Erény? – szegény Saint-Yves emlékére…
2009 július 23. | Szerző: weekthor |
Az említett blog egyébként baromi érdekes, izgalmas.
Csorgathatjuk rajta a nyálunkat és agyba tóduló vérfolyamoktól bizsergő
homlokkal vethetjük bele magunkat más magánéletébe, kiélhetjük kukkolási
vágyainkat. Relatíve itt nézhetünk szappanoperát (ahogy teszem azt én is).
Szóval a sztori arról szól, hogy van egy 30 (vagy közel 30)
éves leányzó, aki hozzáment egy férfihez, gyermek is született és még sincs
minden rendben. Valami hiányzik kettőjük kapcsolatából. A leány elmondása
szerint a szenvedély. Így aztán egy nőre éhező férfi szempártól már azon
nyomban kész is elolvadni (némi túlzással). Szerelmes lesz egyszer, aztán
szerelmes lesz kétszer és végül persze addig kerülgeti a forró kását, amíg
hazugságokba keveredik.
Számomra az egyik legérdekesebb jelenet az, amikor fürdeti a
gyermekét és közben a szeretője jár a fejében. Milyen érdekes lehetne ezt a
szituációt kívülről nézni. Az anya fürdet – tiszta popsi, tiszta fül, nem
nyeled le a habos vizet, pancsi-pancsi, gumikacsa -, a gyermek élvezi a vizet,
rötyög és közben szomorú a szeme. A gyerekek nem hülyék. Bár ugye sokan
hajlamosak ezt feltételezni, aztán elkezdik nekik „magyarázni”, hogy
gyügyügyü-blüblüblü. Mert a gyerek ugye ezt biztos megérti… Végül is, ha a
szavakat nem is értik, kis szívük, érzelmeik igen fejlettek. Az anyával pedig
mindennél szorosabb kapocs köttetett közöttük. Szóval neki hazudni nem lehet.
Érzi az a gyermek az édesanyja lelkében lévő örvényeket, érzi, hogy nem úgy
mosolyog apára, ahogy azt a lelkiismeret, a szív diktálná. Ám anya mégis
megpróbál hazudni. Teljesítménykényszerbe hajszolja önmagát: megfelelni a
munkahelyén, megfelelni otthon. Mindenhol tök jól megfelel, hiszen egészen
biztos vagyok abban, hogy egy ún. ál-értelmiségiről lehet szó: diploma a
zsebben, viszonylag jó állás, hasznos szabadidős program, család, blablabla. És
rengeteg hazugság, titok, megválaszolatlan kérdőjel, szomorúság…
Szóval mindennek megfelel, csak az érzelmeinek, a szívének
nem. Pedig igen valószínű, hogy a tévedés jóval régebben eresztett gyökereket
mint mondjuk maga a házasság. Csak hát a hazugságspirálba keveredett ember
nehezen veszi észre, hol van. Amikor meg már észreveszi, tök mindegy az egész…
Aztán!
Belebotlottam Voltaire-be. Az erényről ír. Huh, jaj, sokan
szívükhöz kapnak, sercen a parázs, lobban a láng, eretneket kiáltanak, meg konzervatív
köcsögöt. No jah! Az erény. Jópofa a szituáció, amely a könyvben megjelenik.
Adott ugyebár egy Vadember, aki a baromira civilizált franciahon partjaira
vetődik. Az ottaniak tárt karokkal várják, felvértezik mindennel, amit az adott
kor csak kínál – mármint a szellem szintjén. A Vadember aztán szerelmes is
lesz, mégpedig egy Saint-Yves nevezetű hölgybe, de a profán marhaságok (szabályok, törvények, elvek) addig keverednek
körülötte, míg végül börtönbe kerül. A szerelmét persze nem veheti el, mert ő
lett a keresztanyja (milyen blőd már…) Ám a nő nem tud nélküle élni, ki kell
szabadítania. Végül sok-sok huzavona, könny, fájdalom és vívódás után ugyan mi
mást is kívánna a világ egy ártatlan nőtől szerelmeséért cserébe? Nem is pénzt,
nem is munkát. Nem-nem. Mindig az kell, ami a legértékesebb… Az erényét!
Bizony, a nőnek le kell feküdnie egy hatalmassággal azért, hogy így
megvásárolhassa kedvese szabadságát.
