Szép volt, jó volt, köszönöm ennyi!

2010 január 12. | Szerző: weekthor

 A sztori egyébként egy éve kezdődött. Mármint a blog. Mármint itt, az NLCafén. Egy leányzó blogolt itt nagy örömmel bánatáról és öröméről. Az a leányzó, aki oldalbordámul szegődött és azóta is együtt motyorgunk a világban. Szóval miután beleszerelmesedtem ebbe a leányzóba, beleszerelmesedtem a blogjába is, végül pedig a blogolásba, mint olyanba. Szerettem volna nők felé közvetíteni azt a sok állatian szépet és könnyfakasztóan jót, amelyek már nem fértek meg púposra feszült buksimban. Ő, mármint a leány, tanácsolta, hogy blogoljak ott, ahol ő, vagyis itt.

Bele is fogtam. Blogoltam lelkesen, örömömre szolgált, hogy sokan olvastatok, sokan érdemesnek tartottatok arra, hogy megosszátok velem a gondolataitokat. Sőt… nem csak, hogy örömömre szolgált, ez volt a legfőbb motiváló erő. Úgyhogy ezúton szeretném megköszönni azoknak, akik időnként egy-két percet szántak a bötűimre a drága idejükből.

Persze volt itt anyázás, meg értelmes és értelmetlen vita, meg közös öröm és egymásra találás és személyes találkozás. Izgi volt, na! 🙂

Remélem, hogy ti, akik folytatjátok eme terepen az írogatást, továbbra is szépen leírjátok azt, ami foglalkoztat benneteket, továbbra is arra használjátok ezt az oldalt, ami igazán széppé teszi. Vagyis közösséget építetek, megismerkedtek egymás gondjával-bajával, segítitek a másikat, ha mással nem is hát néhány biztató szóval.

Vigyázzatok egymásra és magatokra!

Csokoládétorta,

weekthor

„A szerelem egy kultúrtermék, a szex meg tiszta matéria”

2009 november 10. | Szerző: weekthor

A nevezett levélben Erzsi arról panaszkodik, amiről
körülbelül szinte minden nő ma Magyarországon: nem túl rózsás a szexuális
életük a párjával. Ahogy írja: tulajdonképpen sosem volt az, ám így több mint másfél
évtized (!) után már a sótlan együttlétek is elmaradnak, a férj pedig kikacsint
a kapcsolatból. Persze apu nem akármilyen figura! Előállt azzal a „remek”
ötlettel, hogy ő eljár félredugni, mert a havi 1 alkalom számára kevés, de nem
szeretné elhagyni a családját, mert – figyelem! – jól érzi magát velük és
ráadásul ő el tudja választani az érzelmeket a szextől, ha pedig mégis
felbukkannának az érzelmek abban a másik „kapcsolatban”, majd jól abbahagyja a
félrejárkálást.

Bocsánat a személyes megjegyzésért, de én már itt
kellőképpen megdöbbentem, ám folytatódik a levél. Például azzal, hogy a
férjének egyébként nincs más baja a nővel, pusztán annyi, hogy kevés a szex. Erzsi
ezt arra fogja, hogy ő a főkereső, vagyis sok a munka, ráadásul otthon is ő a
főmunkaerő. „Tőle kevés segítséget kaptam, elfáradtam, mire szexre került volna
sor. Most azt mondta, hogy többet vállal át tőlem, és segít nekem, amiben tud,
hogy könnyebb legyen. Most már ő mosogat.”

Ám folytatódik a levél: „Természetesen úgy gondolta, hogy a
látszatot fenntartva minden maradna a régiben, és nevelhetnénk ugyanúgy a
lányunkat, mint eddig, mert egyébként jól megvagyunk. Hiába mondtam, hogy
megpróbálok változtatni, azt mondta, nem hisz benne, és a szex mennyiségének
hiánya nála most olyan probléma, hogy ez az első, amit meg kell oldania.”

