Képzelt riport a tűsarkakról…

Legyél bárhol ebben a világban, ebben az országban, ebben a

városban… összetalálkozol velük. Akkor is, amikor nagyot fújtatsz, mert a

BKV-ellenőrök ma sem vették észre, hogy fénymásolat a bérleted; akkor is,

amikor a kettes villamos húgyszagú forgójából bámulsz a Vár felé; akkor is,

amikor a 80-as trolin fojtogat az emberi bűz és akkor is, amikor a buszon kezek

ezreinek izzadtságába toccsan tenyered, ahogy rámarkolsz a kapaszkodóra, hogy

azután vígan lengedezz, akár a fáradt nyárfák, miközben végigszáguldanak veled

a végtelen Rákóczi úton.

Mindenhol találkozhatsz tűsarkú cipellőkkel, amelyek a férfi

ész számára felfoghatatlan erővel tartják rendületlenül a kecses tappancsokat,

az elegáns lábakat és a cipőről lefolyó hájas végtagokat. Érdemes néha egy-egy

észrevétlen percet eltölteni magukon a lábakon (legalábbis szemmel), azokon a

remek alkotásokon, amelyek fénylő csupaszságukban görcsbe rándulva küzdenek az

egész napos kimerevedett lábujjon járástól. A metrón himbálózva figyelheted,

hogyan pihennek meg a test hurcolásától, hogyan szalad végig rajtuk a két

megálló közötti oly régóta áhított nyugalom.

Ki maga elé vetve, ki maga alá húzva, ki keresztbe téve, ki

hanyagul szétdobálva tárja eléd lábainak sok apró titkát. Például a tegnap

estét: azt, ahogy sietve festették azokat a leheletnyi körmöket, hogy

hamarjában megnyugvást hozhasson gazdájuk a televízió előtt habzó szájjal kangörcsbe

merevedett apának. Vagy azt a kora délutánt, amikor az ifjú hódoló remegve

vette tenyerébe eme fonott kalácshoz hasonlatos teremtményeket, s bódulattal

gyúrta őket, így ellazítva a naptól agyonhajszolt nőket. Vagy azt a jól

beosztott kora reggelt, amikor még egyéb finom kényeztetésekkel is

megajándékozták őket, s a körmökre sem csak egy réteg lakk kenődött fel, sőt

apró ékkövek, bolondos, fodros minták díszítik őket.

Aztán persze megfigyelhető rajtuk az elnagyolt, szétzilált

élet. Lerágott, lerepedezett karmok sárgán, mozaikszerűen töredezve merednek

rád merészen, s már csak itt-ott hirdeti a le nem kopott egykor tán vérvörös,

ám mára már bugyirózsaszínné vedlett foltok tucatja, hogy figyelmesebb napokat

is megéltek. Egykor. Régen. Szerelemben, s tévedésben.

Találkozni háremek illatos asszonyaival, bokájukat hanyagul

átvetett lánccal ékesítve, s látni még naturális, romlatlan leányokat, akik

papucsuk, vagy épp szandáljuk peremébe kapaszkodnak feszített lábujjaikkal.

Teátrális nagyasszonyok borzalmasan magas sarkakra emelten, peckesen vetnek

gúnyos felsőbbrendűséget, műbarna nájlon harisnyájukba rejtve néhány elrontott

évet. Ne adj’ Isten évtizedet.

A nőket a férfiak fölé repítő álmokat kínálva, szörnyű

nagyra nyúlt tűsarkak eldugott brüsszeli utcácskák füstös éttermeinek titkolt mesterfogásaihoz

hasonló csábításra hajlamosak. Kínálnak a gazdag menüben mindent mi férfi

szívet lángra lobbanthat, s mely pacsirta dallamait idézheti fel a régen

megőszült halánték alatt. Van ott kérem karamellbarna selymes látvány, vakító

fehér ógörög márvány, szeplőkkel tűzdelt kecses gazella lábak, s van ott olyan,

mely szőrösen csal mosolyt az öregurak orcájára – amely aztán ugyanígy

libabőrrel rázza ki az ifjúk megrettent halántékát.

Végül pedig van úgy, hogy az Isten eme ember által

felcicomázott emlékművét gazdája tovaszállítja a kíváncsi tekintetek elől, nem

hagyva maga után mást csak egy keserédes űrt. Van, aki felpattan, aprókat

tipegve, szaporákat lihegve szalad tova, hogy rögvest elnyelhesse Budapest, ez

a féktelen rengeteg. Van, aki óvatosan, egyet, majd kettőt, végül félve hármat

lépve tovaréved, otthagyva nekünk azt, amit aztán tovakölthet a képzelet.
 Aztán természetesen hadd szóljak a

kedvencemről, a mesterműről.

A finoman visszafogott árnyalatok, a napon barnított lágy

hajlatok, az erőt rejtő, ám ártatlannak tűnő női izmok, a nyelv hegyébe

bizsergést idéző vádlik, s itt-ott egy teremtő által elhajított szeplő, hívjuk

az egyszerűség kedvéért csak anyajegynek. Semmi hivalkodás, semmi túlzó

kecsesség, csak maga a nőies természetesség. Halovány színek, apró fénylő

pöttyek, csilingelő lánc és pusztán szeleburdiságból duzzadó puha erek.

Ki így feláll, s férfi létem földbe tiporva egyszerre csak

elsétál előtte… hopsz… s megbotlik, nyeklik, bicsaklik? Én előttem? Jaj, mi

történik, kérem szépen! Káosz van a veres hetesen! Erkölcsrendészt, prókátort,

papot, rendőrt, vagy csendőrt, mit bánom én, de gyorsan ide! Egy nő tűsarka

repedt meg. Igen, itt pont most előttem. Majd elvágódik szerencsétlen.

Izzadságcseppek buggyannak ki homlokomon, a szellő arcomba fújja az izgalomtól

csomóba ragadt hajam. Felkelnék, hogy segítsek, de… hé… kérem. Mi ez?

Hasamat fogom, mert feszít? Mert röhögök, ahogy nem

szégyellem.

Egy pillanatra a tarsolyomba rejtem úriemberi vénem.

S mosolyom után, hölgyeim, engedjétek megjegyeznem:

Azért…Továbbra is tisztelem én, azt a nehéz női létet…

Tovább a blogra »