egyszer egyedül voltam a szobában, körülöttem angyalok.
megpróbáltam elmondani nekik, milyen embernek lenni. igyekeztem elmagyarázni
milyen az illat, a szín, a nap melege az orcán, a tapintás, de nem értették.
elgondolkoztam. megkértem őket, hogy próbálják elképzelni, milyen lehet az,
amikor nem egyek a világgal, amikor lelkük nem szárnyalhat szabadon. valamiért
mindannyian értették mit jelentenek azok a szavak, hogy korlátok, határok,
börtön. no, hát eggyel közelebb is jutottam a magyarázattal. sajnos nem láttam
őket, csak azt éreztem, hogy feszülten figyelnek. időnként azért körbenéztem a
szobában, mintha én is látnám hallgatóságomat.
szóval – mondtam nekik a
félhomályos szobában – próbáljátok elgondolni, milyen lehet az, ha életedet
határok közé szorítva éled. ha a lényed, a lelked bezárták volna… egy testbe,
emberi testbe. és elveszíted szabadságod… elborzadást éreztem magam körül,
megdöbbentek elég rendesen. ám megnyugtattam őket, hogy időnként mi, emberek is
elhagyhatjuk börtönünket, időnként mi magunk is lehetünk szabadok,
kinevethetjük a korlátokat. ilyen az, amikor két szerelmes ember egymásba
olvad, megszűnik a nő és a férfi, egyek lesznek, lehullnak a test korlátai,
helyükre kerülnek a széthullott elemek. milyen érdekes, hogy az emberi lélek
elveszítette szabadságát, mégis megkapta a kulcsot amely pont azt a bizonyos
zárt ajtót nyitja! szaglásával megkaphatja az illatokat, ujjaival elnyerte a
tapintás gyönyörűségét, szemeiből könnyek csordulhatnak a látvány szépségétől,
füleivel szerelmes suttogást hallhat, és ízlelőbimbóival megkóstolhat egy
emberi testet. igen. az érzékeinket kaptuk azért, hogy átléphessük a lét-nemlét
határát. vagyis szeretkezhessünk. ez a legegyszerűbb, legigazabb, legőszintébb
és persze legemberibb módja, hogy megtapasztalhassuk, mi vár ránk a halál után.
mintha egyszerre találkoznál kedvenc boraiddal, a legkitartóbb szenvedéllyel
megszületett borokkal, a Syrah-val, az Ördög Cuvéevel, a Fordítással. Amikor
egyszerre feszítené darabokra velődet kedvenc olvasmányaid által okozott
katarzis. Amikor egy időben tapasztalnád meg a rakpart hűs szellőjét, az eső
utáni édes illatot a város határában, a Dunakanyarban arcod simogató naplemente
langyos melegét. Amikor finom anyagot szoríthatsz ujjaid között, végigszalad
tenyereden a selyem, a bársony, s a Tisza finom vize. Amikor a hegyek között
dalolnak számodra az isteni teremtmények, amikor Beethoven csakis a te füled
számára meséli el szomorúságát, amikor a hegy tetején állhatsz megrendülve,
látva a természet alkotta világ végtelen ünnepét – a pusztát, a hegyeket, a
folyókat.
Amikor ujjaiddal követheted a libabőrösen nevetgélő puha női
test vonalát, végigsimíthatod a mellbimbókat, a hasát. Amikor orroddal aprókat
szimatolva végigszaladhatsz egy nőn, legeldugottabb buja kis illatát is magadba
szívva. Amikor átélheted a másik feled látványa okozta gyönyörűséget,
szemeiddel tapinthatod lágy hajzuhatagát. Amikor füledbe lehelheti szeretetét,
s hallhatod a békét, amelyet nevetése okoz. Amikor megízlelheted csókját a Váci
utca egyik eldugott kapualjában a Hold szemérmes fényében. És ezt mind
egyszerre átélve egy szeretkezés közepette?
Hát az angyalok itt elhallgattak. Mondom: sajnos hallani nem
hallani őket, ha nagyon figyelünk rájuk akkor is legfeljebb csak érezni lehet egy
némelyiküket. Hát ezúttal csak a döbbent csönd nyomán fellépő vágy szaladt át
az üres szobán. Vágy az emberi lét után.
Igen ám, de le kellett hűtenem őket. Emberként valami ok
miatt borzalmasan nagy erőfeszítésbe telik a végtelen öröm átélése. Ismét csak
a döbbenet maradt szavaim nyomán. Próbáltam elmagyarázni, sőt inkább
magyarázkodni az emberek nevében. Saját mondataimat sem hittem el. Az abszurditás
valahogy engem is megrémisztett. Igyekeztem olyasmiket mondani nekik, hogy az
emberek elfáradnak munka után, hogy nincs idejük, hogy más dolguk van:
fontosabb, vagy sürgősebb. Illetve akad olyan, hogy nagyon sietnek, nagyon
akarják azt, hogy egy-két szóban beszélhessenek a Jóistenhez, de ez csak néhány
percig tart. Sőt, az sem biztos, hogy akarnak szólni az éghez. Elég az, ha
megfogják a nőt, az ágyra taszítják és a kulcsok közül néhányat beledugnak a
zárba és kész. Aztán ebbe is elfáradnak és pihennek. Egy idő után pedig meg is
unják az egészet. Egyszerűen nem vágynak már rá. Belefáradnak. Megpróbálják
profán módon variálni a kulcsokat mindenféle bohókás eszközzel. Furcsa gélekkel,
meg gumipéniszekkel, meg a nádasban a vérszívó szúnyogok között sebtében
elintézett hörgéssel. Aztán annyi mindent annyiféleképpen próbálnak már, hogy
végül teljesen elveszítik a hitüket és az egészből nem lesz több puszta
dugásnál, egészségügyi szexnél. Na! Gondolhatjátok, míg ezeket kifejtettem! Ekkor
már igen csak elnémult a közönségem. Hogy hol veszítették el az emberek a
hitüket és miért? Ezt nem tudtam elmondani… Hogy a férfiak miért csak
beleélvezni akarnak a nőbe és miért nem elmondani ezer és ezer nyelven
egyszerre azt az egyszerű tényt, hogy szeretlek? És vajon a nők miért csak azt
kívánják, hogy mellükön, vagy éppen szájukon placcsanjon a forró ondó? Hogy
miért elég röpke ötpercben nyögni hármat-négyet?
Bevallom itt már én is elmosolyodtam és csak nevettem
magunkon.
Az embereken…