és voltam huszár, ültem nemes paripán, volt hosszú szárú
csizmán, piros nadrágom, és zöld kabátkám. és voltam varázsló, ki életekről
dönt és hegyeket önt kristályokból míg sercen egy parázs. és voltam űrhajós,
jártam a csillagokat egyedül, semmitől sem félve. és voltam király, bölcs és
igazságos, néha talán szertelen. és volt aggódó tekintetem, amikor egy pár copf
ellibbent előttem, s a piros masni tüsszentésre ingerelve simította végig pisze
orrom, talán egy picit meg is piszkálta a szemem. és volt, amikor semmit sem
értettem. és volt, amikor izzadt a tenyerem, ha ő rám nevetett. és volt, hogy
nem láttam a világot, amikor egy könnycsepp végigszaladt édesanyám orcáján. és
volt, hogy nem pihentethette máshol egy cserbenhagyott asszony két szép kezét, csak
az én ártatlan tenyeremben. és volt, hogy kiáltottam úgy, hogy senki sem
hallotta, csak nevettek. és volt, hogy több dolgot nem értettem. és aztán
álomba szenderültem és énekeltem és daloltam és vízparton lepkéket kergettem.
és volt, hogy nem tudtam mit teszek, de mentem amerre a hangok vezéreltek. és
volt, hogy láttam a barátom szürke pillantását. és volt, hogy az lehettem, akit
nem ölelhet más csak az egyetlen. és volt, hogy nem értettem a tompa szorítást, amely a szívemet
tépte. és volt, hogy féltem egyedül a sötétben. és volt úgy is, hogy nevettem,
felhőtlen, szeplőtlen. és volt, hogy pofon csattant az arcomon, lerepült tőle a
szemüvegem. és volt, hogy úgy éreztem, megtörtem, s csak egy rejtek volt, amely
ölelt és féltett, ha megremegtem.
és igen… elmondhatom, akadtak olyan évek az életemben,
amikor nem voltam egyéb, csak a legtöbb, ami az ember a Földön lehet. egy
egyszerű, őszinte gyermek.