Legyél bárhol ebben a világban, ebben az országban, ebben a
városban… összetalálkozol velük. Akkor is, amikor nagyot fújtatsz, mert a
BKV-ellenőrök ma sem vették észre, hogy fénymásolat a bérleted; akkor is,
amikor a kettes villamos húgyszagú forgójából bámulsz a Vár felé; akkor is,
amikor a 80-as trolin fojtogat az emberi bűz és akkor is, amikor a buszon kezek
ezreinek izzadtságába toccsan tenyered, ahogy rámarkolsz a kapaszkodóra, hogy
azután vígan lengedezz, akár a fáradt nyárfák, miközben végigszáguldanak veled
a végtelen Rákóczi úton.
Mindenhol találkozhatsz tűsarkú cipellőkkel, amelyek a férfi
ész számára felfoghatatlan erővel tartják rendületlenül a kecses tappancsokat,
az elegáns lábakat és a cipőről lefolyó hájas végtagokat. Érdemes néha egy-egy
észrevétlen percet eltölteni magukon a lábakon (legalábbis szemmel), azokon a
remek alkotásokon, amelyek fénylő csupaszságukban görcsbe rándulva küzdenek az
egész napos kimerevedett lábujjon járástól. A metrón himbálózva figyelheted,
hogyan pihennek meg a test hurcolásától, hogyan szalad végig rajtuk a két
megálló közötti oly régóta áhított nyugalom.
Ki maga elé vetve, ki maga alá húzva, ki keresztbe téve, ki
hanyagul szétdobálva tárja eléd lábainak sok apró titkát. Például a tegnap
estét: azt, ahogy sietve festették azokat a leheletnyi körmöket, hogy
hamarjában megnyugvást hozhasson gazdájuk a televízió előtt habzó szájjal kangörcsbe
merevedett apának. Vagy azt a kora délutánt, amikor az ifjú hódoló remegve
vette tenyerébe eme fonott kalácshoz hasonlatos teremtményeket, s bódulattal
gyúrta őket, így ellazítva a naptól agyonhajszolt nőket. Vagy azt a jól
beosztott kora reggelt, amikor még egyéb finom kényeztetésekkel is
megajándékozták őket, s a körmökre sem csak egy réteg lakk kenődött fel, sőt
apró ékkövek, bolondos, fodros minták díszítik őket.
Aztán persze megfigyelhető rajtuk az elnagyolt, szétzilált
élet. Lerágott, lerepedezett karmok sárgán, mozaikszerűen töredezve merednek
rád merészen, s már csak itt-ott hirdeti a le nem kopott egykor tán vérvörös,
ám mára már bugyirózsaszínné vedlett foltok tucatja, hogy figyelmesebb napokat
is megéltek. Egykor. Régen. Szerelemben, s tévedésben.
Találkozni háremek illatos asszonyaival, bokájukat hanyagul
átvetett lánccal ékesítve, s látni még naturális, romlatlan leányokat, akik
papucsuk, vagy épp szandáljuk peremébe kapaszkodnak feszített lábujjaikkal.
Teátrális nagyasszonyok borzalmasan magas sarkakra emelten, peckesen vetnek
gúnyos felsőbbrendűséget, műbarna nájlon harisnyájukba rejtve néhány elrontott
évet. Ne adj’ Isten évtizedet.
A nőket a férfiak fölé repítő álmokat kínálva, szörnyű
nagyra nyúlt tűsarkak eldugott brüsszeli utcácskák füstös éttermeinek titkolt mesterfogásaihoz
hasonló csábításra hajlamosak. Kínálnak a gazdag menüben mindent mi férfi
szívet lángra lobbanthat, s mely pacsirta dallamait idézheti fel a régen
megőszült halánték alatt. Van ott kérem karamellbarna selymes látvány, vakító
fehér ógörög márvány, szeplőkkel tűzdelt kecses gazella lábak, s van ott olyan,
mely szőrösen csal mosolyt az öregurak orcájára – amely aztán ugyanígy
libabőrrel rázza ki az ifjúk megrettent halántékát.
Végül pedig van úgy, hogy az Isten eme ember által
felcicomázott emlékművét gazdája tovaszállítja a kíváncsi tekintetek elől, nem
hagyva maga után mást csak egy keserédes űrt. Van, aki felpattan, aprókat
tipegve, szaporákat lihegve szalad tova, hogy rögvest elnyelhesse Budapest, ez
a féktelen rengeteg. Van, aki óvatosan, egyet, majd kettőt, végül félve hármat
lépve tovaréved, otthagyva nekünk azt, amit aztán tovakölthet a képzelet. Aztán természetesen hadd szóljak a
kedvencemről, a mesterműről.
A finoman visszafogott árnyalatok, a napon barnított lágy
hajlatok, az erőt rejtő, ám ártatlannak tűnő női izmok, a nyelv hegyébe
bizsergést idéző vádlik, s itt-ott egy teremtő által elhajított szeplő, hívjuk
az egyszerűség kedvéért csak anyajegynek. Semmi hivalkodás, semmi túlzó
kecsesség, csak maga a nőies természetesség. Halovány színek, apró fénylő
pöttyek, csilingelő lánc és pusztán szeleburdiságból duzzadó puha erek.
Ki így feláll, s férfi létem földbe tiporva egyszerre csak
elsétál előtte… hopsz… s megbotlik, nyeklik, bicsaklik? Én előttem? Jaj, mi
történik, kérem szépen! Káosz van a veres hetesen! Erkölcsrendészt, prókátort,
papot, rendőrt, vagy csendőrt, mit bánom én, de gyorsan ide! Egy nő tűsarka
repedt meg. Igen, itt pont most előttem. Majd elvágódik szerencsétlen.
Izzadságcseppek buggyannak ki homlokomon, a szellő arcomba fújja az izgalomtól
csomóba ragadt hajam. Felkelnék, hogy segítsek, de… hé… kérem. Mi ez?
Hasamat fogom, mert feszít? Mert röhögök, ahogy nem
szégyellem.
Egy pillanatra a tarsolyomba rejtem úriemberi vénem.
S mosolyom után, hölgyeim, engedjétek megjegyeznem:
Azért…Továbbra is tisztelem én, azt a nehéz női létet…