Aztán persze mondhatnám néki, hogy menj, repülj, hagyj itt
engem. Nem értene. Mit és miért teszek. Annyira megszokta a kis ketrecet, hogy
már nem is hiányzik neki a lényeg. Nagy szemeivel nézne, s nekem majd megszakadna a szívem. De csak azért, mert előttem az ismeretlen, amit úgy féltem: a szabad létem. Igyekeznem kell, hiszen az álmai majd’ kivesztek már odabent. De
lehet, hogy némi bátorítás, lökdösés, apró ösztönzés nyomán majd felébred. Akkor
majd akár itt is hagyhat engem. Egyedül , de immáron a fényben. Nem lesz már, aki rázza a ketrecet, aki
búg reggelente, aki turbékol a szoba sarkából éjjelente. Egyedül leszek már.
Nélküle. Eleinte fájhat, nehéz lehet. Hogyne! Valamiért küzdöttem, harcoltam,
röfögtem és üvöltöztem. Valamiért a lelkem kitettem, magamat szembe köptem,
lehánytam a tükröt. Valamiért a hajamat kitéptem, a szemeimet kikapartam.
Valamiért annyira nyúztam önmagam, hogy végül nem maradt már szinte semmi. Csak
ő ott a ketrecben. Aztán végül már ő sem. Szorítottam két marékkal, egyre szorosabban és szorosabban. Addig, amíg észrevettem, hogy üres mindkét tenyerem. Én pedig fekszem – magányosan a szoba közepén. Lehetett volna így is.
Lehetett volna eltévedni is. Mégsem tehetem. Nem ezért jöttem, elvégre adhatok is. Ennél azért sokkal
többet, látszólag csekélységet. Mindössze annyit, hogy kinyitom azt az átkozott ketrecet.
S nekem jut majd a tovaröppenő galamb hálás pillantása.
Könnyei, melyeket felém fú a szél, miközben visszanéz reám.
S nekem jut majd a tudat is, hogy egymást választhattuk örökre.
Ketrec nélkül, a szoba falain túl, ott ahol nincs szükség
már több idétlen és fárasztó lépésre.
Mittudomén… talán valahol majd egyszer a pipacsos réten.