Ahogy beszélgettem a Kedvesemmel, a barátaimmal, olvasgattam
ezt-azt, s ráadásul még elmélkedtem is, egy igazán egyszerű dolog világlott ki
előttem: a megcsalás esete mögött az így széthulló kapcsolat mindkét felét
felfedezni vélhetjük. Mindketten sárosak.
Az ok persze borzalmasan
banális: a hazugság, pontosabban az őszinteség hiánya. Van egy olyan érzésem,
hogy a párkapcsolatok többségében nehezen múlik el a vetítés. Persze, eleinte
mindenki szép és csodálatos és gyönyörű és nincsenek problémái és mindannyian
Szupermenek és Szupervumenek vagyunk, csak éppen sajnálatos módon ez megmarad a
későbbiekben is. Mármint a vetítés, urambocsá’ képmutatás.
Saját magam esetéből kiindulva a dolog valahol az
önámítással kell, hogy elkezdődjön. Hazugsággal kezdek, mégpedig önmagamat
hazudom pofán – már a kapcsolat előtt is. Elképzelek magamról ezt és azt,
beállítom magamat ilyennek és olyannak, s a magammal hurcolt sérüléseket,
személyiségbeli torzulásokat tovább cipelem a kapcsolatomba, amelyek aztán
komplexusok, gyanakvások és egyéb ilyen nyalánkságok formájában szépen, lassan
hatnak – mint a méreg.
Igen egyszerűen fogalmazva: legtöbben sosem mutatjuk meg
magunkat igazán, sosem tárjuk fel azokat a félelmeinket, amelyeket akár egészen
gyermekkorunktól fogva nagyon mélyen elzártunk. Vagyis? Egy jó kis nehezékkel a
hátunkon, önmagunkban bizonytalanságot rejtegetve csapunk bele a lecsóba. Ez
több mint bűn. Ez hiba.
A hazugsággyár innen kezdve már saját működését generálja,
szinte nem is kellünk hozzá. A rejtett görcsből fakadó félelmeink és az ebből
fakadó kisebbrendűségünk ésszerűtlen mondatokhoz, tettekhez vezethetnek.
Ne gondoljunk itt most óriási nagy kalandra! Apró sérelmek,
apró bántalmak, hétköznapi fájdalmak, kibékülések. Ez mind-mind sebet ejthet.
Lehetek végtelenül közhelyes? Sok kicsi sokra megy… Meg lehet beszélni a
problémákat, hogyne! Be lehet látni, hogy tévedtünk, minden további nélkül. A
legnagyobb feladat azonban az, hogy elgondolkozzunk a baj gyökerén, vagyis a
saját kis göröngyünkön.
No, de menjünk tovább! Elmúlt a szerelem ugyebár, ott maradt
két ember szeretetben, nyugalomban. Lehullt a lepel, s ott áll előttünk egy
bezárkózott, gondokkal terhelt valaki, aki úgy menedzseli a saját baját, ahogy
csak tudja. Ám semmiféleképpen sem megfelelően. Próbálhatunk segíteni rajta,
lelkébe látni, varázsolni, ha egész egyszerűen nem hajlandó legalább egy picit
megjárni az önmaga poklát.
Ez a sok kis apróság egy nagyobb feladat, vagy kihívás során
aztán százszoros erővel hat: például költözés, házépítés, munkahely elvesztése,
gyermek születése, betegség stb.
Az egónk eltitkolt hibái, az ebből fakadó fájdalmak és az
így okozott sérelmek előbb-utóbb oda vezetnek, hogy a másik nem érzi magát
biztonságban ebben a kapcsolatban. Lehet, hogy nem tudja elsőre így
megfogalmazni, mindössze azt érzi, hogy itt valami nincs rendben, disszonancia
lépett föl. Keresheti a megoldást kétségbeesetten, de nincs partner, aki
segítsen ebben. Vagy ami még rosszabb: beszopja az egészet úgy, ahogy van és
letudja annyival, hogy „mind a ketten változtunk”, „sok a nehézség mostanában”,
„komoly gondok szakadtak ránk”, „elmúlt a szerelem” stb.
