Miért nem értem a férfiakat?

2009 július 17. | Szerző: weekthor |

No, de vajon a mai férfiak miért nem felejtik el önmagukat? Azt a fene nagy identitásukat! Hm? Legalább egy icipicit? Karinthy a Tanár úr kéremben kisgyermekként felháborodik azon, hogy kik ezek a lányok. Ezek a lények. Mit tudnak ezek, amit mi nem? Mitől különbek? Miért kell felvenni nekik az elejtett zsebkendőt, miért kell átadni a helyünket a villamoson? Jaj, hát ezek a kérdések ma már fel sem merülnek a legtöbb férfiben, tudom én ezt jól.

Na, de miért? Ez itt a kérdés, erre várok választ. Miért nem jó érzés az, ha a nő a jobb oldaladon sétál, miért nem jó érzés az, ha előre engedheted az ajtónál, miért nem jó dolog meglepni egy reggelivel, egy szál virággal – csak úgy? Miért gondolja azt majd’ minden férfi, hogyha a párját tiszteli és becsüli, s ráadásul nem kényelmesedik el mellette, hanem még udvarol is neki az csak a nő életére hat serkentően, a sajátját pedig tönkreteszi? Persze-persze, lehet hörögni, meg hőkölni, meg ilyen marhaságokat művelni, de most komolyan. Ez miért rossz? Miért nem lehet a férfiak sajátja az önzetlen örömokozás kényszere? Nem lehet… Csak a nők tehetnek ilyet, igaz? Mi nem. Nem, mert papucsnak gondolnak, mulyának gondolnak, nyámnyilának gondolnak, mindenféle fityfenének gondolnak, csak éppen annak nem, hogy ebben a férfiben van tisztelet a párja iránt. Ez nem jut senki emberfia eszébe.

Na-na! Elébe rohannék azon nyomban mindenféle ellenségeskedő szónak, s gondolatnak. Nem a megalázkodásra gondolok. Nem. Nem szeretnék a Kedvesem két lába elé borulni és henteregni, hemperegni előtte és csak arra várni, hogy vakargassa már meg a hasamat. Csak hát… ha a férfi tud kedvesen, partnerként bánni szeretett kutyájával, akkor az asszonyával miért nem?

Hadd legyek már egyszerű és közönséges: tán gáz? Vagy mi? Miért nem lehet a nő a barátod? Ahogy az öreg Frici is el-elrévedezik a Capillária előszavában. Miért nem lehet ilyen vágya a mai férfinek? Hm…

Mert persze a nagy „felvilágosult, liberalizált”, vagyis össze-vissza kutyult világban ezek mind-mind elavult, a múlt homályába olvadó fantazmagóriák. Ma már az a természetes, hogy például itt a Nők Lapja Cafén található blogok százaiban is, számtalanszor felmerül az, ahogy a nők testükkel vásárolnak szeretetet. Mert egyebet nem tesznek. Ágyba bújnak a férfi szívéért. És nem kapnak semmit.

Jaj, tudom én! Mindenki felnőtt, maga dönt, felelős, blablablabla. De, ha egy icipicit befogjuk a szánkat. Csak egy picit, kérem szépen. Úgy kérlek benneteket, mint egy hatéves gyermek. Pszt! Figyeljünk csak! Halljuk? Halljuk azokat az apró kis neszeket a női keblek alól kiszűrődni? Hm?

Figyeljünk jobban! Mit szeretnének? Mit? Azt, hogy szeressék őket. Mind ezt szeretné. Odabent. Mélyen. Sok-sok kis szív dorombol nap mint nap csendesen odabent. Szeressék, csak egy picit. Csak egy csók, csak egy apró gesztus, egy röpke pillantás, egy becstelen légyott erejéig – ennél többet már nem is mernek remélni…

Barátot szeretnének. Havert szeretnének. Társat szeretnének. Szeretőt szeretnének. Szerelmet szeretnének. Lovagot szeretnének. Hanyag úrfit szeretnének. Párt szeretnének.

Ezt mind egy személyben keresik.

A másik felüket.

Érzem, hogy a férfiak ezt még mindig nem értik. Irtóznak ettől a naptól – s inkább megmaradnak a büszke, férfias, kegyetlen, hazug és szürke tömeg elemeként. És hol van ez a nap? Soha nem fognak rájönni, hogy ők is olyanok, mint ezek itt, akik szembejönnek velük az utcán. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor elfelejtik a Forma-1-et, a Bajnokok Ligáját, a pornófilmeket. Soha nem fogják elfelejteni önmagukat.

És ez szomorú…