Erzsi ezek után zárja levelét, utoljára még megosztva
dilemmáját a nagyérdeművel vagyis azt, hogy hagyja-e a férjét félrekúrogatni, vagy
sem, meg úgy egyébként is mitévő legyen.

A levél itt sajnos véget ér, ám a dolgot lehet még fokozni –
mondjuk a szakértő válaszával. Lux Elvira ugyebár elvileg nagyágyú, mármint a
szakmájában. A rendszerváltás előtti áldott átkos szexguruja úgy látszik, hogy
még mindig labdába rúghat valahol, például az NLCafén. A hölgyeményt többen
többféleképpen támadták már, főleg elavult módszerei, elavult világnézetei
miatt. Pedig mentségére szóljon, hogy előbukkannak jó gondolatok is a fejében
(legalább a sorok között). Most azonban azt hiszem, hogy nem így történt.

A válasz első felében összegzi a hölgy levelét, majd
belecsap a lényegbe: „Maga kergeti más karjába férjét, és ez nem okos dolog.” Majd
így folytatja: „Magán múlik a családi élet jövője. Ne játssza el a meglévő
értékeit! Vigyázat! A gyerekük boldogulása legyen az elsődleges fontosságú!”

És végezetül érkezik a fő tanács: „Mosogatni sincs mindig
kedve az embernek, de megteszi, mert muszáj. A házasság éppen arról szól, hogy
két ember egyezséget köt arra is, hogy nemcsak az asztalát osztja meg a
társával, hanem az ágyát is.”

Hm…

Mire a végére értem, többszörösen lesokkolt ez a „párbeszéd”.
Kezdjük a levélíró nővel: sosem volt jó a férjével a szex. Sosem. Attól tartok,
hogy régi, letűnt és még ma is kísértő korok tipikus áldozatáról beszélünk: nem
is nagyon foglalkozott ezzel, mivel anyának az a „dolga”, hogy apának jó
legyen. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy a mai magyar nők
többsége eme beidegződés mentén éli szexuális életét (akár szeretőként, akár
feleségként, akár barátnőként). Vagyis az a fontos, hogy a férfi kielégüljön.
Jellemző ez a fiatalabbakra is. Nem egy olyanról hallottam már, amikor a lány
éppen, hogy nem ásított, miközben „szerelme” nagy erőkkel dolgozott rajta –
vagyis azon görcsölt, hogy végre verje már bele a farkát a nőbe. Mégsem kérdés
a nők részéről, hogy ilyet „tenniük kell”, ki kell szolgálniuk a férfit. Már
csak azt nem értem, hogy miért? Miért nem merül fel az igény a nőben (kortól
függetlenül) arra, hogy értelmes, szép, kerek mondatokat használva leüljön a párjával
és megpróbálja elmagyarázni az érzéseit, illetve azt, hogy mi a problémája,
milyen gondot tapasztalt? Természetes igénynek kellene lennie annak, hogy az
ember a párját partnernek tekinti, s bizalommal fordul hozzá segítségért,
tanácsért azért, hogy közösen munkálkodjanak a jövőjükön, boldogságukon. Tegyük
fel, hogy a nő ezzel megpróbálkozott, s mégsem történt semmi. A megfelelő
reakció ebben az esetben biztos, hogy az érdektelenségbe süllyedés?
Megpróbáltam vele megbeszélni, megpróbáltuk megoldani, de nem ment, na mindegy,
hagyjuk, jó lesz így, úgyis mindig ilyen volt. Ilyen szar…

Nem hibáztatom a nőt, nem tehet arról, hogy egy olyan
világban és olyan időben és olyan országban nőtt fel, ahol természetes, hogy
nincsenek fejlett érzelmek, ahol természetes, hogy nincs igazi partnerség, ahol
természetes az, hogy a nők nem becsülik meg magukat, feladják az egész életüket.
Nagy a nők szája, ám pusztán csak akkor, ha a karrierjükről, a világi létről
van szó (és ez esetben sem mindig). Egyébként szépen csöndben elviselik „apát”
és úgy tesznek mintha életükben nem hallottak volna még a szüfrazsettekről (mert
hiszem, hogy az általuk képviselt eszmények a párkapcsolatba is integrálhatók).

