Keserédes kérdések – üzenet Lucynak
2009 június 26. | Szerző: weekthor |
Szerintem a női egyenjogúságot félreértelmezték az emberek. Az
úgynevezett gyengébbik nem már szavazhat, dolgozhat, karriert építhet, céltudatos
lehet, politizálhat, aktivista lehet, bármit megtehet. Igen, ezt megadtuk nekik,
pedig ennél egyszerűbbel is beérnék ők, de valamiért azt nem adjuk. Nem merjük?
Nem merik?
Félnek tőletek. Félnek, hiszen a szabadjára engedett
esszencia nyomán betörhetne valami más is az életbe. Szín és illat, szivárvány
és vadrózsa, madarak és kellemes tea, halk muzsikaszó, öröm és fájdalom, nevetés
és nyugalom. Félnek. Attól, hogy emberek lehetnek. A férfiak félnek attól, ami
emberi. Félnek a nőktől, tőletek.
Jogokat adnak, feladatokat.
Mégis rettegnek. Rettegnek attól, hogy egy vitában alul
maradhatnak. Rettegnek attól, hogy gyámoltalanságukban bátorító szavakat
tőletek kapjanak. Rettegnek attól, hogy könnyeiket borostás, barázdált
orcájukról lecsókolhassátok. Rettegnek attól, hogy gyermekek lehetnek. Naivak,
esetlenek, gyávák és csúnyák. Rettegnek attól, hogy őszinték lehetnek.
A félelem és rettegés pedig? Keserűséget szül, haragot,
bosszúságot, lángoló lelkeket, elborult elmét és komor természetet. Szigorú
határokat, szürke szabályokat, durva tapintásokat.
Parancsolni akar nektek a férfi, de már nem tud. Megpróbál
benneteket sárba tiporni, eltaposni, elherdálni, kihervasztani, meggyötörni,
megalázni. Ne hagyjátok! Istenemre kérlek benneteket, ne hagyjátok! Bennetek él
még valami remény. Van még bennetek valami isteni, csak hinni kéne ebben! Ott
az a csodálatos ösztön, amely vezérel titeket.
Nádas szélén az arcotokra élveznek, raktár mélyén pletyhüdt
farkukat belétek erőszakolják, egy éjszakán melleteket markolásszák, megvetnek,
leköpnek, ellöknek, megpofoznak, leszidnak, eltaszajtanak.
Könny csordul ki szemeimből, egyedül térdelek a sötét szoba
közepén. Odakint néha dörög az ég, hallani, ahogy kopog az ablakon a durva
nyári eső. Egy-két madár csiripelve menekül a fák rövidke búvóhelyet jelentő
lombjai alá. Magam elé révedve, hajamba túrok. Egy kérdés dobog a szívemben:
miért teszitek ezt? Miért nem ismeritek fel, kik vagytok?
Mitől féltek, miért nem bíztok és miért nem hisztek? Üvöltöm
most tinéktek: ébredjetek fel, kérlek szépen! Valóban szükségetek van az
elnyomásra, a rabigára? Mihez ragaszkodtok, miért kínozzátok magatokat?
Bízzatok magatokban, álljatok a tükör elé! Nézzetek
magatokra! Kövér és sovány, kis mellű és nagy mellű, szeplős, szőke, vörös,
szemüveges, széles csípőjű, egyenes orrú, hajlott hátú, szőke, barna, fekete,
göndör, vastag ajkú, s vékony ajkú, ti mindannyian! Nők vagytok! Üvöltsétek!
Nők vagytok, az Isten szerelmére!
Állj fel! Állj talpra! Hát vegyétek már észre, hogy háborúk
törnek ki értetek! Ezrek haltak meg egy-egy női szívért! Buckingham és
Richelieu ezer és ezer angol és francia férfit küldött a halálba Annáért! Hát
nem látjátok? Első Péter, a hatalmas, a rettegett és keménykezű orosz cár csak
egy nő előtt remegett meg.
Nők miatt! Nőkért!
Borzalmas hatalommal, hadsereggel és nemzetek üvöltő
szavával hátuk mögött férfiak álltak nemes páncélban, büszke arccal a csatatér
közepén… s mégis? Csak mosolygok rajtuk. Remek találmányok, dicső csaták,
millió elfeledett hősi tett. S kik voltak ők? Nem többek egyszerű férfiaknál,
akik csata után térdre borultak, asszonyi csókot reméltek.
