Kedvesem nemrég Zola könyvét bújta, én pedig Krúdyét. Ő a
Nanát, én a Vörös postakocsit. Erős túlzással ez a két könyv majdnem száz évet
ölel át – jelen esetben bőven elég, ha csak ennyiről beszélünk. Párizs és
Budapest szerelemmel, szenvedéllyel túlfűtött évei voltak ezek. Lóversenyek,
színházak, ipari forradalom, optimizmus, legyezők a nők kezében, keringők a
báltermekben. Finom illatokkal megbolondított női nyakszirtek, kihúzott háttal
udvarló daliás polgártársak. Borok, pezsgők. Sosem nyugvó Champs Elysées, a mesés Conciergerie,
aztán a folyton nyüzsgő Andrássy út és a Pesti Vigadó. Dámák, urak, bámulatos
ruhaköltemények, elegáns frakkok, hajszálvékony szivarok, tartózkodó konyakok.
Ej, be szép is ez!
De sajnos csak a felszín. Már akkor is. Oly lelkesen nosztalgiázunk
olyan korok után, amelyekben nem is éltünk. Ahol a nőket megbecsülték, ahol a
férfiak úriemberek voltak, ahol minden másként történt, mint manapság, ahol a
férfiak és a nők tisztelték egymást. Pedig dehogy… Mértékadó és mértéktartó
arisztokraták már akkor is boldogtalan házasságban savanyodtak meg, hazugságban
éltek le egy életet, örömlányok és utcalányok vittek színt és ízt a ronda és
elegáns hétköznapokba. Igaz, hogy ezek az emberek megvetették a luxust,
ugyanakkor értették az eleganciát (ma ugyebár ennek fordítottja a gyakoribb),
de hát ez mit sem segített, pusztán a máz képviselt valamelyest magasabb
minőséget. A bálok alkalmával a pompás szalonok mögötti kertekben csuda dolgok
történtek fiatal nők, s idősb férfiak között. Odabent a termekben addig a
magukra maradt úrihölgyek és dámák nyugodtan csemegézhettek az ifjúk között. Hidegen
és unalmasan telt a „háztartásbeli” hétköznap. örök szerelem? Ugyan… Egy
eszmény volt az már akkor is. Költők, meg irodalmárok agyréme.
Ám jöttek az ezerkilencszázas évek, s annak is hajlott
dereka, s felszabadult az emberiség! Végre valahára! Kimondhattuk azt, amit
eddig titokban sugdolózhattunk csak a barátainknak a fröccsbe fojtott keserédes
éjszakák alkalmával, valahol egy füstös bár, vagy csendes sanzonnal terhelt
kávéház rejtett zugában: a feleségem egy ribanc, illetve jól megdugtam a
szomszéd Gizinek a kis hamvas leányát. Végre elszabadulhattak az addig
visszaszorított heves indulatok: felvilágosították az ifjúságot, hogyan kell
szopni, milliószámra jelentek meg a különféle óvszerek, végre nyíltan lehetett
baszni, nem pedig csak elpirulva utalgatni a szerelmeskedés valami
kifordítottabb formájára. Szex, drog és rákenról! Jöttek a pornófilmek, a
pornómagazinok. A 8 éves is megtudhatja, hova kell nyúlnia, ha ingerelni
szeretné a nőt, s ma már a 7 éves is tudja, hogyan harapdálja finoman a makkot.
És most már nem szégyen, ha elélvez a nő! Sőt! Elvárás lett! Orgazmusversenyt
futunk az idővel. Élvezz-élvezz-élvezz-élvezz-élvezz!
Szóval mi is történt valójában? Semmi. Magyarországon persze
egy picit csúszott a dolog, itt néhány évet még várni kellett, arra, hogy
megtörténjen a csoda. Vagyis? Az ég egy adta világon kívül semmi. Az én
olvasatomban a legnagyobb eredmény az, hogy ma már végre a homoszexualitás nem
valami eltitkolandó bűn, hanem egy tolerálandó jelenség. Egyszerűbben
fogalmazva: ha gyermekem lesz, most már kötelező lesz a szexuális
felvilágosítás alkalmával azt is elmondanom, hogy miért jó az két bácsinak, ha csókolóznak.
Meg ugye a többi! No igen…
Ám egyébként? A nő és a férfi kapcsolatokban történt
változás, kérem szépen? Megjelent a szabadság! Milyen szabadság? Most már
mindenféle teher és felelősség nélkül lehet házasodni, félrelépni, hazudni,
tévedni, elbotlani, hiszen végre rájöhettünk, hogy mindenki ember. Persze az se
segített, ha a társadalom megvetése borult például a félrelépőkre, vagy az utca
közepén közösülőkre. Hiszen nem megoldottak egy problémát, mindössze
elfojtották azt.
„Szabadság? Azt kértek, kedves elvtársak, én ezt értem. Hát,
akkor mi a jó manóba nem szabadulnak föl? Kényelmesebb a szabadosság? Á, már
értem. És elnézem…”
Hogy mi történt egészen eddig az emberiség történetében?
Semmi. A modernkori klasszikust idézve: „nem csináltunk semmit. Hazudtunk éjjel
és nappal.” Csak éppen nem két (négy, hat, tíz, ebbe ne menjünk bele, pontosan
hány) éven keresztül, hanem mondjuk négyezer éven keresztül.
Jött egy forradalom. Állítólag. Szexuális. És mi változott?
Semmi. A férfiak ugyanúgy nem tudják megbecsülni a nőket, a nők ugyanúgy nem
tudják megbecsülni a férfiakat, az emberek ugyanúgy nem tudják megbecsülni
egyetlen életüket és ugyanúgy sopánkodnak az igaz szerelem után, az angyalkák
után, az álmok után, rózsaszínű szirup után, a hazugságok után. Közben ugyanúgy
utálják a feleségüket, akit jószerivel inkább anyának hívnak, apa pedig
ugyanúgy sörhasat növeszt, mint eddig. A panelprolik ugyanúgy ámulnak és
bámulnak, amikor gumicukorba ágyazott szívecskés habcsókokkal tömik tele a kis
pofájukat, mint eddig. Mindannyian meghatódnak, amikor valami szép dolog
történik a televízióban, amikor valami szép dologról olvasnak. Irigykednek
azokra, akikről azt hiszik, hogy boldogok és gondtalanok. Az egyetemi
kollégiumokban továbbra is halomra dugják egymást a népek, a munkahelyeken
ugyanúgy szeretővé válnak az elhanyagolt feleségek, a részegeskedő férjek pedig
ugyanúgy elmennek kurvázni. Szerelemről beszél itt mindenki. És senki sem
csinál semmit. Csak rinyál. Akkor meg minek vagyunk itt?
„Tetszettek volna kérem forradalmat csinálni. Vagy tudják
mit? Inkább ne is csináltak volna semmit…”