Le a házassággal! – felelősséggel a szabadságért
2009 szeptember 26. | Szerző: weekthor |
“Ajánlom magunknak, barátaim. És tenéked…”
Sőt! Az emberek nemhogy a házasságra, de még úgy általában véve a párkapcsolatokra sem készültek föl igazán. Hiszen kapcsolatok jönnek, kapcsolatok mennek, semmi mögött nincs semmi szilárd szándék. Egyik szerelemből lehet a másikba ugrálni felelőtlenül, gond nélkül, kötöttségek nélkül. Egy időben persze a házasság szent köteléke, s a mögötte tornyosuló társadalmi konszenzus mindennél szilárdabb béklyóként láncolta egy verembe az ártatlan, felnőttnek látszó gyermekeket. Ám a kiskapuk ilyenkor is felbukkantak, megjelentek a szeretők, a titkolt légyottok stb.
Az idealizált körülményekre szabott tételem a következő: az emberek életükben csak egyetlen egyszer kezdeményezhessenek párkapcsolatot. Éljünk úgy, hogy teljes lényünket átjárja az a szellem, amely azt súgja, hogy nincs több dobás. Egy életed, egy halálod. Egy párod. Ha elképzelünk egy ilyen világot, valószínűleg mindjárt másként állnának az emberek egymáshoz. Feltételezésem szerint nagyobb hangsúlyt fektetnének az udvarlásra, vagyis a minél alaposabb megismerésre, feltérképezésre, s a vissza nem térő döntés súlya alatt kénytelenek lennének felelősen dönteni. Vagyis csak olyan embert választani, aki alkalmas arra, hogy egy életen át valóban (!) végigkísérje jóban-rosszban. Nagyobb szerepet tulajdonítanánk a megérzéseinknek, a belső hangnak, az ösztöneinknek. A puszta baszhatnék helyett előtérbe kerülnének a szív hangjai. Elképzelésem szerint radikálisan csökkennének a téves, hibás döntések. Jelenleg ugyanis bárki csinálhat bármit. Az emberek megdugatják magukat, aztán majd lesz valami vagy nem. Általában persze nem. S a legtöbben őrlődnek a magányukban nap mint nap, aztán egyszer csak észlelik biológiai elmúlásukat, s megrekednek valahol. Miközben valójában továbbra is éldegélnének tovább a kötetlen, egyéjszakás hétköznapokban. Ezt meghazudtolva azonban ketrecbe zárják magukat. Mit láthatunk az utcákon? Sok kis majmot, a saját kis ketrecében…
Ismét csak azt tudom mondani, hogy nekem semmi bajom sincs azokkal a lányokkal és azokkal a fiúkkal, akik tudásuk, intelligenciájuk, érzelmeik legteljesebb birtokában állítják azt, hogy ők egész életükben csak baszni szeretnének, minél több emberrel. Ha ezt megvalósítják, s valóban boldogok, érezni a kisugárzásukon, hogy ők többek, mint az átlagember, kihúzott háttal, széles mosollyal járnak az utcán, érezni a belőlük áradó erőt, otthon a tükörbe belenézve, a legnagyobb és legcsöndesebb egyedüllét közepén is tiszta lelkiismerettel mondják azt, hogy jól döntöttem, akkor rendben. Azért mert ők így lesznek olyan emberek, akik elérik a boldogságukat, akik azt mondják, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaphattak az maga az élet, s így lesz bennük erő ahhoz, hogy szebb legyen ez a világ. Ez így rendben van! Ám sajnos azt kell észrevennem, hogy a legtöbb ember, aki alkalomadtán kurvaként kezeli önmagát (nemtől függetlenül), s önbecsülését a vécébe hányva össze-vissza forgolódik a világban, nem tud nyugodt lelkiismerettel élni. Időnként undorodik magától, mocskosnak érzi magát, s boldogtalan. Vagyis nem tett hozzá semmit a világhoz azon a téren, hogy eggyel több boldog ember legyen a Földön. Haszontalan a léte…
Ám tegyük fel, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy ők embernek születtek, s mint olyanok, párkapcsolatban lehetnek boldogok. Mert ez a természet rendje, mert ez Isten törvénye, hívjuk aminek csak akarjuk. Valamiért sejtik azt, hogy a férfi és a nő nem véletlenül teremtetett. Valószínűleg egymásért jöttek le erre a bolygóra. Vagyis hisznek a kapcsolatban. Ha valóban ilyenek, akkor feltételezem, hogy komolyan gondolják a kapcsolatokat. Csak akkor vágnak bele egy hasonló játékba, ha tudatuk, s ami még fontosabb, felelősségük teljes birtokában felismerik azt, hogy jól döntöttek. Azért, mert tisztában vannak önmagukkal, a vágyaikkal, az álmaikkal, s csak olyan párt választanak, aki mellett legföljebb kompromisszumok megkötése szükségeltetik, semmi esetre sem fordulhat elő a megalkuvás rombolása. Ha így születne minden kapcsolat, akkor az élet ezen területének lenne értéke.