Kedvese kiszabadul, ám mivel mind a ketten az alapvető jótól
erednek, tiszták, bűn nélküliek, az erény ilyetén feláldozása folytán
keletkezett léket csak a halál tudja befoltozni.
Sajnos úgy érzem, hogy az általános világnézet ezt ma már
igen csak idejétmúlt tanmesének tartja. Persze az általános világnézet nem
feltétlenül egy szilárd értékrend. Nihil admirari, vagyis semmin se
csodálkozzál – mondaná erre a mai kor embere.
És erre jön még a Vadember egyik elcsodálkozó kijelentése: „akkor
az embereknek igen becstelennek kell lenniük, hogy ennyi sok vigyázatra van
szükségük egymás között”.
Most egy picit még visszakapcsolódnék a korábbi bloghoz. Ott
arról van szó, hogy elmúlt a szenvedély. Mit értünk szenvedély alatt? A test
kívánalmait? Mert azt vettem észre, hogy a szenvedély egy fékezhetetlen,
árkon-bokron átgázoló valami, ami ha kiszabadul, csak rombol. A blogban többen
nedvesedő fehérneművel írnak arról, mennyire jó az, ha a kiszemelt szerető a
munkahelyén megérinti a combját, orcájára nyom egy puszit, titkos e-maileket
küld. Szóval milyen tök izgi az, hogy titokban megdughatják a munkahelyén a
vécében.
Na, ne már! Ezen röhögnöm kell, de tényleg! Két felnőtt (?),
felelős (?), gondolkozó (?), értelmiségi (?) lény lihegve szalad ki a vállalati
kantinból, csúszkálnak a kék linóleumon és szaladnak a vécébe, ahol mellettük
éppen nagydolgát végzi az osztályvezető és gyorsan egymáséi lesznek? Miközben
mindkét oldalról egy-egy gyermek éppen otthon szundikál?
Tudom… most gonosz voltam. Ám sajnos nem tudtam eltekinteni
a gonoszságtól, mivel ez a szánalmas idétlenkedés, amelyet emberek millió
folytatnak a munkahelyükön első blattra ezt váltja ki belőlem. Ezek szerint, ha
sok férfit és nőt összezárunk napi néhány órára, hát előbb-utóbb össze-vissza
megdugják egymást. Mint a nyulak! Közben az élet értelme 42 és az egerek a
ketrec fölé hajolva érdeklődéssel figyelik, amit az emberek művelnek… Kac-kac!
Az egész egyébként valahonnan onnan eredhet, hogy gáz
őszintének lenni, nem? Az emberek többsége a párja felé vagy részben, vagy
egyáltalán nem fedi fel a hibáit, gyengeségeit. Vetítésből áll egy egész élet.
Nincs közös válságmenedzselés, nincs közös terv, álom, miegymás.
Nincs olyan közös erő, amely aztán a sokszor hebehurgyának
tűnő szerelem tovaröppenése után egy értelmes és érett köteléket jelentene két
ember között. Nincs. Ami pedig marad az a szomjúság: nem is egy ember, nem is
egy álom, hanem mindössze egy érzés, a szerelem után.
Szomjazzuk a szerelmet, a szenvedélyt, hazudunk önmagunknak,
a párunknak, elnézünk egy-két dolog fölött, nem vagyunk hajlandóak
kompromisszumokra, csak megalkuvásokra. Hát mi lett itt?
Láttuk a Good Will Hunting című filmet? Van benne néhány
perc, amelyet előszeretettel idézek föl magamban. Sean McGuire,
a pszichológus az értékekről beszél Willnek. Will is körülbelül olyan mint a
mai kor átlag embere: nagy dugások, nagy szopások, szenvedély, jeee, ezerrel.
És közben néhány szelíd érték, erény fölött gondolkodás nélkül szemet huny.
Szóval a professzor éppen arról szól, milyen
értékeket hordozhat egy házasság. Az ő felesége (aki már halott) majdnem minden
áldott este fingott, amikor egymás mellett feküdtek már az ágyban és készültek
nyugovóra térni. És mindig fel is hánytorgatta, hogy biztos az ura volt az. Ő
pedig időnként már csak unottam felelt: „de hiszen te is tudod, hogy te voltál”.