Megszűnt a biztonságérzet? Természetes dolog az, hogy az
ember nem álldogál sokáig a puszta magányában egy villámokkal szabdalt, őrült
vihar idején, nem? Ha nem hülye, hát elmegy.
Biztonságot keres, megértést keres, nyugalmat keres.
Legalább apró pillanatokra is, legalább egy-két légyott erejéig is, de ki
szeretne kerülni ebből a fojtó légkörből. Hiszen mindannyian emberek vagyunk: szeretetet keresünk, hogy szeretetet adhassunk. Tudom én, hogy imádja a párját, de
ott az a megfoghatatlan valami, ami miatt odabent beindult egy bizonytalanságot
eredményező folyamat.
Ha a mindkét oldalon felgyülemlett hazugságok elvezetnek
egészen a félrelépésig, akkor kellene, hogy jöjjön a nagy játék. Ez a trauma
vagy elég ahhoz, hogy legalább a félrelépő fél észrevegye gyengeségeit, eddig elhallgatott,
a kapcsolatban elszenvedett fájdalmait, gyávaságát, s képes arra, hogy tegyen
valamit, fordítson a kockán, vagy pedig – és ami a rosszabb – belekezd a
hazudozásba és egy olyan spirálba keveredik, amelyből csak borzalmas
szenvedések és sérülések árán tud kikecmeregni.
Vagyis mi a konklúzió? Az, hogy a hűtlenség önmagában
valóban bonyolultabb dolog. Hiszen bár egy ember lép félre, mégis valójában
ketten teszik. Mind a ketten hazudtak, önmaguknak és egymásnak.
Ám a hűtlenség sem feltétlenül kell, hogy egy kapcsolat
vesztét okozza.
Hiszen mi van akkor, ha mondjuk ez a trauma valóban van
olyan erős, hogy a félrelépő elkezd gondolkozni azon, hogy melyek a problémák?
Mi van akkor, ha ráébred arra, hogy valójában azért lépett félre, mert a
házasságában sosem viselkedett őszintén? Sosem vallotta meg a párjával szembeni
rossz érzéseit, sosem vallotta be milyen hiányosságokat érez és egyedül akarta
megoldani ezeket a bajokat, vagyis önző módon önmagába zárkózva, gubbasztva
keresett egymaga válaszokat? Vagy mi van akkor, ha ez ad erőt ahhoz, hogy
kitörjön egy szemlesütésre épülő kártyavárból?
Ha gyermek is van a dologban, nem szabad, hogy bonyolítsa a
helyzetet. Persze, egy válás borzalmasan rossz egy fiatalnak, de könyörgöm: a hazugság
homályába veszve tán jobb? A gyermek érzi, ha apa és anya nem őszinték
egymáshoz…
Az egy érdekes dolog egyébként, hogy elvileg az emberek
megérzik, ha hazudnak nekik, ha nem őszinték velük szemben. A gyermek, aki még
nincs elferdítve mindenféle fölnőttektől származó baromságokkal, tisztán
érezheti, ha kamuznak. Ugyanígy az ember is észreveszi ezt.
Vajon miért könnyebb áltatnunk magunkat, s szemlesütve
elfogadni a hazugságokat?
Miért könnyebb némán, megvetésben álldogálnunk?
Miért nem merünk egy nagyot lépni, fordítani egyet,
újrakezdeni?
Miért nem merünk szembenézni önmagunk gyengeségeivel,
félelmeivel, komplexusaival?
Miért nem merjük megjárni a saját poklunkat azért, hogy
egónk látszólagos pusztulása nyomán ráleljünk a lelki békénkre?
Nem értem. Persze, hogy nem… Hiszen én is tele vagyok
rengeteg szarral…