Azonban nem így történik, ezzel együtt a kapcsolatok, s a házasságok a mai világban már szart sem érnek.
Hiszen már nem nehezedik a vállunkra semmiféle teher. Pusztán papírról van szó, meg egy elképzelhetetlen mukinak (valami Istennek) tett fogadalomról, ami meg egyébként sem jelent semmit. A papírt darabokra lehet szakítani, sőt még a papír aláírása előtt lehetőség adódik egy másik papír szignózására is (ti. házassági szerződés), amellyel már valóban bebiztosíthatjuk magunkat, s felelőtlenül éldegélhetünk egy másik ember mellett, egészen addig míg el nem múlik az igaz szerelemnek hitt hazugság, s rá nem ununk az egészre.
Ha az ember jól választott, ezt az agya és a szíve nyugtázza. Ezzel egy dolgot elintézett, egy másikat pedig el is felejtett. Egy párkapcsolat munkából áll, mégpedig közös (!) és édes építkezésből. Együtt rakják le valami halhatatlannak az alapjait, együtt építenek fel valami olyat, amivel bebiztosíthatják örökkévalóságukat. Ezért azonban dolgozni kell. Ha valakinek nehéz, terhes a párkapcsolatáért tennie, akkor ott már valami bűzlik. Ha örömet jelent, az a természetes. Ám magától semmi sem működik. A virág is elszárad, a háziállatok is elpusztulnak, a temetőben a sírokat is benövi a gaz. Az életben mindent ápolni kell. A szerelmet is. Természetesen, üdén és lendületből. Semmi esetre sem görcsösen, izomból, lihegve és félelemmel terhelten (ti. félelem attól, hogy elmúlhat).
A házasság intézménye körül is felépült a szabadság lehetősége. Azonban ez ne tévesszen meg bennünket: az ember egy gyenge állatfaj, vagyis a szabadságot szabadosságként értelmezi. Nem hisszük? Az úgynevezett civilizáció mit jelent? Szabályok és törvények összességét. Ha ezek nem lennének az emberiség elpusztítaná önmagát. Ha nem lennének törvények, akkor az emberek még vadabb rombolásba, lopásba, gyilkolásba kezdenének, még gátlástalanabbul és felelőtlenebbül élnék életüket, míg eljönne az apokalipszis, a végső elszámoltatás. Civilizációs eszközökkel valóban lehet ezt késleltetni egy darabig. Időt lehet nyerni. Az ember önszabályozásra kénytelen, mert felismerte önnön természetét. Ez szánalmas…
Az igazi szabadság azt jelenti, hogy nincsenek törvények, nincsenek korlátok, minden lehetőség birtokomban áll, s mégis csak azt teszem, amivel saját boldogságomat szolgálom úgy, hogy közben nem ártok másoknak (sem közvetlenül, sem pedig közvetve). Ez lenne az igazi szabadság, vagyis a felelősség teljes lényünkkel való átélése.