Ebből persze egy apró, de ártatlan vita alakult ki közöttük. Végül pedig abban
maradtak, hogy biztos a férfi volt – miközben mind a ketten tudták, hogy
valójában a nő fingott. „De ezt senki se tudta róla csak én. Ez a mi kis
apróságunk volt. A mi történetünk. Az ilyen apróságokért volt ő az én feleségem”.
Nyilván egy picit gyengének tűnhet a
féktelen szenvedélyt szembeállítani a szellentéssel… ám bátorkodom ezt tenni!
Igen: szeretnék 30-35 éves koromra
megnyugodni. Igen: a párom mellett. Igen: szeretném, ha mérséklődne a szenvedély,
ha szelíd béke és meleg családi otthon alakulna ki körülöttünk. A szerelemnek
álcázott kísértés sokszor el fog röpülni az ember feje fölött. Hol egy kecses
mozdulat, egy kacér tekintet, egy figyelmes mondat végett. Ám szeretném, ha
vele szemben ott állna a szilárd alapokon nyugvó, bölcs szeretet. Hálát adhatok
az égnek, hogy fiatalon találhattam rá a páromra. Kiélhetjük fiatalságunkban a
szenvedélyeket, a testiség nyújtotta gyönyöröket, lehetünk együtt bohók és
virgoncak. Ez egy szép dolog – feltéve, hogy egy hosszú út első állomása.
Vagyis? Ha ott a szerető (s már egyáltalán
nem őrült szerelemben tobzódó) feleségem, a gyönyörű gyermekeim? Valószínűleg
fingok egy hatalmasat arra a szenvedélyes munkatársamra, ott a kantin melletti
vécében…
Te mit szólsz ehhez?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Idealista! 🙂
k…va jól leirtad. (bocsi) :-))))) gratula!!!
Tetszik amit írtál!
Teljesen igazad van! Az évek múltával a házasságban lelohad a szenvedély, és mi nem teszünk semmit, hogy új alapokra helyezzük a kapcsolatot. Marad a böfögés, és a fingás… 🙂 S ekkor némelyek a munkahelyen, a kantin melletti WC-ben keresik a csodát… Ez valóban nem jó irány, de a jelenség egyik lehetséges okát Te magad magyaráztad a “Miért nem értem a férfiakat?” című bejegyzésedben… Elgondolkodtatott az írásod, és tudod miért? Mert sajnos nálam éppen úgy zajlik egy fürösztés, ahogyan leírtad…
teccik..ügyes..szép gondolatok..de azért kiváncsi lennék arra, hogy pár év mulva is ezt fogod gondolni??Neked működik a jelenlegi kapcsolatod?Tehát a gyakorlati oldalát is ismered?Mert elméletből mindenki 5-ös ..:)
teccik..ügyes..szép gondolatok..de azért kiváncsi lennék arra, hogy pár év mulva is ezt fogod gondolni??Neked működik a jelenlegi kapcsolatod?Tehát a gyakorlati oldalát is ismered?Mert elméletből mindenki 5-ös ..:)
Működik, de nem azért mert mindig vigyorgunk mint a vadalmák. Ami szerintem nem is baj! Egy párkapcsolat nem csak a kényelmes fenékvakarászásról és nyálcsorgatásról, elhízásról szól. Kemény munka is – az persze már más kérdés, hogy lehet élvezni is ezt a munkát. Valamiért izgalmas dolog nem lepihenni, hanem hétről-hétre meghódítani egymást. De még egyszer mondom: nem mindig könnyű, ám úgy érzem, van benne hatvan év… 😀
Igen, ez találó: idealista. :)) De azért tetszik. Bár én is azt mondom: a puding próbája az evés! Szeretném tudni a véleményed pár év múlva is.
Mégis: egy hosszútávú kapcsolatnak, házasságnak nekiindulni csak így érdemes! Hinni kell egymásban.
Egy tízéves forma kisfiú jutott eszembe,akit óvtak széltől is, akinek bólogattak otthon a szavaira,mert nem akarták megbántani helyreigazításokkal…
Tapasztalatlanságodat nem fennhangon hirdetett strófákkal kellene ellensúlyoznod,inkább kérdésekkel, mind magad,mind a világ felé, és remélni, hogy előbb talál meg a válasz,mint a kegyetlen tapasztalás.
Valójában van-e különbség szerinted a wc-ben légyottot gyakorló és a blogjában vágyairól mesélő dilemmázó között?
