Erény? – szegény Saint-Yves emlékére…

Az említett blog egyébként baromi érdekes, izgalmas.

Csorgathatjuk rajta a nyálunkat és agyba tóduló vérfolyamoktól bizsergő

homlokkal vethetjük bele magunkat más magánéletébe, kiélhetjük kukkolási

vágyainkat. Relatíve itt nézhetünk szappanoperát (ahogy teszem azt én is).

Szóval a sztori arról szól, hogy van egy 30 (vagy közel 30)

éves leányzó, aki hozzáment egy férfihez, gyermek is született és még sincs

minden rendben. Valami hiányzik kettőjük kapcsolatából. A leány elmondása

szerint a szenvedély. Így aztán egy nőre éhező férfi szempártól már azon

nyomban kész is elolvadni (némi túlzással). Szerelmes lesz egyszer, aztán

szerelmes lesz kétszer és végül persze addig kerülgeti a forró kását, amíg

hazugságokba keveredik.

Számomra az egyik legérdekesebb jelenet az, amikor fürdeti a

gyermekét és közben a szeretője jár a fejében. Milyen érdekes lehetne ezt a

szituációt kívülről nézni. Az anya fürdet – tiszta popsi, tiszta fül, nem

nyeled le a habos vizet, pancsi-pancsi, gumikacsa -, a gyermek élvezi a vizet,

rötyög és közben szomorú a szeme. A gyerekek nem hülyék. Bár ugye sokan

hajlamosak ezt feltételezni, aztán elkezdik nekik „magyarázni”, hogy

gyügyügyü-blüblüblü. Mert a gyerek ugye ezt biztos megérti… Végül is, ha a

szavakat nem is értik, kis szívük, érzelmeik igen fejlettek. Az anyával pedig

mindennél szorosabb kapocs köttetett közöttük. Szóval neki hazudni nem lehet.

Érzi az a gyermek az édesanyja lelkében lévő örvényeket, érzi, hogy nem úgy

mosolyog apára, ahogy azt a lelkiismeret, a szív diktálná. Ám anya mégis

megpróbál hazudni. Teljesítménykényszerbe hajszolja önmagát: megfelelni a

munkahelyén, megfelelni otthon. Mindenhol tök jól megfelel, hiszen egészen

biztos vagyok abban, hogy egy ún. ál-értelmiségiről lehet szó: diploma a

zsebben, viszonylag jó állás, hasznos szabadidős program, család, blablabla. És

rengeteg hazugság, titok, megválaszolatlan kérdőjel, szomorúság…

Szóval mindennek megfelel, csak az érzelmeinek, a szívének

nem. Pedig igen valószínű, hogy a tévedés jóval régebben eresztett gyökereket

mint mondjuk maga a házasság. Csak hát a hazugságspirálba keveredett ember

nehezen veszi észre, hol van. Amikor meg már észreveszi, tök mindegy az egész…

Aztán!

Belebotlottam Voltaire-be. Az erényről ír. Huh, jaj, sokan

szívükhöz kapnak, sercen a parázs, lobban a láng, eretneket kiáltanak, meg konzervatív

köcsögöt. No jah! Az erény. Jópofa a szituáció, amely a könyvben megjelenik.

Adott ugyebár egy Vadember, aki a baromira civilizált franciahon partjaira

vetődik. Az ottaniak tárt karokkal várják, felvértezik mindennel, amit az adott

kor csak kínál – mármint a szellem szintjén. A Vadember aztán szerelmes is

lesz, mégpedig
egy Saint-Yves nevezetű hölgybe, de a profán marhaságok (szabályok, törvények, elvek) addig keverednek

körülötte, míg végül börtönbe kerül. A szerelmét persze nem veheti el, mert ő

lett a keresztanyja (milyen blőd már…) Ám a nő nem tud nélküle élni, ki kell

szabadítania. Végül sok-sok huzavona, könny, fájdalom és vívódás után ugyan mi

mást is kívánna a világ egy ártatlan nőtől szerelmeséért cserébe? Nem is pénzt,

nem is munkát. Nem-nem. Mindig az kell, ami a legértékesebb… Az erényét!

Bizony, a nőnek le kell feküdnie egy hatalmassággal azért, hogy így

megvásárolhassa kedvese szabadságát.

Kedvese kiszabadul, ám mivel mind a ketten az alapvető jótól

erednek, tiszták, bűn nélküliek, az erény ilyetén feláldozása folytán

keletkezett léket csak a halál tudja befoltozni.

Sajnos úgy érzem, hogy az általános világnézet ezt ma már

igen csak idejétmúlt tanmesének tartja. Persze az általános világnézet nem

feltétlenül egy szilárd értékrend. Nihil admirari, vagyis semmin se

csodálkozzál – mondaná erre a mai kor embere.

És erre jön még a Vadember egyik elcsodálkozó kijelentése: „akkor

az embereknek igen becstelennek kell lenniük, hogy ennyi sok vigyázatra van

szükségük egymás között”.

