Kis magyar pornográfia, vagy az örök szerelem? – a tömegkultúra és a magaskultúra vitája a párkapcsolatokban

2009 szeptember 2. | Szerző: weekthor |

Valóban egy érdekes dolog, ahogyan az emberek ítélkeznek. Rögvest rákennek valakire valamit, elkönyvelik valamiként, vetnek rá egy észak-dél-kelet-nyugatot aztán ámen, többet nem foglalkozunk vele. Pedig ugyebár az érdektelenség, a következetlenség, a zárkózottság, befelé fordulás, előítéletesség, mértéktelenség nem éppen a követendő normát támasztó értékek közé tartoznak, igaz?

Már az első bekezdésben elkaptuk a lényeget! Az értékek! Ezek határozzák meg egy társadalom kereteit. Mondjuk, a messzi Keleten minden további nélkül előfordulhat, sőt dicséretes a többnejűség és az ennek szellemében alakított család-menedzselés. Itt, Európában a különféle történelmi hatásoknak köszönhetően más értékek alapozták meg a társadalom különböző egységeinek felépítését. Magyarul a többnejűség nemhogy elítélendő, lényegében tiltott is (a pilóták persze kivételek…🙂).

Ennek mentén tovább lépegetve, minden egyéb nélkül elismerhetjük, hogy drága jó földrészünkön a keresztény kultúra, a keresztény értékek az iránymutatók, mérvadóak. Így aztán teljesen fölösleges egy másik kultúra értékeit magunkra erőszakolni. Más a természetünk, más a beállítottságunk, ez így van rendjén. Persze a globalizáció fellazította a keményen elhatárolható értékek rendszerét, de ez már más kérdés.

A keresztény, vagyis az európai értékrendbe alapvetően nem fér bele a hűtlenség mint olyan. Értéket a hűség képvisel, hiszen az itteni életvitel folytatásához, életszínvonal kialakításához, társadalmi együttéléshez, s mindennapi élethez az apa-anya-gyerekek modell passzol a legjobban már évezredek óta.

Ugyanakkor a világ tágulása magával hozott rengeteg változást. Európa már-már a fogalmak, értékek tranzithelyévé vált. Jönnek-mennek a különféle normák, lassan követhetetlenek. Hívhatjuk ezt a fajta folyamatot felszabadulásnak is, hiszen lehulltak a határok, bekerültek a hétköznapok körforgásába más gondolatok is. Ez egyfelől jó, hiszen gazdagodhat az ember által választott út, szélesebb látókör birtokosa lehet, ugyanakkor a rengeteg jelszó, s mondat könnyen a homályba vezethet.

Így például az egyik jelenség az egyén mindennél nagyobb szabadsága, s szabadságának fontossága, sérthetetlensége. A szabadság mellett bekúszott rengeteg minden más is: a felszabadult (sokszor inkább szabadosnak tűnő) szexualitás és ezzel együtt a szabad szerelem.

Ám valamiért azt tapasztalom, hogy a gondolatok szabad áramlása, a szerelem szabadsága nem meghatározható irányba tolja a társadalmi normákat. A politikailag korrekten árnyalt megfogalmazás mögött olyan érzésem húzódik, hogy talán nem jó irányba tolódtak el az értékek.

És nem azért, mert a szabad szerelem tévedés, vagy éppenséggel bűn lenne, nem azért, mert a szabad szexualitást el kellene ítélni. Dehogy! Azért, mert az egyének szintjén mintha helytelen értelmezést nyernének az új lehetőségek.

Nézzünk egy példát! Vegyük mondjuk a kultúrát, s annak is egy szeletét, a művészeteket. Ebben az értelemben beszélhetünk magaskultúráról és tömegkultúráról. A magaskultúra és a tömegkultúra rendszere keresztül-kasul meghatározza egymást, befolyásolja a másik alakulását, sőt folytonos támadási felületet is biztosítanak egymásnak. A sorozatos viták egyik sötétségbe mutató fejezete a magaskultúra irányából érkező támadás. A visszásságra rámutató remek gondolatot hordoz a szociológia tudománya, amelyet egyebek mellett Herbert J. Gans is megfogalmazott.

„A kritikusok gúnyolódnak a népszerű kultúrán, mivel szerintük pótkielégülést és téves értesüléseket kínál, csakhogy más szemszögből nézik e kultúrát , mint a közönsége. A kritikusok feltételezik, hogy a közönség ugyanannyira művelt (vagy ugyanannyira művelt kellene legyen), mint ők, hogy természetesnek veszi az individualizmust és a problémák egyéni megoldását, hogy neveltetése és iskolázottsága folytán kreativitásra és önkifejezésre törekszik, hogy rendelkezik a problémák közvetlen és ésszerű megoldásához szükséges ismeretekkel, és nem igényel se menekülést, se szórakozást.”

No és ez az egyik legfontosabb gondolat! Legalábbis jelenlegi gondolatmenetem szempontjából. A magaskultúra hiába teremt értéket, hiszen azt csak egy szűk mezsgyén lehet értelmezni. Kérdés, hogy vajon valóban érték-e az, amit csak egy szűk réteg képes értelmezni!

És most következzen egy nagy csavar! Tegyük fel, hogy magaskulturális, vagyis önmagán túlmutató, értékálló, időtálló tényezőként értelmezem a szerelmi szabadságot. Ez ideális esetben akkor működik valóban előremutató értékként, ha az egyén birtokában van azoknak a tapasztalatoknak, gondolatoknak, tanulmányoknak, amelyek segítenek feldolgozni a szabadságot.