A tudatlanság,ami az írásod mögött van, akár érzelmi, akár emberi oldalt nézzük, hatalmas.
A téma olyannyira sokrétű,ahány ember,ahány kapcsolat létezik…
Szeretném azt mondani,hogy 35 éves korodra úgy lesz,ahogy reméled…valójában azonban azt kívánom, légy gazdagabb és boldogabb.
Miért nem hihető az, ha valakinek a jelene az álma? Ha valaki tényleg megvalósodni látja azt, amit megálmodott? Miért lesz abból mindjárt buzi, tudatlan, hitetlen, ramaty az ágyban, vagy mittudoménmi… Miért kell arra apellálni, hogy “óóó, persze, tök szép, NADEMAJD pár év múlva meglátjuk… muhaha (kézdörzsölés)”. Nem lehet egyszerűen csak teret engedni annak a hangnak, amely azt mondja, hogy “bizony én is ilyet szerettem volna kislány/kisfiúkoromban?” Ha ennyire elrontja az embereket a felnövés, akkor inkább kislány maradok örökre… és még annál is tovább.
Sajnálom, hogy megint nem a blog írója „hallatja a hangját”, érdekelt volna a véleménye!
Kedves Vadmacs!
Azért így jönnek a kommentek, mert maga a beírás, gúnyos és kioktató, nem választ kereső, hanem mindent tudó. Azokat vitatja el, becsmérli le,akik a kérdéses helyzetben élnek.
Ez engem bőszít.
Bodza! Bizonyára az sem marad el, én éppcsak erre jártam, és nem tudtam szó nélkül hagyni :)))
khm… bocsánat, csak elmentem futni egyet a Margitszigetre. 🙂
Szóval… ööö… Ja igen! Hallatom én a hangom, csak ébredés után sokáig szoktam vakarózni. Mert ugyebár mi kisfiúk sokat csucsukázunk, hogy aztán szép nagyok és kövérek legyünk! Meg a nagy világmegváltó gondolatok előtt előbb megvárjuk, hogy kakáljunk egy egészségeset.
Ismét: szóval… gondoltam – balga módon – megengedem magamnak ezt a fennhéjázó, pökhendi stílust, mert azt hittem, hogy egyetemes értékeket tűztem zászlajamra. (Persze az is igaz, hogy az értékképviselet nem feltétlenül kellene, hogy pökhendi stílussal párosuljon. Így aztán az ennek szóló feddés teljesen jogos. Legalábbis asszem… :)).
Bár kérdésre felelhetnék kérdéssel: mi a halál békakakás hócipőjéért gondolom azt, hogy egyetemes érték a hűség, a szeretet, a nő?
Vajon ezek az értékek korhoz, élettapasztalathoz köthetők? Nem értem. De most tényleg nem értem! Ezt most kérem elmagyarázni, mintha egy hatéves gyermek lennék (sic!).
Hogy mi a különbség a vécéhuszár és a dilettáns dilemmázó között? Szerintem mindössze annyi, hogy míg az előbbi egy nagybötűs fölnőtt lett, korábbi értékeket sutba vágva, hazugság pártjára lépve, addig az utóbbi megmaradt egy naiv gyermeknek, aki még hisz egy, s más dolgokban.
Lehet, hogy a vécésnéni is hisz még, de már álmai ereje igen csak megcsappant, megfogyatkozott.
Vagy… ööö… gyerekkorában mindenki azt játszotta el a barbie babákkal és a dzsíájdzsókkal, hogy milyen jól megcsalják egymást, hogyan hazudoznak, hogyan nemzenek felelőtlenül gyermeket, hogyan hullanak szét a családok? Ááá, fityfenét! Amíg gyermek az ember, addig vannak álmai. Például ilyen tök banálisak mint az egészséges párkapcsolat…
De úgy látszik, hogy ez csak akkor lesz hiteles tőlem, ha hosszú-hosszú blogbejegyzéseken keresztül értekezem arról, hogy mennyire béna vagyok, amiért megcsaltam a párom, hogy mennyire szar az egész és bár csak halnék má’ meg.
Bugyuta, naiv dolognak számít a szép dolgokban hinni? Mindig csak rájuk tudok hivatkozni (ezzel is könnyű támadási felületet biztosítva): Karinthy, Kosztolányi mind a ketten tök hülyék?