Az én olvasatomban eme levelezésben a legnagyobb gond az,
hogy a szakértő is egy olyan világ, olyan idő és olyan ország képviselője, ami
finoman szólva sem túl előremutató. A tanácsa alapján merem ezt kijelenteni.
Hiszen mit állít? Azt, hogy a mosogatás olyan, mint a szex: nincs hozzá mindig
kedve az embernek, de a békesség kedvéért időnként be kell vállalnia. Hát ilyen
az élet a vasfüggönyön innen…

Te jó Isten! Valóban ez az üzenete egy 21. századi női
portál „szakértőjének”?! Asszony, tedd a dolgod, fogd be a pofád és a gyermeked
jövője végett viseld el, hogy a férjed beléd veri a faszát? Miért szolgálja a
gyermek jövőjét az, hogy elfuserált érzelmeket tanul el a szüleitől? Mégis
milyen példát fog eltanulni az a gyermek az anyjától? Milyen tanácsot fog kapni
az az ártatlan teremtés legfőbb bizalmasától, vagyis az anyjától? Feltéve, ha
egyáltalán elfogad tanácsot tőle…

Miért is tenné? Elvileg egy gyermek még romlatlan. Abból a
szempontból legalábbis egészen biztosan, hogy még nincs elfojtva a belső hang,
nincs agyonhipnotizálva, esetében létezik olyan, hogy lelkiismeret. Egy apró
csoda az ember személyiségében: egy olyan kis beépített szenzor, amely jelzi,
hogy valami jó-e vagy sem. Jelzi azt, hogy most jó dolog történik-e velünk, jó
dolgot teszünk-e. Ennél pontosabb műszer a világon nem létezik, se szakértő, se
törvény, se szabály formájában. A világban történő számtalan folyamat ennek
elhallgattatására, az altatásra törekszik. Elvégre…

Több mint valószínű, hogy az a belső hang megszólalt a
nőben: valami nincs rendjén, valami nem jó. Valamiért nem kívánom már a
férjemet, valamiért nem vagyok már belé szerelmes, valamiért nem jó már
szeretkezni vele, valamiért már nem jó elmondani neki a test nyelvén is, hogy
szeretem, valamiért már nem jó örömet okozni számára, valamiért már pusztán
mechanika lett az, ha kiverem neki.

Egészen biztos vagyok benne, hogy szinte ordít odabent az
apró hang, hiszen Erzsi már egészen odáig eljutott, hogy ír egy levelet, külső
segítséget vár, tudja, hogy baj van.

És a segélykiáltásra mit kap? Egy erőteljes mélybe
taszítást: add fel önmagad, ne próbáld megoldani a problémát, szorítsd össze a
fogad és tárd szét a lábad. Elvégre a mosogatás és a szeretkezés között nem sok
különbség van – legalábbis a szakértő szerint. Én úgy vélem, hogy a szeretkezés
és a mosogatás között óriási különbség van, ám a baszás! No az már inkább
konvergál a mosogatáshoz!

Ugyan mit is várhatnék a jó öreg Lux Elvirától. Egy olyan
nőtől, aki állítása szerint több mint 30 éves praxisa alatt nem találkozott még
olyan nővel, aki élvezte volna az orális szexet (mármint, ha adja). Ergo nem is
létezik ilyen. Valljuk be: ez azért szomorú. Egy szaktekintély olyan
mondatokkal tud előrukkolni, mint például a nők az orális szex során „kedves
kötelességüket” teljesítik. Kötelességüket… Ez most komoly? Mert viccnek azért
elég durva… Véleménye szerint tehát az orális örömszerzés pusztán kötelesség?
Muszáj?

Elképzelhetetlen az, hogy a „szeretlek” szó számtalan
szinonimája között fellelhető az orális szex is? Az elképzelhetetlen, hogy én,
mint önző, szemét, aljas férfiállat tisztelettől és örömtől remegő ajkakkal
érintem meg a páromat? Az elképzelhetetlen, hogy „pusztán” arról legyen szó,
hogy már nem tudom dalban elmondani, elmondom hát érintéssel, csókkal azt, amit
érzek? És az elképzelhetetlen, hogy ez fordított esetben is megtörténjen?