Egy faluvégi, egy kollégiumi, egy városszéli kis tacskó, ki
magát csődörnek véli? Jogot kap tőletek, hogy megalázzon benneteket? Elfogadjátok
a hazugságot, a képmutatást, a koszt és a mocskot? Szánalmas barbárokért
hullajtjátok bús könnyeiteket, száz sebbel szíveteken, üres, félhomályos szoba
sarkában?
Mi a baj? Áruljátok el nékem… Mondjátok el… Nagyon szépen
kérem…
Miért veszítettétek hiteteket?
Feleljetek, s adjátok vissza…
legalább az én hitem, s reményem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Tudod, mindig, amikor elidőzök e blog fölött, az “jön le”, hogy egy őszinte, tisztelettudó, kifinomult, mély érzésű ember sorait olvasom. (Ezért örülök is, hogy Macsommal egymásra találtatok:)) Viszont az ilyen ember, pláne férfi sajnos ritka. Túl ritka. Amennyire tiszteled a nőket, hiszel bennük, csodálod őket, a többi férfi pont ennyire nem. Nem tisztelnek minket, hisznek bennünk – csakhogy a bukásunkban, és nem csodának tartanak, csak egy egyszerű, megszokás és rászorulás okán tartott eszköznek. Úgy gondolom, ez az egyik fő probléma… Ezen kívül pedig még számtalan probléma van, ami miatt itt tartunk férfiak és nők. Nyilván mindkét fél hibáiból adódik ez, hiszen olyan soha nincsen, hogy csak az egyik a bűnös.
Úgy érzem, hogy a “mi a baj?” kérdésedre én képtelen vagyok igazi választ adni. Felsorolhatnék sok-sok apró és nem apró dolgot, ami ehhez az állapothoz vezetett, de közel sem biztos, hogy nem csak a sötétben tapogatóznék.
Egyébként persze, hogy nincs szükségünk a sok borzalomra, hisz tudod, leírtad, nekünk csak a szerelmetekre van szükségünk. Azt azonban – jelen helyzetben – várhatjuk…:(
Kérlek, nézd el nekem, hogy tőlem (egyelőre) csak ennyire futotta. A törődésért pedig nagyon hálás vagyok mind Neked, mind Macsomnak, köszönöm!:)
Kedves Lucy!
Tényleg úgy érzed, hogy a kisfiús rajongás, a nagy szavak a nő iránti tiszteletet fejezik ki? Nem érzed ebben a túlzó idealizmus hamisságát, bálványimádását?
Vajon lehet-e tisztelet, ami nem a valóságra irányul, hanem álomképekre………..
Fülöphöz csatlakozva:
“Midőn kezem’ megkérte, nem rogyott
ő térdre – ! szép se volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem.
“Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
szó, kézbe kéz és szembe szem, – minálunk
így szokta a szerelmes: aki itt
letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít”
Ő mondta ezt, ámító!” (Melinda szavai a térdeplő Ottóhoz a Bánk Bánban)
Szia Fülöp! Éreztem én, csak idő kérdése, hogy te is idekeveredj és morogj egy-két sort nagy jóízzel! 🙂 Az egy érdekes dolog, hogy míg Antoine a blog láttán rögvest azt kérdezte, hogy miért támadom az emberek álmait, addig Fülöp ide tévedve rögvest azt nehezményezi, hogy miért építek álmokat… 😀
Ám, mivel az elefántcsont-tornyomból időnként csak-csak lekandikálok, hadd kérdezzem meg, hogy vajon hol látod itt a túlzó idealizmust és a bálványimádást? De most komolyan kérdezem, büszkeségem félretéve! Mondd el – mintha egy hatéves gyermek lennék… 🙂
WKathustól pedig elnézést kell, hogy kérjek a viszonylag hosszú válaszért, ám ha idézettel kezdted, hát hadd folytassam idézettel.
Magamhoz csatlakozva :))
Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetes cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is,
mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtől, hogy vagytok
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
(Kosztolányi Dezső: Nők)