Egy régi történetet mesélt. Az ezeréves falak közben
fullasztóan lökték magukból a cigarettaszagot. Hiába, itt szívták ezrek a
cigarettát az évek során. Ő is. Hatvanon túl még mindig elpukkan egy-két szál
az óra alatt. Női cigarettát szorongat már a keze között. Az a vékony szálú.
Egyáltalán nem harmonizál a sokat látott, vastag ujjaival. Inkább humorizál.
Vagy ironizál, ki tudja. Őt ismerve ez sem volt ám véletlen. Egy régi
történetet mesélt. Mint mindig. S én jót szórakoztam rajta, mint mindig. És most
sem tudtam megjegyezni, mert őrá figyeltem.
Pontosabban a szemét figyeltem.
Vajon akkor ő most kancsalít vagy nem? A rádióban már több embernél
végigpuhatolóztam az évek során, hogy vajon akkor most ő kancsalít, vagy nem.
Sosem derült ki számomra. Valószínűleg hirtelen váltogatva pillantgatott.
Jobbra, s balra. Aztán ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy most
melyik szemébe néz – a jobba vagy a balba. De közben olyan könnyed, olyan
finom, olyan mókás, olyan régi volt a modora, s az egész lénye, hogy vele
mosolyogtam, s nem pedig rajta. A rádió régi falai között. Alig fiatalabb
azoknál a falaknál.
Én pedig fesztelennek tetetném magam, de hát feszengek.
Azért mert ő áll előttem, azért mert ő tegez engem, azért mert ő röhög velem.
Aki mindent tudott. Mindenről. A szakmáról, a mikrofon mögötti, s előtti
életről, a nőkről. Jaj, a nőkről. Róluk mindent, s talán még annál is többet
tudott, mint amit a Jóisten egy emberöltőbe megengedhetne. Egyszer nagyon nem
tudtam, mitévő legyek. Baj volt otthon az asszonnyal.
Sehogy sem tudtunk dűlőre
jutni, akárhányszor, akármennyiképp próbáltuk megrágni a bajunkat csak nem
ment. Erre aztán majdnem ráment a házasélet egyik legédesebb falatkája. A férfi
azért mégis csak férfi. Bele kell harapni abba a duzzadó gyümölcsbe, páratlan
nektarinba ott maga mellett. Hát nem dísznek teremtették oda, az is biztos. Ha
csillog, s majd szét pattan, ha ernyedt, s fáradt már a gyümölcs héja. A hús az
változatlan. Számomra változatlan. Harapok én abba a gyümölcsbe, amíg csak az
Úr úgy adja. Hanem az asszonyt valami lelte. Értetlenkedett. Hetek óta. Furcsán
viselkedett. Már-már gondolkoztam azon, hogy a házsártos jelzőt is elővegyem.
Ezzel azonban egy darabig még bölcsen vártam. De igen kevés nüanszon múlott,
hogy rá ne ragasszam egy életre.
Furcsa volt az asszony, így aztán az élet is.
Megfagyott a légkör, vagy éppen bepállott. Nem lehetett azt tudni. A sör
megsavanyodott, a bor megbuggyant, a zsír avas lett, a méz meg beposhadt. Ennek
a nőnek a lelke rátelepedett a háztartásra. Mint egy átok az ember lelkére. Így
ment ez már jó ideje, hát nem bírtam tovább, csak kihívtam egyszer az öreget a
stúdióból, várhatnak még azok a hírek, ugyan adjon már tanácsot! Öregnek öreg,
jól van, de akadnak olyan szabályok az életben, amelyek csak szilárdabbak
lesznek az idő múlásával. A nőkhöz használatos útmutatók is ilyesmik.
No,
szóval az öreg. Ő mindent tudott. A nők lelkét is. És értette ám a problémát,
de azt mondta, hogy bonyolult dolog ez. Hát mondtam neki, hogy én már
jobbra-balra csűrtem, s csavartam, csak nem ment, ne bonyolítsuk nagyon tovább.
Nagyot szuszogott erre hatalmas bajsza alatt. Beletúrt még így hatvanon túl is
dús, bozontos hajába. Feltolta a szemüvegét az orrán. elővett egy újabb női
cigarettát. Rágyújtott komótosan. Nagyokat pöfékelt, aztán rám nézett. Mélyen a
szemembe vájta tekintetét.
Azt mondta, van erre egy régi története. No, majd
úgy megértem én a bajt gyökerestül, nőstül, mindenestül. Rápendített erre a
nótára. Néztem, szinte megigézve. S közben azon járt a fejem, vajon tényleg
kancsalít-e? A történet? Az jó volt, mert értettem, s így aztán nevettem. Teli
szájjal, hasból, könnyezve. S, hogy tanultam-e belőle? Nem tudom, nem
emlékszem. Mert nem tudtam eldönteni, kancsalít-e…