Abban persze egyetértünk az öreg pszichológussal, hogy ritka
az ilyen – mind a fiatalok, mind az idősek körében. Az emberek nagy többségének
nem jut több a címben is szereplő idézetnél. Szopnak, nyalnak, aztán basznak és
kész. Ezt persze simán megunja az ember. Nem, hogy negyven évesen, de még húsz
évesen is. Elmúlt a láng, elmúlt a szenvedély, fejlődni kár, tanulni
fölösleges. Ilyenkor pedig irány valami más felé. Mondjuk egy másik ember felé,
akitől ugyan hasonlót kap az ember, de legalább mástól. Ettől aztán izgalmasabb
is a dolog…

Csak hát azért mégis sajnálom szegény Elvirát. Több mint 50
évnyi monogám házasság után ilyen és ehhez hasonló következtetéseket tud
levonni, dacára a baromi nagy tudásának?

Mert, ha az állítólagos „segítők” is ilyen hitetlenül
nyilatkoznak, akkor ugyan miért várhatná el bárki is, hogy a szerelem több
legyen, mint csupán eszmény?

Hagyd, hadd menjen…

2009 november 6. | Szerző: weekthor

S nekem jut majd a tovaröppenő galamb hálás pillantása.
Könnyei, melyeket felém fú a szél, miközben visszanéz reám.

S nekem jut majd a tudat is, hogy egymást választhattuk örökre.

Ketrec nélkül, a szoba falain túl, ott ahol nincs szükség
már több idétlen és fárasztó lépésre.

Mittudomén… talán valahol majd egyszer a pipacsos réten.

Le a házassággal! – felelősséggel a szabadságért

2009 szeptember 26. | Szerző: weekthor

“Ajánlom magunknak, barátaim. És tenéked…”

Sőt! Az emberek nemhogy a házasságra, de még úgy általában véve a párkapcsolatokra sem készültek föl igazán. Hiszen kapcsolatok jönnek, kapcsolatok mennek, semmi mögött nincs semmi szilárd szándék. Egyik szerelemből lehet a másikba ugrálni felelőtlenül, gond nélkül, kötöttségek nélkül. Egy időben persze a házasság szent köteléke, s a mögötte tornyosuló társadalmi konszenzus mindennél szilárdabb béklyóként láncolta egy verembe az ártatlan, felnőttnek látszó gyermekeket. Ám a kiskapuk ilyenkor is felbukkantak, megjelentek a szeretők, a titkolt légyottok stb.

Az idealizált körülményekre szabott tételem a következő: az emberek életükben csak egyetlen egyszer kezdeményezhessenek párkapcsolatot. Éljünk úgy, hogy teljes lényünket átjárja az a szellem, amely azt súgja, hogy nincs több dobás. Egy életed, egy halálod. Egy párod. Ha elképzelünk egy ilyen világot, valószínűleg mindjárt másként állnának az emberek egymáshoz. Feltételezésem szerint nagyobb hangsúlyt fektetnének az udvarlásra, vagyis a minél alaposabb megismerésre, feltérképezésre, s a vissza nem térő döntés súlya alatt kénytelenek lennének felelősen dönteni. Vagyis csak olyan embert választani, aki alkalmas arra, hogy egy életen át valóban (!) végigkísérje jóban-rosszban. Nagyobb szerepet tulajdonítanánk a megérzéseinknek, a belső hangnak, az ösztöneinknek. A puszta baszhatnék helyett előtérbe kerülnének a szív hangjai. Elképzelésem szerint radikálisan csökkennének a téves, hibás döntések. Jelenleg ugyanis bárki csinálhat bármit. Az emberek megdugatják magukat, aztán majd lesz valami vagy nem. Általában persze nem. S a legtöbben őrlődnek a magányukban  nap mint nap, aztán egyszer csak észlelik biológiai elmúlásukat, s megrekednek valahol. Miközben valójában továbbra is éldegélnének tovább a kötetlen, egyéjszakás hétköznapokban. Ezt meghazudtolva azonban ketrecbe zárják magukat. Mit láthatunk az utcákon? Sok kis majmot, a saját kis ketrecében…