Most egy picit még visszakapcsolódnék a korábbi bloghoz. Ott

arról van szó, hogy elmúlt a szenvedély. Mit értünk szenvedély alatt? A test

kívánalmait? Mert azt vettem észre, hogy a szenvedély egy fékezhetetlen,

árkon-bokron átgázoló valami, ami ha kiszabadul, csak rombol. A blogban többen

nedvesedő fehérneművel írnak arról, mennyire jó az, ha a kiszemelt szerető a

munkahelyén megérinti a combját, orcájára nyom egy puszit, titkos e-maileket

küld. Szóval milyen tök izgi az, hogy titokban megdughatják a munkahelyén a

vécében.

Na, ne már! Ezen röhögnöm kell, de tényleg! Két felnőtt (?),

felelős (?), gondolkozó (?), értelmiségi (?) lény lihegve szalad ki a vállalati

kantinból, csúszkálnak a kék linóleumon és szaladnak a vécébe, ahol mellettük

éppen nagydolgát végzi az osztályvezető és gyorsan egymáséi lesznek? Miközben

mindkét oldalról egy-egy gyermek éppen otthon szundikál?

Tudom… most gonosz voltam. Ám sajnos nem tudtam eltekinteni

a gonoszságtól, mivel ez a szánalmas idétlenkedés, amelyet emberek millió

folytatnak a munkahelyükön első blattra ezt váltja ki belőlem. Ezek szerint, ha

sok férfit és nőt összezárunk napi néhány órára, hát előbb-utóbb össze-vissza

megdugják egymást. Mint a nyulak! Közben az élet értelme 42 és az egerek a

ketrec fölé hajolva érdeklődéssel figyelik, amit az emberek művelnek… Kac-kac!

Az egész egyébként valahonnan onnan eredhet, hogy gáz

őszintének lenni, nem? Az emberek többsége a párja felé vagy részben, vagy

egyáltalán nem fedi fel a hibáit, gyengeségeit. Vetítésből áll egy egész élet.

Nincs közös válságmenedzselés, nincs közös terv, álom, miegymás.

Nincs olyan közös erő, amely aztán a sokszor hebehurgyának

tűnő szerelem tovaröppenése után egy értelmes és érett köteléket jelentene két

ember között. Nincs. Ami pedig marad az a szomjúság: nem is egy ember, nem is

egy álom, hanem mindössze egy érzés, a szerelem után.

Szomjazzuk a szerelmet, a szenvedélyt, hazudunk önmagunknak,

a párunknak, elnézünk egy-két dolog fölött, nem vagyunk hajlandóak

kompromisszumokra, csak megalkuvásokra. Hát mi lett itt?

Láttuk a Good Will Hunting című filmet? Van benne néhány

perc, amelyet előszeretettel idézek föl magamban.
Sean McGuire,

a pszichológus az értékekről beszél Willnek. Will is körülbelül olyan mint a

mai kor átlag embere: nagy dugások, nagy szopások, szenvedély, jeee, ezerrel.

És közben néhány szelíd érték, erény fölött gondolkodás nélkül szemet huny.

Szóval a professzor éppen arról szól, milyen

értékeket hordozhat egy házasság. Az ő felesége (aki már halott) majdnem minden

áldott este fingott, amikor egymás mellett feküdtek már az ágyban és készültek

nyugovóra térni. És mindig fel is hánytorgatta, hogy biztos az ura volt az. Ő

pedig időnként már csak unottam felelt: „de hiszen te is tudod, hogy te voltál”.

Ebből persze egy apró, de ártatlan vita alakult ki közöttük. Végül pedig abban

maradtak, hogy biztos a férfi volt – miközben mind a ketten tudták, hogy

valójában a nő fingott. „De ezt senki se tudta róla csak én. Ez a mi kis

apróságunk volt. A mi történetünk. Az ilyen apróságokért volt ő az én feleségem”.

Nyilván egy picit gyengének tűnhet a

féktelen szenvedélyt szembeállítani a szellentéssel… ám bátorkodom ezt tenni!

Igen: szeretnék 30-35 éves koromra

megnyugodni. Igen: a párom mellett. Igen: szeretném, ha mérséklődne a szenvedély,

ha szelíd béke és meleg családi otthon alakulna ki körülöttünk. A szerelemnek

álcázott kísértés sokszor el fog röpülni az ember feje fölött. Hol egy kecses

mozdulat, egy kacér tekintet, egy figyelmes mondat végett. Ám szeretném, ha

vele szemben ott állna a szilárd alapokon nyugvó, bölcs szeretet. Hálát adhatok

az égnek, hogy fiatalon találhattam rá a páromra. Kiélhetjük fiatalságunkban a

szenvedélyeket, a testiség nyújtotta gyönyöröket, lehetünk együtt bohók és

virgoncak. Ez egy szép dolog – feltéve, hogy egy hosszú út első állomása.

Vagyis? Ha ott a szerető (s már egyáltalán

nem őrült szerelemben tobzódó) feleségem, a gyönyörű gyermekeim? Valószínűleg

fingok egy hatalmasat arra a szenvedélyes munkatársamra, ott a kantin melletti

vécében…

Te mit szólsz ehhez?

Címkék:
Tovább a blogra »