Hagyd, hadd menjen…

Gondolkozhat az ember annyi, de annyi mindenen. Bámulhatja közben
a szoba sarkában heverő ketrecet, benne azzal a lénnyel, amely már elvesztette
lelkét. Nézheti, ahogy ugrál előtte, élelemért könyörög, megalázkodik, fetreng. Ha túlságosan szenved, befoghatom a fülem, eltakarhatom a szemem és közben ordíthatok, hogy ne halljam, s hogy elhiggyem: én bizony nem szenvedek. Átszaladhat a fejemen a bűntől való félelem, gyáva gondolatok. Félelem a
múlttól, félelem az ismeretlentől, félelem a tévedésektől. Félelem önmagamtól,
a gyengeségemtől, a hibáimtól. Félelem a szabadságtól. Amire vágytam, keresztül-kasul egy életen, s amitől eleddig úgy igazán sosem féltem, hiszen nem ismertem. Eszembe juthat az, amikor úgy hittem én vagyok
az egyedüli halhatatlan. Én vagyok, amiért egy szív dobog. Csakis értem, nem pedig másért, s nem is másként, ahogy én azt elképzeltem. Elengedhetném, s elröpülne. Talán rám sem nézne, rám
sem köpne. Szállna addig, míg bírja a lelke, aztán összerogyna holtan, de
boldogan. Nélkülem.

Aztán persze mondhatnám néki, hogy menj, repülj, hagyj itt
engem. Nem értene. Mit és miért teszek. Annyira megszokta a kis ketrecet, hogy
már nem is hiányzik neki a lényeg. Nagy szemeivel nézne, s nekem majd megszakadna a szívem. De csak azért, mert előttem az ismeretlen, amit úgy féltem: a szabad létem. Igyekeznem kell, hiszen az álmai majd’ kivesztek már odabent. De
lehet, hogy némi bátorítás, lökdösés, apró ösztönzés nyomán majd felébred. Akkor
majd akár itt is hagyhat engem. Egyedül , de immáron a fényben. Nem lesz már, aki rázza a ketrecet, aki
búg reggelente, aki turbékol a szoba sarkából éjjelente. Egyedül leszek már.
Nélküle. Eleinte fájhat, nehéz lehet. Hogyne! Valamiért küzdöttem, harcoltam,
röfögtem és üvöltöztem. Valamiért a lelkem kitettem, magamat szembe köptem,
lehánytam a tükröt. Valamiért a hajamat kitéptem, a szemeimet kikapartam.
Valamiért annyira nyúztam önmagam, hogy végül nem maradt már szinte semmi. Csak
ő ott a ketrecben. Aztán végül már ő sem. Szorítottam két marékkal, egyre szorosabban és szorosabban. Addig, amíg észrevettem, hogy üres mindkét tenyerem. Én pedig fekszem – magányosan a szoba közepén. Lehetett volna így is.
Lehetett volna eltévedni is. Mégsem tehetem. Nem ezért jöttem, elvégre adhatok is. Ennél azért sokkal
többet, látszólag csekélységet. Mindössze annyit, hogy kinyitom azt az átkozott ketrecet.