Na ne máá’!
Khm… na itten van csomó kérdés. Tessék segíteni megválaszolni őket, aztán a következő bejegyzésig majd kisorsoljuk a nyerteseket.
Ha marad még olyan elvetemült, aki olvasná a blogomat. Rajtad kívül… 😀
Weektor!
Sajnálattal olvasom, hogy a fellengzős lenéző stílus a válaszban sem maradt el.
S ha nem csalatkozom sem Karinthy sem Kosztolányi nem szívesen ment volna bele olyan diskurzusba, ahol a szavak, csak a gúny megnyilvánulásai.
Nem biztos, hogy szívesen vennék a nevüket ezen a lapon…
Utólagosan elnézést kérek, hogy eszmecserére próbáltalak hívni, túlértékeltem az oldalt.
Bodza… jaaajmááá! semmi baj, ha túlértékelted ezt az oldalt. Előferdül, szerintem ne sajnáld, annyit azért nem ér. legföljebb majd egyszer megdumáljuk ezt az egészet egy jó kis pálinka mellett a rakparton.
azt viszont én sajnálom, ha túlszaladt a mérce a gúnyt illetően. ám hidd el: még nem kellene megtántorodnod.
ha jól vettem ki szavaidból, akkor az itt megfogalmazódott értékekkel nincs bajod. tehát a család, a hűség, a szeretet számodra sem pejoratív fogalmakként élnek.
ugyanakkor abban segíts zöld ágra vergődnöm, hogyan reagáljak arra, ha valaki hátat fordít ezeknek az értékeknek és a hazugság mezejére lép? tartsam tiszteletben a döntését? de miért? miért kellene, hogy teret engedjünk a felelőtlenségnek?
mindenki csináljon azt, amit akar, hiszen nem kell aggódnia: tiszteletben tartják a döntését.
a végén még bocsánatot kell kérnem, amiért azt találtam mondani, hogy számomra unszimpatikus dolog, ha az ember megcsalja a párját? azért álljon már meg a menet!
még a végén csak úgy tudnám kivívni a világegyetem szeretetét, ha jól félredobnám a páromat, össze-vissza kamatyolnék nagyokat, aztán pedig a marhaságaimtól megtörten választ várnék arra, hogy “de hát mi a baj?”
engem ez bosszant. de van egy olyan érzésem, hogy te több szemszögből meg tudod ezt világítani, hát tedd meg kérlek a kedvemért. gondolkodó emberben szerintem ennyi felelősségnek lennie kell…
Kop-kop! Bocsánat, szabad bejönni? :)) Nos, azt hiszem, weekthor, Te félreérted, amit Bodza vagy más pedzeget. Legalábbis, azt hiszem. Vagy én sem értek senkit. De azért elmondom a véleményem – aztán lehet majd engem is nem érteni. :)))
Nem az általad vallott értékekkel van a baj. Sőt! Nem hiszem, hogy a hűség, a szeretet meg a tisztelet bárkit is riasztana. Azt hiszem, itt arról van szó, és bennem is az horgadt fel, mikor olvastalak újra és újra: hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess. Túlságosan leegyszerűsíted a kérdéskört, mert a megcsalás, a párkapcsolat alakulása sokkal árnyaltabb és összetettebb annál, ahogy Te írod. Kisarkítva, nyilván nem véletlenül. S a magam részéről, amikor azt mondom, hogy kíváncsi vagyok a véleményedre pár év múlva, az nem azt jelenti, hogy dörzsölöm a kezem és azért drukkolok, hogy Te is legyél megcsaló vagy megcsalt. Hanem arról, hogy amíg nem voltál házas, amíg nem éltél sokáig együtt valakivel, amíg nem születtek gyerekeid stb. – addig nincs kellő tapasztalatod. S majd akkor mesélj róla újra, ha már megélted, ha már lesz.
Amúgy meg csak ismételni tudom önmagam: idealista képet festesz – de csak akkor van értelme egy kapcsolatnak, ha hiszel abban, hogy hosszú távon, életed végéig is akár, működni fog.
Én pl. nem nagyon hiszek a tartós kapcsolatok nemességében “áááltalában”, és rossz a tapasztalatom és sok szart láttam – de remélem, tudok majd hinni abban az egy emberben, aki remélhetőleg hamarosan most már megtalál.