Ha az igazi szabadság lenne az uralkodó a világban, akkor nem lenne szükség házasságra sem. Minek? Miért? Mit bizonyítana és kinek? És miért lenne fontos? Egy papír, egy eskü? Nem lenne teljesen fölösleges? Hiszen ez pusztán két ember boldogságát szolgálja, ők pedig a szívükben, írott és kimondott szavak nélkül is tudják, hogy valami olyan született közöttük, amit a teljes némaságban, vakságban is tudásuk legjavát adva tudnak gondozni, ápolgatni, nevelgetni. Ilyen körülmények között a házasság gyakorlatilag fölösleges lenne, ám egy meseszép, mégis súlytalan gesztus lenne, egy vidám hóbort, amely úgysem jelent semmit, pusztán megünnepelnek valamit. Egymást. Egy szép, hétköznapi ünnep lenne. Így lenne ez helyénvaló.
Manapság azonban a házasság egy vér komoly dologként beállított intézmény, amelyet a felszín alatt valójában senki sem vesz komolyan. Hiszen nem jelent semmit. Vajon, ha bevezetnénk azt, hogy válás esetén mindkét embernek levágjuk minden karját és minden lábát ugyanilyen felelőtlenül halandzsálnánk az igeneket az anyakönyvvezető és Isten színe előtt? Vajon ugyanilyen felelőtlenül fektetnénk a legtöbb energiát az egyébként teljesen fölösleges karrierünk építgetésébe? Nem hiszem.
Valószínűleg rájönnénk arra, hogy egy dobásunk van. Egy igaz szerelem vár ránk. Nem kettő, nem három, nem száztíz. Csak egy. Egy lehetőségünk van és egy életünk. Az ismerkedés során oda kellene figyelnünk. A belső hangra és a másikra is. A kapcsolat során pedig figyelnünk kellene arra, hogy ne rontsunk el végérvényesen semmit. Ne legyenek elhallgatott szavak, letagadott érzések. Őszinték legyünk és egyenesek. Mindig, minden helyzetben, mert ennél nincs fontosabb!
Ezzel pusztán egy baj lenne. Mégpedig az, hogy nem biztos, hogy tiszta szívünkből tennénk ezt, hanem pusztán azért, mert a fejünk fölött ott lóg Damoklész kardja. Vagyis a civilizáció eszközei tudnának csak rendet teremteni az emberi kapcsolatokban…
A kikényszerített szabadság pedig nem szabadság. Nem őszinte, nem szívből született. Ez nem kultúra, pusztán civilizáció. Ez nem szabadság, pusztán szabadosság.
Vagyis az emberiség, annak tagjai, az egyének éretlenek a boldogsághoz, éretlenek a szabadsághoz. Nem többek sok kis majomnál, akik saját ketrecükben éldegélnek. Ám amíg ez így van? A házasságnak nincs helye a világban.
Legföljebb egy üvegvitrinben, valahol a Nemzeti Galérában…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
A házasság intézménye igenis, hogy bír létjogosultsággal! Az értékét kellene visszaadni mindössze. Ha egy férfi és egy nő vannak olyan érettek és felelősek, hogy fel lehet őket ruházni egymással és saját magukkal életük végéig, akkor lépjenek egy magasabb szintre: házasodjanak össze. Olyan soha nem lesz, hogy “nem jelent semmit” mindig jelenteni fog, mégpedig sokat. Csak komolyan kellene venni.
Az okfejtésben lévő képzeletbeli helyzetben (egyetlen választás engedélye) te felvállalnád mindenki helyett a terhet? Tudniillik a rossz döntés terhét. Merthogy lehet rossz döntést hozni nagyon megfontolt gondolkodás (udvarlás) után is. Vagy lehet, hogy egy adott döntés csak az adott időpillanatban (évben, évtizedben) volt helyes, és 3 vagy éppen 13 év múlva már mindkét (netán mindhárom) személynek sokkal jobb egy másik döntés. Mondom még egyszer: nem csak az egyik embernek, de mind a kettőnek lehet máskor egy másik döntés a jobb, boldogítóbb. Milyen alapon vennénk el azt a jogot tőlük, hogy olyat tegyenek, amivel jobbá tennék a világot? És ha el is vennénk, ennek mi értelme lenne?
