Hagyd, hadd menjen…

Gondolkozhat az ember annyi, de annyi mindenen. Bámulhatja közben

a szoba sarkában heverő ketrecet, benne azzal a lénnyel, amely már elvesztette

lelkét. Nézheti, ahogy ugrál előtte, élelemért könyörög, megalázkodik, fetreng. Ha túlságosan szenved, befoghatom a fülem, eltakarhatom a szemem és közben ordíthatok, hogy ne halljam, s hogy elhiggyem: én bizony nem szenvedek. Átszaladhat a fejemen a bűntől való félelem, gyáva gondolatok. Félelem a

múlttól, félelem az ismeretlentől, félelem a tévedésektől. Félelem önmagamtól,

a gyengeségemtől, a hibáimtól. Félelem a szabadságtól. Amire vágytam, keresztül-kasul egy életen, s amitől eleddig úgy igazán sosem féltem, hiszen nem ismertem. Eszembe juthat az, amikor úgy hittem én vagyok

az egyedüli halhatatlan. Én vagyok, amiért egy szív dobog. Csakis értem, nem pedig másért, s nem is másként, ahogy én azt elképzeltem. Elengedhetném, s elröpülne. Talán rám sem nézne, rám

sem köpne. Szállna addig, míg bírja a lelke, aztán összerogyna holtan, de

boldogan. Nélkülem.



Aztán persze mondhatnám néki, hogy menj, repülj, hagyj itt

engem. Nem értene. Mit és miért teszek. Annyira megszokta a kis ketrecet, hogy

már nem is hiányzik neki a lényeg. Nagy szemeivel nézne, s nekem majd megszakadna a szívem. De csak azért, mert előttem az ismeretlen, amit úgy féltem: a szabad létem. Igyekeznem kell, hiszen az álmai majd’ kivesztek már odabent. De

lehet, hogy némi bátorítás, lökdösés, apró ösztönzés nyomán majd felébred. Akkor

majd akár itt is hagyhat engem. Egyedül , de immáron a fényben. Nem lesz már, aki rázza a ketrecet, aki

búg reggelente, aki turbékol a szoba sarkából éjjelente. Egyedül leszek már.

Nélküle. Eleinte fájhat, nehéz lehet. Hogyne! Valamiért küzdöttem, harcoltam,

röfögtem és üvöltöztem. Valamiért a lelkem kitettem, magamat szembe köptem,

lehánytam a tükröt. Valamiért a hajamat kitéptem, a szemeimet kikapartam.

Valamiért annyira nyúztam önmagam, hogy végül nem maradt már szinte semmi. Csak

ő ott a ketrecben. Aztán végül már ő sem. Szorítottam két marékkal, egyre szorosabban és szorosabban. Addig, amíg észrevettem, hogy üres mindkét tenyerem. Én pedig fekszem – magányosan a szoba közepén. Lehetett volna így is.

Lehetett volna eltévedni is. Mégsem tehetem. Nem ezért jöttem, elvégre adhatok is. Ennél azért sokkal

többet, látszólag csekélységet. Mindössze annyit, hogy kinyitom azt az átkozott ketrecet.

S nekem jut majd a tovaröppenő galamb hálás pillantása.

Könnyei, melyeket felém fú a szél, miközben visszanéz reám.

S nekem jut majd a tudat is, hogy egymást választhattuk örökre.

Ketrec nélkül, a szoba falain túl, ott ahol nincs szükség

már több idétlen és fárasztó lépésre.

Mittudomén… talán valahol majd egyszer a pipacsos réten.

Címkék:
Tovább a blogra »