Vagyis abban rejlik a magaskulturális erő, ha az ördög által kínált eszközök teljes birtokában és ismeretében szabad akaratunkból döntünk úgy, hogy nem használjuk azokat. Természetesen az ilyen eszközök használata sem feltétlenül rossz, vagy káros hatású. De sajnos ez a tézis csak akkor állja meg a helyét, ha az individuum egyedül, magányosan, mindentől függetlenül létezik a világban.

Ilyen pedig ugyebár nincs…

Tehát! Megkaptuk a szerelmi szabadságot, mint értéket, s mi mégsem értékként használjuk. Ez az eddig kifejtett tétel.

De miért?

A választ az eddigiekből már megkaphatjuk: azért, mert nem vagyunk hozzá elég érettek, felkészültek.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem azt, hogy természetesen több út létezik. Lehet szembemenni a társadalom által felépített normákkal. De ezt sérülés és károk nélkül csak erős egyéniségek tudják megtenni, az ilyenek pedig nagyon ritkák.

És innen kezdve, a könnyebb érthetőség kedvéért, hadd vágjak bele egy mai, teljesen általános példa ecsetelésébe!

Adott egy gyönyörű, fiatal nő, ereje teljében. Van egy párja, akivel kihűlt a szerelem, elmúlt a lángolás. Mit választ a lehetőségek közül? A szabadság ismeretében a félredugást. A dolog onnan kezd gyanús lenni, hogy titkolja az egészet, hazudik. Végül talán eljut addig, hogy többször is félrelép többfelé, s aztán egy kis idő múltán kijelenti, hogy „Igen, vállalom. Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint egy kurva.”

Ez a mondat meglátásom szerint több sebből vérzik, legalábbis az egyén szempontjából. Valószínűleg több norma és érték, illetve ezek helytelen kezelése ütközik a lelkében, amikor egy ilyen kijelentésre jut.

Egyfelől manapság a kurva pejoratív szóként él a nyelvben. Tehát bünteti önmagát, vagyis vádolja magát: helytelennek tartja, amit tett. Mégis vállalja? Hogyan? Azzal, hogy kijelenti?

Ezzel nem vállal semmit, csak próbálja elbagatellizálni azt, hogy a társadalmi normákkal szembement. Azokkal a normákkal, amelyek számára is fontosak, és amelyeket a gyermekének is szívesen továbbadna, vagyis a hűség című értéket.

Nekem ezzel csak az ellentmondássoság a bajom. Ha azt mondaná, hogy „én minden férfival csak egyszer szoktam szexelni, szeretem az alkalmi kapcsolatokat és szeretem az egyetemes szabadságot érvényesíteni a szexuális életemben is és ehhez mérten élek, számomra a hűség irreleváns fogalom”, akkor azt mondom, hogy rendben van.

Mégpedig azért, mert lefektetett saját maga számára értékeket, utat, irányt, amelyet követ, s ennek megfelelően él. Ami mégis disszonanciát okozhat benne az, hogy értékeit kénytelen nem egymaga megélni. A saját maga értékeit nem egyedül éli meg, hanem egy társadalom tagjaként. Ha félrekúr, megbánthatja a férjét, megbánthatja az éppen aktuális szeretőjét, megbánthatja a szeretőjének a gyermekét, a saját anyját stb.

Ha ezek sem érdeklik, akkor szintén rendben van. Önző, ez igaz, de világos értékeket képvisel, nem árul zsákbamacskát, nem hazudik, hanem egyenesen felmutatja, mit árul. A másik, akivel szembekerül vállalhatja, hogy vele tart-e, vagy sem.

Ám kevesen vannak olyanok, akik világos értékek mentén élik az életüket. Vagy, ha meg is határoznak maguk számára követendő értékeket, túl gyengék ahhoz, hogy az úton tartsák magukat.

No ezért gondolom, hogy azt a magaskulturális értéket, mint szabadság, úgy kellene továbbadni, ahogy azt az emberek értelmezni tudják.

És ez hogyan valósítható meg? Visszatérve egy picit a művészetekhez, talán könnyebben szemléltethető. A tömeg számára Brahms, vagy Beethoven értelmezhetetlen, élvezhetetlen. Túl bonyolult, túl unalmas, túl terjengős. Persze! Hiszen szerzeményeik befogadása rengeteg háttér információt, előtanulmányt, ezekből fakadó intellektualitást igényel. Ez nincs meg mindenkiben, ami természetes. Ám a magaskultúra lecsupaszított, sokszor sajnos az eszmeiségüktől is megfosztott elemei még így is tartalmaznak olyan mondanivalót, olyan értékeket, amelyek a tömeg számára is könnyen értelmezhetővé válnak. Ilyen például egy egyszerű dallam, mint a Magyar Táncok közül az ötödik, vagy például a Kilencedik Szimfónia fő témája, amely a tömegek kezében akár csengőhang, vagy tolatóradar-zene formájában is megjelenhet. Szórakoztató, mulatságos, aranyos!

És ne tessék félreérteni! Ez nem baj! Csak éppen a teljes műnek mindössze azon része jut tovább, amely könnyen fogyasztható, könnyen feldolgozható.

Ez így van rendjén! Hiszen szinte minden így működik!

Mint, ahogy a szerelemben élő szabadság sem értelmezhető előképzettség nélkül. Az eszmék, az értékek lecsupaszítása után nem marad más belőle, mint egy borzalmasan fergeteges nyálkahártya-dörzsölés, hétköznapibb nevén: baszás.

Az életen át tartó szerelem és szerelmeskedés a párkapcsolatok magaskultúrája.

Az életen át tartó szerelemvadászat és a vágyak mohó kielégítése a párkapcsolatok tömegkultúrája.

Ilyen egyszerű ez.