És csak sürgök és forgok. Fürdök az emberben! Kitárom két
kezem és mosolygok és élvezem. Nevetek és megrökönyödök, szaladok és figyelek.
Látom a színes fényeket, a színes tömeget, az életet. Leszáll az est és felgyúl
a számtalan mosoly, a számtalan lámpa. Egy árus itt egy amott, szemben a
rengeteg. Megdöccensz, ütközöl, mosolyogsz és boldog vagy. És látod a fröccsöt
és látod a mosdót. És látod a fánkot és látod a sört. És látod a gitárt és
látod a bőrét. És látod a fekvőt és látod az ugrálót. Vezérel az élet, irányít
a sorsod.
Megálltam a barátommal egy testfestő mellett. A hennás – így
hívják. Felfest rád valamit és beszívódik a bőrbe, a maradék pedig
megszilárdul, te pedig szépen lekaparod. A minta azonban pár napig a bőrödön
marad. Emlékeket ébreszthet benned. Az ötletről – amely a testfestést szülte -,
a fesztiválról – ahol a testfestés készült -, az emberről – aki melletted állt,
miközben pingálták derekad. Idővel persze lekopik a minta… Végül marad az
emlék, marad a szív, s tán egyszer az is csak emlék marad…
És megtörtént a folyamat. Az első mosoly, az őszinte
tekintet, a naiv bizalom. A fájdalmas lehetetlenség, a csikorgó lelkiismeret.
Az élettörténetek rövid cseréje, az ujjak első találkozása. A gyermeki félelem,
az eltitkolandó apróságok. A szép pillanatok. Szemből világít a reflektor,
őrjöng a zaj. Körülöttünk hömpölyög az őrült extázis, a megrészegült massza.
Elkeveredsz a színek zavarában, a fekete arc nélküli csodában. Keresed őt, s
megleled. Nézed, s nem mered. Rád néz és melléd áll. Mosolyog. Lelkemben
örvénylik a béke és a félelem. Gyűlölöm magam, s mégis örülök a pillanatnak.
Sajog az agyam, tán gátat lelt a vér az erekben, zsibbadtság szaladgál
koponyámon. Pici nyomás a mellkasomon. Mert tudom, hogy most kiírom…
Végigszalad a csepp az arcon, megtörik itt-ott a borostás ábrázatomon. Tán
eltévedtem, s ezt észrevették. Tán látták az ürességtől való félelmet. Ő is
látta, s elküldte. Hatalmas világ apró közepén, ketten álltunk. Én és ő, aki
hozta az üzentet. Mégpedig, hogy szerencsés vagyok. Ő másra gondolt én pedig
rá. Szerencsés vagyok, hogy elküldték hozzám. Szavakat szól, őszintéket.
Végül el kell válnunk. Úgy teszünk, mintha még találkoznánk.
Úgy beszélünk, mintha bármit is biztosra tudnánk. Sejteni persze sejtjük.
Egymás angyalai lehettünk. Izzadtak vagyunk és porosak, arcát világítja az égő
káprázat. Mögöttünk egy hordozható toalett, mellettem a barátaim, mellette a testvére.
Megöleljük egymást és megsimogat… Utoljára ránézek és…
Nem tudom…
Most fájdalom
Akkor szomorúság
Elment, s én itt maradtam… tán így volt ez jó, tán így
kellett lenni. Tán átadta, amiért jött, talán egyszer megértem. Örökre szívembe
rejtem, jó mélyen. S remélem méltó leszek arra, hogy vele beszélhettem…
(kép: www.sziget.hu/fesztival)