Érti? :)))
Weekthor!(jajmmmmmá ,és egyéb nyafogó elem nélkül)
Mikor az ember állást foglal egy témában, és azt pártatlanul teszi, kihagyva abból neveket, blogokat, az a saját megnyilatkozása. Ezt vitatni nem is lehetne, legfeljebb vitatkozni egy jót
PL.: én Weekthor elítélem a hazugság és a megcsalás formáit és életemben arra törekszem,hogy elkerüljem szerelmem, szerelmünk megszégyenülését.
Ezzel ellentétben az iménti beírás, személyes és gúnyos példálozás volt, tények és konkrétumok ismerete nélkül,egy blogot felhasználva, és ismét csak a gúny, ami eszembe jut, személyes tapasztalat nem kerül elő, csak egy eszmény,amit magadról formáltál.
Ez olyan:én űrhajós leszek, csak azért is.
Nos ez az én nagy problémám itten.
Megcsalás, hazugság, szerelem. Mi honnan indul és meddig tart?Életetekbe hullámvölgy köszönt. A kommunikáció zsákutcáiba futtok. Elhidegültök a próbálkozás ellenére. Lehet, csak két hétre. Te vagy párod, összeismerkedik valakivel, beszélgettek, felkelti az érdeklődését. Menedéknek veszi, egy éjszakás románc. Megbánja, és érzései újra feléd irányulnak. Kiderül, elmondja. Ha hű vagy magadhoz,kidobod, mert ilyet Te nem nézel el senkinek.
Ha nem mondja el,ő sem az az ember akinek megismerted. Kiderül, kidobod. Vagy mégsem ennyire egyszerű?
S most mondhatnád, nem kell idáig eljutni. Kelenföldnél kell kiszállni? Mond meg nekem akkor Kedves Weekthor, csak az a kérdés, hogy tisztességben vagy hazugságban?
A jövőt nem vonhatom kétségbe, mondjuk, hogy 10év múlva is úgy érzel mint most. No de Te is írtad, hogy változhat. Mégsem változik. De aki melletted él, az változik. Az érzései is. 3 éve mosdatja bűntudatban a gyermeketek,mert nem érez viszont, úgy ahogy Te. Pedig fenékvakargatás helyett próbálkozik.
Ha az eszmefuttatásod követem, legyen veled őszinte. Elmondja, hogy bizony már nincs szerelem, csak szeretet. 35 éves, kilátástalan, bűntudata van a gyerek miatt, miattad, és az érzései miatt. Mert neki ez nem elég. Jaj a céda. Vagy mégsem, hiszen őszinte volt? De nem ezt ígérte, hiszen azt mondta örökkön örökké szeret. Inkább hazug, és kijátszott Téged. Menned kell, vagy mennie, mert talán azon gondolkodik mással folytatja az életét, vagy kiszínezi azt, s az előbbiekből kiderűlt, a gondolat is bűn >>>>hogyan reagáljak arra, ha valaki hátat fordít ezeknek az értékeknek és a hazugság mezejére lép? tartsam tiszteletben a döntését? de miért? miért kellene, hogy teret engedjünk a felelőtlenségnek? Mert egy kapcsolat nagyon sok tolerancia, lemondás, kompromisszum, nos csak ezért
Ez csak kettő szemszög. Lehetne több, de nehéz így írni és értelmezni is.
El is fáradtam.
Szamócával pedig egyetértek!
További sok sikert
Bodza
tán a szerelem bizonyos fokán a wc sem wc már. akkor és ott már csak két ember van együtt, és a külvilág totál megszűnik. de ezt honnan is tudhatná egy nyegle tejfelesszájú? aki ilyen undorító módon kikezdi más életét. a válaszai is visszataszítóak. mennyi érzékenység az elvek nevében!
Enzo… háddehé! vájjá’ má’ egy röpke pillanatot – no egye fene kettőt is! A hűtlen c. blog írója volt kíváncsi a “pasik” véleményére. Először szerettem volna a blogjába kommentelni, de aztán túlhízott a véleményem, ezért biggyesztettem ide, ezért hivatkozok rája. Hát, hogy undorító lett… na bumm! Ízlések és pofonok, majd csak körbecsókoljuk egymást valahogy! 😀 Bár azért annyit megjegyeznék, hogy csak mértékkel vegyük komolyan magunkat, nehogy tényleg baj legyen ebből az egészből! 🙂
Weekthor!