Ismét csak azt tudom mondani, hogy nekem semmi bajom sincs azokkal a lányokkal és azokkal a fiúkkal, akik tudásuk, intelligenciájuk, érzelmeik legteljesebb birtokában állítják azt, hogy ők egész életükben csak baszni szeretnének, minél több emberrel. Ha ezt megvalósítják, s valóban boldogok, érezni a kisugárzásukon, hogy ők többek, mint az átlagember, kihúzott háttal, széles mosollyal járnak az utcán, érezni a belőlük áradó erőt, otthon a tükörbe belenézve, a legnagyobb és legcsöndesebb egyedüllét közepén is tiszta lelkiismerettel mondják azt, hogy jól döntöttem, akkor rendben. Azért mert ők így lesznek olyan emberek, akik elérik a boldogságukat, akik azt mondják, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaphattak az maga az élet, s így lesz bennük erő ahhoz, hogy szebb legyen ez a világ. Ez így rendben van! Ám sajnos azt kell észrevennem, hogy a legtöbb ember, aki alkalomadtán kurvaként kezeli önmagát (nemtől függetlenül), s önbecsülését a vécébe hányva össze-vissza forgolódik a világban, nem tud nyugodt lelkiismerettel élni. Időnként undorodik magától, mocskosnak érzi magát, s boldogtalan. Vagyis nem tett hozzá semmit a világhoz azon a téren, hogy eggyel több boldog ember legyen a Földön. Haszontalan a léte…

Ám tegyük fel, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy ők embernek születtek, s mint olyanok, párkapcsolatban lehetnek boldogok. Mert ez a természet rendje, mert ez Isten törvénye, hívjuk aminek csak akarjuk. Valamiért sejtik azt, hogy a férfi és a nő nem véletlenül teremtetett. Valószínűleg egymásért jöttek le erre a bolygóra. Vagyis hisznek a kapcsolatban. Ha valóban ilyenek, akkor feltételezem, hogy komolyan gondolják a kapcsolatokat. Csak akkor vágnak bele egy hasonló játékba, ha tudatuk, s ami még fontosabb, felelősségük teljes birtokában felismerik azt, hogy jól döntöttek. Azért, mert tisztában vannak önmagukkal, a vágyaikkal, az álmaikkal, s csak olyan párt választanak, aki mellett legföljebb kompromisszumok megkötése szükségeltetik, semmi esetre sem fordulhat elő a megalkuvás rombolása. Ha így születne minden kapcsolat, akkor az élet ezen területének lenne értéke.

Azonban nem így történik, ezzel együtt a kapcsolatok, s a házasságok a mai világban már szart sem érnek.

Hiszen már nem nehezedik a vállunkra semmiféle teher. Pusztán papírról van szó, meg egy elképzelhetetlen mukinak (valami Istennek) tett fogadalomról, ami meg egyébként sem jelent semmit. A papírt darabokra lehet szakítani, sőt még a papír aláírása előtt lehetőség adódik egy másik papír szignózására is (ti. házassági szerződés), amellyel már valóban bebiztosíthatjuk magunkat, s felelőtlenül éldegélhetünk egy másik ember mellett, egészen addig míg el nem múlik az igaz szerelemnek hitt hazugság, s rá nem ununk az egészre.

