Meg aztán imádta és imádja, mind
a mai napig azt a bódító hársfaillatot, amely nem messze a hídtól szokott
magával ragadni bennünket. Mint egy gyermek talált rá a fára, az illatra,
önmagára. Csak néztem, ahogy közelebb hajol az apró virágokhoz, pisze kis orrával
nagyokat szippant. Lehunyt szemmel mosolyog, magával ragadja az élet, a
hangulat. Én nem tehetek mást, csak mint mindig, megbabonázottan állok, s
keresem benne azt, ami előttem van, amit látok. A lényt, a virágot, a
hársfaillatot.