Régvolt szerelmek, melyekről nem dalol már senki sem.
Régvolt álmok, melyek üldöznek idebent. Életre érdemes-e léted, nem tudhatod,
de tenned kell a dolgod, mert így lesz csak való az álmod. Amelyet egyszer majd
elveszíthetsz, s akkor ott állsz majd, ahol már talán senki sem.
Kérdések gyötörnek, s ha felnézel csak könnybe lábadt
tekinteted néz rád félelemmel a görbe tükörből, szerelem dobban a szívben, s
attól tartasz, hogy tán nem érdemled meg mégsem. Utadat kell keresned, mert a
gitárhoz még gyáva a kezed, s a betűket is még csak homályos szemmel nézheted.
Ő most távol van tetőled, illatát hagyta hátra néked. Most
tán úgy vagy egyedül, ahogy rég, vagy ahogy még senki sem. Kerékpárra ültetnéd
az életed, s nekigurítanád annak az erdőszéli lejtőnek a város határától nem
messze. ott ahol egyedül kiáltottál a búsuló napraforgóknak, s az egész nagy
rétnek.
Egy elhagyott buszmegálló mellett ülsz, ott ahol még senki
sem. gondolsz a múltra, arra amikor még apró volt az ő keze, s te még azt sem
tudtad, hogy lesz az élet odabent. korhadt útpadka támaszt meg téged, kisüt
belőled rengeteg gondolatot a nap fénye. kiszáradt a torkod, s lehajtod fejed.
megtalálhatod az utad, s a léted. visszaülhetsz arra a
kerékpárra, s tehetsz úgy, ahogy még senki sem. ő ott van melletted, s fogja
két kezed. meglendít, ha kell, s rád nevet, ha kéred. félsz, mert most egyedül
vagy és sötét az éjjel. zúg az esti utca, itt nem messze a parttól, szellemek
szavalnak a fejedbe meséket.
Te ne tégy mást, csak írd le ezeket, s mondd el neki.
Úgy, ahogy még senki sem…