Ha az ember jól választott, ezt az agya és a szíve nyugtázza. Ezzel egy dolgot elintézett, egy másikat pedig el is felejtett. Egy párkapcsolat munkából áll, mégpedig közös (!) és édes építkezésből. Együtt rakják le valami halhatatlannak az alapjait, együtt építenek fel valami olyat, amivel bebiztosíthatják örökkévalóságukat. Ezért azonban dolgozni kell. Ha valakinek nehéz, terhes a párkapcsolatáért tennie, akkor ott már valami bűzlik. Ha örömet jelent, az a természetes. Ám magától semmi sem működik. A virág is elszárad, a háziállatok is elpusztulnak, a temetőben a sírokat is benövi a gaz. Az életben mindent ápolni kell. A szerelmet is. Természetesen, üdén és lendületből. Semmi esetre sem görcsösen, izomból, lihegve és félelemmel terhelten (ti. félelem attól, hogy elmúlhat).

A házasság intézménye körül is felépült a szabadság lehetősége. Azonban ez ne tévesszen meg bennünket: az ember egy gyenge állatfaj, vagyis a szabadságot szabadosságként értelmezi. Nem hisszük? Az úgynevezett civilizáció mit jelent? Szabályok és törvények összességét. Ha ezek nem lennének az emberiség elpusztítaná önmagát. Ha nem lennének törvények, akkor az emberek még vadabb rombolásba, lopásba, gyilkolásba kezdenének, még gátlástalanabbul és felelőtlenebbül élnék életüket, míg eljönne az apokalipszis, a végső elszámoltatás. Civilizációs eszközökkel valóban lehet ezt késleltetni egy darabig. Időt lehet nyerni. Az ember önszabályozásra kénytelen, mert felismerte önnön természetét. Ez szánalmas…

Az igazi szabadság azt jelenti, hogy nincsenek törvények, nincsenek korlátok, minden lehetőség birtokomban áll, s mégis csak azt teszem, amivel saját boldogságomat szolgálom úgy, hogy közben nem ártok másoknak (sem közvetlenül, sem pedig közvetve). Ez lenne az igazi szabadság, vagyis a felelősség teljes lényünkkel való átélése.

Ha az igazi szabadság lenne az uralkodó a világban, akkor nem lenne szükség házasságra sem. Minek? Miért? Mit bizonyítana és kinek? És miért lenne fontos? Egy papír, egy eskü? Nem lenne teljesen fölösleges? Hiszen ez pusztán két ember boldogságát szolgálja, ők pedig a szívükben, írott és kimondott szavak nélkül is tudják, hogy valami olyan született közöttük, amit a teljes némaságban, vakságban is tudásuk legjavát adva tudnak gondozni, ápolgatni, nevelgetni. Ilyen körülmények között a házasság gyakorlatilag fölösleges lenne, ám egy meseszép, mégis súlytalan gesztus lenne, egy vidám hóbort, amely úgysem jelent semmit, pusztán megünnepelnek valamit. Egymást. Egy szép, hétköznapi ünnep lenne. Így lenne ez helyénvaló.

Manapság azonban a házasság egy vér komoly dologként beállított intézmény, amelyet a felszín alatt valójában senki sem vesz komolyan. Hiszen nem jelent semmit. Vajon, ha bevezetnénk azt, hogy válás esetén mindkét embernek levágjuk minden karját és minden lábát ugyanilyen felelőtlenül halandzsálnánk az igeneket az anyakönyvvezető és Isten színe előtt? Vajon ugyanilyen felelőtlenül fektetnénk a legtöbb energiát az egyébként teljesen fölösleges karrierünk építgetésébe? Nem hiszem.

Valószínűleg rájönnénk arra, hogy egy dobásunk van. Egy igaz szerelem vár ránk. Nem kettő, nem három, nem száztíz. Csak egy. Egy lehetőségünk van és egy életünk. Az ismerkedés során oda kellene figyelnünk. A belső hangra és a másikra is. A kapcsolat során pedig figyelnünk kellene arra, hogy ne rontsunk el végérvényesen semmit. Ne legyenek elhallgatott szavak, letagadott érzések. Őszinték legyünk és egyenesek. Mindig, minden helyzetben, mert ennél nincs fontosabb!