Így, hogy “házasságnak nincs helye a világban” szerintem nagyon erős megfogalmazás. Mindennek helye van a világban, még a halálnak is. Ha nem lenne halál, mi lenne itt? Annyian lennénk, hogy már rég beledöglöttünk volna. Szóval lenne halál.
Másrészt ez az írás egy bizonyos helyzetre igaz lehet, másikra pedig teljesen nem igaz. Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondják, hogy “a karácsony elüzletiesedett”. Na, amikor felhívjuk egymást 24-én este, és nekem ez nagyon jól esik (ahogy remélem, neked is:), akkor én ebből az elüzletiesedésből semmit nem érzek. Mivel én nem engedem be a kapcsolataimba (akinek a pénzről szól meg az EKKORA ajándékokról, azzal általában nem is vagyok olyan közeli viszonyban), így számomra nem üzletiesedett el a karácsony.
Anna!
A házasság intézménye egyelőre még bírhat létjogosultsággal, ám olyan már mint egy őskori kövület. Ha nem kezelik mindenféle anyagokkal, ha nem tárolják megfelelő körülmények között, nem biztosítanak megfelelő hőmérsékletet korrodálódni kezd, pusztulásnak indul. Úgy érzem, hogy most nagyságrendekkel több pusztító erő hat a házasság intézményére, mint amennyi építő. Így, ha a világ egészét nézzük, szerintem továbbra sincs helye, mert pusztulásra ítéltetett. Ám, ha az egyének szintjén keresünk, akkor bizony találhatunk egy-két kósza lelket (széna közt a tű), amelynek még jelent valódi (!) értéket. Csak attól félek, hogy ez túl kevés. Ugyanakkor persze: ne legyen igazam, hiszen a forradalmároké a világ!
Tsebe! 🙂
Nem vállalhatom a felelősséget mások helyett, hiszen nem én vagyok az Isten. Ugyanakkor az lenne az ideális, ha mindenki vállalná a teljes felelősség terhét önmagáért! Nem a kiskapukat keresné, nem a félrekacsingatásokat keresné. Az lenne az ideális, ha mindenki őszintén és tiszta lappal indulna neki egy párkapcsolatnak, egy szerelemnek, és sok energiát belefektetve építenék a kapcsolatot. Hiszen, ha nem építkeznek, ha nem tesznek érte, akkor a szerelem (már csak biológiai korlátai miatt is) elmúlik. Ha valóban odafigyelnének egymásra az emberek, ha valóban befogadóak lennének, ha valóban őszinték lennének, ha valóban elfelejtenék a hazudozást, a mismásolást, ha nem lennének lekezelőek egymással, ha nem játszanának egymás érzéseivel, ha megbecsülnék egy másik lény érzéseit, akkor az már egy jó jel. S, ha tiszta lelkiismerettel tudnának tekinteni a kapcsolatukra, hogy igen, én ezért mindent megtettem. Ám nagyon sok esetben egész egyszerűen lustán bámulnak maguk elé, hogy mi történt. Ahogy írtam: olyan vicces ez, mintha egy elszáradt növényt bámulnánk, hogy de hát mi történt? Ja, hogy locsolni kellett volna… az már más!
A karácsonyi üdvözlők meg azért nem jó példák, mert azért baromi sok pénzt utalunk ki magunknak. Khm… 🙂
“S, ha tiszta lelkiismerettel tudnának tekinteni a kapcsolatukra, hogy igen, én ezért mindent megtettem.”
én olyan kapcsolatomra is tudok tiszta lelkiismeretemmel tekinteni, amelyért nem tettem meg mindent. akkor úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy annak ott véget kellett érnie. nem hiszem, hogy ezért bármilyen problémát kéne érezzek, és nem hiszem, hogy bárkinek is kellene. teljesen természetes, ha egy kapcsolatnak nem csak eleje, hanem vége is van. (sokszor épp azzal járul hozzá az ember fejlődéséhez, hogy vége van.) miért kellene mindennek “örökké” tartania, ami egy szer elkezdődött? miért nem tudjuk elfogadni, hogy ami x időben jó, az 2 év múlva már nem az? és ez nem azt jelenti, hogy bele sem kellett volna kezdni, mert akkor az volt a jó (döntés), most meg már más. szerintem ebben nemhogy kivetnivaló, de még megkérdőjelezésre való dolog sincsen.
Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik azt sugározzák, mondják a külvilágnak és maguknak is, hogy a „minden éjjel más ágyában” az egy jó dolog és többek lesznek tőle, vagyis jól érzik magukat a röpködésben, azok a legnagyobb önámítók és hazugok. Mert az egy éjszakás kapcsolat is kapcsolat. Többek pedig akkor leszünk egy kapcsolattól, ha kapunk valamit tőle. Valami pozitív többletet. De az, amit kapunk, nem örökre szól, az csupán addig a miénk, míg a kapcsolat él. Ha vége szakad, akkor már vissza is vette azt, amit adott. A miénk volt és eltűnt (hiány születik), tehát egy jó kapcsolat vége mindig veszteséget jelent. Igaz ugyan, hogy a veszteségek erősítenek bennünket, ha túléljük, de mégis veszteségek. A veszteség pedig mindig fáj. Vagyis, aki jól érzi magát az olyan életben, amelyikben „minden éjjel más ágyában” és minden reggel már vége is, az valószínűleg nem is kapott semmit. (Most a szexuális kielégülést nem veszem figyelembe.) Vagyis nincs veszteség. Ha mégis kapott valamit a kapcsolatoktól és mégis jó neki így, akkor csak két eset lehetséges: érzelmi mazochistáról van szó (és ha ez a helyzet, akkor mégis jó lehet neki…) vagy pedig: egyszerű ösztönéletet él, érzelmek nélkül. Az utóbbi esetben viszont az is lehetetlen, hogy jó legyen neki, hisz nem érezhet jót (igaz rosszat sem).
@tsabeeka
Nyilvánvaló, hogy épeszű keretek között kell megtenni mindent egy kapcsolatért. Az ember például sose mondjon le önmagáról, ne köpje szembe magát. Ha már ez szükséges ahhoz, hogy két ember együtt maradjon, akkor az én szememben az már egy picit gyanús. Ilyenkor szépen véget is érhet a dolog, s ez akkor történik a legideálisabb módon, ha valóban mind a ketten tanulnak belőle, levonják a megfelelő következtetéseket (ez egyébként tényleg baromi ritka). Ha nem, hát akkor folytatják tovább azt, amit elkezdtek: szeret-nem szeret-szeret-nem szeret-elkezdődik-elmúlik-elkezdődik-elmúlik egy életen át. A párkapcsolat építése, terelgetése, vagyis menedzselése is egy feladat, munka – amely édes munka (kellene, hogy legyen!). Ha az ember nem tesz meg mindent érte, amit a lelkiismerete diktál, akkor előbb-utóbb elmúlik. Ilyenek az ember munkahelyei is az élete során. Váltogatja őket. Egyikből ki, másikba be, vagy pedig szabadúszóként dolgozik. Ám a szerelem dolga egy picit más, az ész világát nem ildomos összekeverni a szív világával. Lehet őszintén és a másikra odafigyelve élni, nem mindig a másik lépésére várni, hanem a belső hangra is hallgatni. Nyilván lehet ezt másként is élni. Aztán lehet egy 8-9 éves gyereknek elmagyarázni azt is, hogy apa miért mindig másik nővel van. Lehet elmagyarázni, hogy semmi sem tart örökké, minden elmúlik. Lehet így is kezelni, s akkor törölni azt is a gyerek fogalomtárából, hogy mit jelent a család. Mert egy család alapja a párkapcsolat, ami meg ugyebár nem tart örökké. Így hát a család se, a boldogság se, a szeretet se…
Tisztelt Főszerkesztő Úr! Kérdem én, hogy mikor születik újabb eposzi mű?