Mindehez már csak annyit tennék hozzá, mert feladtam, hogy egy felé beszélnénk, és ugyanarról, hiszen attól, hogy úgy szeretek valakit, ahogy ő azt elvárja, az nem biztos, hogy őszinte dolog, szeressem úgy ahogy a szívem teszi, és találkozzanak az érzéseink, na mindegy ebből megint nem lenne eszmecsere.
Nos csak annyit tennék tehát hozzá, ami ellentmondás:
a nő tisztelete számodra a legfontosabb, vagyis egymást tisztelete.
Hahhhó, én itten NŐ vagyok!!!
A válról lesöprő stílus, és a jajmmmmmá mé kell ezt magyarázni, széjjel unom magam, pediglen sem a témában nem visz mélyebbre, sem a tiszteletben.
Nos, én a gondolkodó ember felelősségét megtettem, leírtam, Te a rátarti nőtisztelő stílusoddal, nyeglén ráböffentettél pár ide nem illő közhelyet.
Azt hiszem eddig szólt a jegyem, és nem tovább…leszállok, vagy ki.
Tisztelettel:
Bodza
Bodza! a gúny, a fellengzősség pusztán haragból fakad. aztán – és ebben teljesen igazad van – az indulat ennyire jó tanácsadó: nem szül többet nyegle ténfergésnél, tétova gondolatoknál, gyenge lábakon álló közhelyeknél, elborult agynál és tejszagú hablatnyál.
a harag pedig abból fakad, hogy úgy viselkednek az emberek egymással… hm… kár is szépíteni: ahogy én is tettem az imént.
profán terepen úgy teszik tönkre magukat a népek, ahogy bírják. ám, hogy a szívben is nyomorúságosra döngölik egymást az már nem tetszik. bár a transzcendens és a profán nyilván nem teljesen elszakítható egymástól.
abban teljesen igazad volt, hogy nem válaszokat (ráadásul másoktól ellesett válaszokat) kellene itt döngetnem nagy hévvel, hiszen ennek nem sok értelme van. belátom ez igaz, sőt! kérdésekkel kellene operálnom – már csak koromból fakadóan is, de ez talán nem csak korfüggő.
szóval igen: én is válaszokat keresnék, csak sajnos a keresgélést néha elhomályosítja az ördög az ifjonti hévnek álcázott röfögéssel.
választ például arra a(z egyébként szerintem teljesen általános) jelenségre keresnék, amelyet például az imént megpendítettél: a két hetes szünethez vezető útvesztők. mert, ahogy az előbb oly’ suta módon próbáltam célozgatni, meglátásom szerint ez az őszinteség és a figyelem hiányából ered.
az őszinteség valóban az, hogy szívből szereted a másikat, a figyelem pedig valóban az, hogyha ez még sem passzol, akkor lépéseket teszel. ám szerintem mind a kettőt diktálja számunkra a lelkiismeret. és azt hiszem, hogy az a legnagyobb probléma, hogy erre nem figyelnek az emberek.
vagyis, valahol mindennek a végén arra keresem a választ, hogy miért fordulnak el önmaguktól az emberek?
azért hálás vagyok, hogy türelmed eddig is kitartott. abban pedig csak reménykedni tudok, hogy még van visszaút az eszmecsere felé. (nyugalom nem kell arra gondolni, hogy itt hirtelen megvilágosodtam, megtértem és hasonlók. sokkal prózaibb: rám szólt egy nő, hogy szedjem már össze magam. ugye mennyire tipikus? ez a szép benne… :))
Ó igen! és még tartozom egy jó nagy pardonnal. és azzal, hogy bevalljam: valóban szégyellem magam egy picit (de ezt tényleg már csak rengeteg-rengeteg pénzért írtam ki ide… :))
…ha végiggondolod,megkaptad a válaszod, saját blogodban játszottuk végig, mert jelentem, mi (Te és én) ELHIDEGÜLTÜNK!
És megtörténhet ugyan így egy kapcsolatban is.
