A sztori egyébként egy éve kezdődött. Mármint a blog. Mármint itt, az NLCafén. Egy leányzó blogolt itt nagy örömmel bánatáról és öröméről. Az a leányzó, aki oldalbordámul szegődött és azóta is együtt motyorgunk a világban. Szóval miután beleszerelmesedtem ebbe a leányzóba, beleszerelmesedtem a blogjába is, végül pedig a blogolásba, mint olyanba. Szerettem volna nők felé közvetíteni azt a sok állatian szépet és könnyfakasztóan jót, amelyek már nem fértek meg púposra feszült buksimban. Ő, mármint a leány, tanácsolta, hogy blogoljak ott, ahol ő, vagyis itt.
Bele is fogtam. Blogoltam lelkesen, örömömre szolgált, hogy sokan olvastatok, sokan érdemesnek tartottatok arra, hogy megosszátok velem a gondolataitokat. Sőt… nem csak, hogy örömömre szolgált, ez volt a legfőbb motiváló erő. Úgyhogy ezúton szeretném megköszönni azoknak, akik időnként egy-két percet szántak a bötűimre a drága idejükből.
Persze volt itt anyázás, meg értelmes és értelmetlen vita, meg közös öröm és egymásra találás és személyes találkozás. Izgi volt, na! 🙂
Remélem, hogy ti, akik folytatjátok eme terepen az írogatást, továbbra is szépen leírjátok azt, ami foglalkoztat benneteket, továbbra is arra használjátok ezt az oldalt, ami igazán széppé teszi. Vagyis közösséget építetek, megismerkedtek egymás gondjával-bajával, segítitek a másikat, ha mással nem is hát néhány biztató szóval.
Vigyázzatok egymásra és magatokra!
Csokoládétorta,
weekthor