Tehát az én Béla bá’-m arról értekezett, hogy majd az én
párom is megöregszik, aztán jaj lesz nékem. Néztem rá elkerekedett szemekkel,
hogy ez miért lenne baj? Megkérdeztem, hogy nem szép dolog egymás mellett
megöregedni? Kérdésből lett kérdés az ő részéről is: 40 éve él már együtt a
feleségével, akiből egy csoffadt vénasszony lett, ne marháskodjak már. Bezzeg
az én párom! Vannak még szép mejjei, meg jó kis feneke, tyűűű…
Hm… Ahogy így figyelem a bennem szaladgáló gondolatokat…
Kétségtelenül óriási szerencse az ember életében, ha fiatalon talál rá a
Kedvesére. Nagy öröm – mondhatnánk. Hiszen én is ember vagyok, miért tagadjam?
Örülök, hogy megélhetem a fiatalságát. És örülök, hogy most még megbocsájthatom
a sajátomat… Hiszen fantasztikus dolog így, fiatalon szeretkezni, fiatal, puha,
s rugalmas testét apránként felfedezni. Megízlelni gyönyörét, beleszippantani
kitörni készülő páratlan erejébe, mindennapjaiba olvadva figyelni, hogy válik
nővé, nagybetűssé. Aki aztán időnként szögre akasztja a nagybetűs lét minden
nyűgjét, s baját és apróra kuporodva kuckóként élvezve ölelésem biztonságát
halkan szuszog, s békét lehel orcámba. Jaj, de jó ez! Valóban! Remek dolog megélni
a nőket! A mellbimbókat, magukat a melleket, a hasukat, a nyakukat, azt a kis
apró gödröt a nyakuk alatt, a hátukat, a gömböket, a hajlatokat, a vonalakat, a
határozott, s puha vonásokat.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy nagy baj, ha nem csak
elfogadjuk, hanem tiszteletben tartjuk és magunkévá tesszük az élet
törvényszerű szépségeit. Hadd múljon el ez a szép és bohó fiatalság. Hadd
jöjjön valami más. Hiszen az én együgyű fiatalságom is tovaröppen néhány fel
sem tűnő pillanat alatt, hát tegyen így az övé is. Sőt, kapaszkodjunk egymás
karjaiba, úgy lépegessünk által a korokon, a századokon, magán az időn.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy a világgal szemben állva,
fogjam Kedvesem két kezét és szemébe nézve felhívjam figyelmét szépsége minden
apró részletére. Hogyan ejt gondolkodóba egy-egy mondata, hogyan nyugtat meg
egy kedves pillantása, hogyan térek nyugovóra hajának illatában. Jaj, próbálom
ám hangsúlyozni: szépségéről (!) van szó, nem pedig gyengeségeiről. Nem arról,
hogy aggodalommal tölti el az első ránc megjelenése, aggodalommal tölti el
egyre kevésbé rugalmas teste.
Hanem annak szépségéről, amelyet az egymás melletti élet
ihlet. Hívhatjuk egymás melletti megöregedésnek is, de az öregség mint olyan,
sokakban kelthet félelmet.
És természetesen az egymás mellett megélt nehézségek
szépségéről is beszélhetünk. Félreértés ne essék: az adott pillanatban persze
minden nehézség felér a világ legnagyobb fájdalmával és a Jóisten
igazságtalanságával, bármivel… Ám az idő múlásával csak egy lesz a rengeteg
akadály közül, amelyet együtt küzdöttünk le, amelyek széppé tehetik a jelent, a
jövőt és bizony bölcsességünk fényében a múltat is.
Ne a nosztalgia szennyes habjai közt fulladozzunk! Ámuljunk
és bámuljunk! Ugyanakkor alázattal fogadjunk, mindent, mit adhat egy másik
lény, s mindent mit egymás által teremthetünk ebben a világban.