Ezzel pusztán egy baj lenne. Mégpedig az, hogy nem biztos, hogy tiszta szívünkből tennénk ezt, hanem pusztán azért, mert a fejünk fölött ott lóg Damoklész kardja. Vagyis a civilizáció eszközei tudnának csak rendet teremteni az emberi kapcsolatokban…

A kikényszerített szabadság pedig nem szabadság. Nem őszinte, nem szívből született. Ez nem kultúra, pusztán civilizáció. Ez nem szabadság, pusztán szabadosság.

Vagyis az emberiség, annak tagjai, az egyének éretlenek a boldogsághoz, éretlenek a szabadsághoz. Nem többek sok kis majomnál, akik saját ketrecükben éldegélnek. Ám amíg ez így van? A házasságnak nincs helye a világban.

Legföljebb egy üvegvitrinben, valahol a Nemzeti Galérában…

Tetszettek volna forradalmat csinálni, kérem…

2009 szeptember 24. | Szerző: weekthor

Kedvesem nemrég Zola könyvét bújta, én pedig Krúdyét. Ő a
Nanát, én a Vörös postakocsit. Erős túlzással ez a két könyv majdnem száz évet
ölel át – jelen esetben bőven elég, ha csak ennyiről beszélünk. Párizs és
Budapest szerelemmel, szenvedéllyel túlfűtött évei voltak ezek. Lóversenyek,
színházak, ipari forradalom, optimizmus, legyezők a nők kezében, keringők a
báltermekben. Finom illatokkal megbolondított női nyakszirtek, kihúzott háttal
udvarló daliás polgártársak. Borok, pezsgők. Sosem nyugvó Champs Elysées, a mesés Conciergerie,
aztán a folyton nyüzsgő Andrássy út és a Pesti Vigadó. Dámák, urak, bámulatos
ruhaköltemények, elegáns frakkok, hajszálvékony szivarok, tartózkodó konyakok.
Ej, be szép is ez!

De sajnos csak a felszín. Már akkor is. Oly lelkesen nosztalgiázunk
olyan korok után, amelyekben nem is éltünk. Ahol a nőket megbecsülték, ahol a
férfiak úriemberek voltak, ahol minden másként történt, mint manapság, ahol a
férfiak és a nők tisztelték egymást. Pedig dehogy… Mértékadó és mértéktartó
arisztokraták már akkor is boldogtalan házasságban savanyodtak meg, hazugságban
éltek le egy életet, örömlányok és utcalányok vittek színt és ízt a ronda és
elegáns hétköznapokba. Igaz, hogy ezek az emberek megvetették a luxust,
ugyanakkor értették az eleganciát (ma ugyebár ennek fordítottja a gyakoribb),
de hát ez mit sem segített, pusztán a máz képviselt valamelyest magasabb
minőséget. A bálok alkalmával a pompás szalonok mögötti kertekben csuda dolgok
történtek fiatal nők, s idősb férfiak között. Odabent a termekben addig a
magukra maradt úrihölgyek és dámák nyugodtan csemegézhettek az ifjúk között. Hidegen
és unalmasan telt a „háztartásbeli” hétköznap. örök szerelem? Ugyan… Egy
eszmény volt az már akkor is. Költők, meg irodalmárok agyréme.

Ám jöttek az ezerkilencszázas évek, s annak is hajlott
dereka, s felszabadult az emberiség! Végre valahára! Kimondhattuk azt, amit
eddig titokban sugdolózhattunk csak a barátainknak a fröccsbe fojtott keserédes
éjszakák alkalmával, valahol egy füstös bár, vagy csendes sanzonnal terhelt
kávéház rejtett zugában: a feleségem egy ribanc, illetve jól megdugtam a
szomszéd Gizinek a kis hamvas leányát. Végre elszabadulhattak az addig
visszaszorított heves indulatok: felvilágosították az ifjúságot, hogyan kell
szopni, milliószámra jelentek meg a különféle óvszerek, végre nyíltan lehetett
baszni, nem pedig csak elpirulva utalgatni a szerelmeskedés valami
kifordítottabb formájára. Szex, drog és rákenról! Jöttek a pornófilmek, a
pornómagazinok. A 8 éves is megtudhatja, hova kell nyúlnia, ha ingerelni
szeretné a nőt, s ma már a 7 éves is tudja, hogyan harapdálja finoman a makkot.
És most már nem szégyen, ha elélvez a nő! Sőt! Elvárás lett! Orgazmusversenyt
futunk az idővel. Élvezz-élvezz-élvezz-élvezz-élvezz!