Az egyik elmondja ami a szívét nyomja, a másik-rossz közérzetnek, fejfájásnak mittudomén- hatására odavakkant. Sértődés, bocsánatkérés, újabb nekirugaszkodás. Őszinteség, válaszként gúny, sértettség, elbeszélés, bocsánatkérés, visszakozás. Aztán az egyik kifullad. Megelégeli a köröket,amik sehová sem tartanak. Csak a szerelemben sokkal több kör van. A szavakat amott nem lehet visszaszívni, kitörölni, beleégnek a lélekbe. Következmény elhallgatás, kommunikációs lefelé tartó spirál
Mondhatod, Te Vele nem így és nem ilyen módon…S én elhiszem, hogy vele nem.
No, hát pontosan az utolsó mondatodat ragadnám meg! a munkahelyemen, az egyetemen sokszor leszartam, hogy ki mit gondol, nem az én bajom, elvoltam a saját világomban, aztán kész. ugyanakkor ezt a luxust már nem engedhetem meg otthon, a párommal szemben.
egész egyszerűen azért, mert ott valami nemesb’ forog mint a munkahelyemen. a szerelemből fakadt szeretet, nem pedig a kollegalitás.
az persze megint más kérdés, hogy emberileg mennyire megengdehető az, ha az mondjuk utcán vagy a melóban mindenkit letojsz, hiszen ez előbb-utóbb anarchiához vezet. azonban a legtöbb energiát mégis igyekszem a párkapcsolatomba bevinni és nem a munkahelyemre.
nyilván a világban is azon vagyok, hogy figyelmes legyek és őszinte, de csak egy bizonyos mértékig. addig amíg nem fullad az egész érdektelenségbe és ameddig valóban szükséges, hogy egészséges emberi kapcsolatokat tudjak fenntartani.
de a párkapcsolat az több pusztán egy “egészséges emberi kapcsolatnál” az annál tovább kell, hogy mutasson.
szerintem a pároddal szembeni őszinteség és figyelmesség sokszor lehet fájdalmasabb, nehezebb mindazonáltal kifizetődőbb és sokkal többet nyerhetsz vele, mintha jófej vagy a szemben ülővel.
a párom is elolvasta, ahogy veled leveleztem. vele is végigrágtam ezt a témát, s meglepve tapasztalta, hogy itt már nyeglén, gúnyosan böfögök valamit. hogyne! hiszen őt többre becsülöm (kérlek ezt ne értsd teljesen rosszul), ő felé jó érzéssel tölt el az igyekezet.
bár aztán tessék! itt sem tudok zöld ágra vergődni, csak ha figyelmes vagyok.
ááá, már úgy érzem, hogy belecsavarodok a saját gondolatomba.
szóval a párkapcsolat az meló. több figyelem, tisztább őszinteség. ezeket hiányolom, úgy általában.
hm?
Ááá! Megvan melyik szót kerestem! Az alázat! Ahogy most hiányzott a vitapartnerrel szembeni alázat a részemről, úgy hiányzik az alázat úgy alle zusammen a párkapcsolatokból, a másik nem felé irányuló szándék természetéből.
Kár ez a szócsata…csak hormon és energiapocsékolás…Weekthor És Vadmacs,érthetően még a rózsaszín szemüvegükön keresztül szemlélik a világot,vállt vállnak vetve állnak ki egymásért.És ez,ebben a fázisban így jó.Mi pedig akiknek éppen nincs fenn eme klassz szemüveg másképp látjuk,és nem is lehet,de szerintem nem is cél a másik meggyőzése.Weekthor,rólad meg a hosszas válaszok nélkül is tudjuk hogy mestere vagy a szavaknak! Van amikor a kevesebb több.:))
ragacs! Teljesen igazad van abban, hogy túlbonyolított hablaty ez itten, de hát időnként az ifjonti hév elragadja az embert és túlszínezi, túlcicomázza az irományát, vagyis egy leheletnyit túlértékeli önmagát.
Ám azt szerintem te sem vitathatod el, hogy hazugságból, önámításból táplálkozó emberekre nem épülhet fel egy kapcsolat. Hadd ismételjem önmagam: ha nincs tisztelet, igényesség, figyelmesség, őszinteség magaddal szemben, akkor az már egy tragédia, ha a másik felé sem adod ezt meg, akkor az már csak a jéghegy csúcsa.
Szóval hazugságra nem építkezünk, ahogy löszfalba sem fúrunk alagutat (hopsz… :)))
Hol itt a hormon, kérdem én?
Hol itt a hormon? “Guglizd” le! 🙂
😀