Szóval mi is történt valójában? Semmi. Magyarországon persze
egy picit csúszott a dolog, itt néhány évet még várni kellett, arra, hogy
megtörténjen a csoda. Vagyis? Az ég egy adta világon kívül semmi. Az én
olvasatomban a legnagyobb eredmény az, hogy ma már végre a homoszexualitás nem
valami eltitkolandó bűn, hanem egy tolerálandó jelenség. Egyszerűbben
fogalmazva: ha gyermekem lesz, most már kötelező lesz a szexuális
felvilágosítás alkalmával azt is elmondanom, hogy miért jó az két bácsinak, ha csókolóznak.
Meg ugye a többi! No igen…

Ám egyébként? A nő és a férfi kapcsolatokban történt
változás, kérem szépen? Megjelent a szabadság! Milyen szabadság? Most már
mindenféle teher és felelősség nélkül lehet házasodni, félrelépni, hazudni,
tévedni, elbotlani, hiszen végre rájöhettünk, hogy mindenki ember. Persze az se
segített, ha a társadalom megvetése borult például a félrelépőkre, vagy az utca
közepén közösülőkre. Hiszen nem megoldottak egy problémát, mindössze
elfojtották azt.

„Szabadság? Azt kértek, kedves elvtársak, én ezt értem. Hát,
akkor mi a jó manóba nem szabadulnak föl? Kényelmesebb a szabadosság? Á, már
értem. És elnézem…”

Hogy mi történt egészen eddig az emberiség történetében?
Semmi. A modernkori klasszikust idézve: „nem csináltunk semmit. Hazudtunk éjjel
és nappal.” Csak éppen nem két (négy, hat, tíz, ebbe ne menjünk bele, pontosan
hány) éven keresztül, hanem mondjuk négyezer éven keresztül.

Jött egy forradalom. Állítólag. Szexuális. És mi változott?
Semmi. A férfiak ugyanúgy nem tudják megbecsülni a nőket, a nők ugyanúgy nem
tudják megbecsülni a férfiakat, az emberek ugyanúgy nem tudják megbecsülni
egyetlen életüket és ugyanúgy sopánkodnak az igaz szerelem után, az angyalkák
után, az álmok után, rózsaszínű szirup után, a hazugságok után. Közben ugyanúgy
utálják a feleségüket, akit jószerivel inkább anyának hívnak, apa pedig
ugyanúgy sörhasat növeszt, mint eddig. A panelprolik ugyanúgy ámulnak és
bámulnak, amikor gumicukorba ágyazott szívecskés habcsókokkal tömik tele a kis
pofájukat, mint eddig. Mindannyian meghatódnak, amikor valami szép dolog
történik a televízióban, amikor valami szép dologról olvasnak. Irigykednek
azokra, akikről azt hiszik, hogy boldogok és gondtalanok. Az egyetemi
kollégiumokban továbbra is halomra dugják egymást a népek, a munkahelyeken
ugyanúgy szeretővé válnak az elhanyagolt feleségek, a részegeskedő férjek pedig
ugyanúgy elmennek kurvázni. Szerelemről beszél itt mindenki. És senki sem
csinál semmit. Csak rinyál. Akkor meg minek vagyunk itt?

„Tetszettek volna kérem forradalmat csinálni. Vagy tudják
mit? Inkább ne is csináltak volna semmit…”

Kis magyar pornográfia, vagy az örök szerelem? – a tömegkultúra és a magaskultúra vitája a párkapcsolatokban

2009 szeptember 2. | Szerző: weekthor

Valóban egy érdekes dolog, ahogyan az emberek ítélkeznek. Rögvest rákennek valakire valamit, elkönyvelik valamiként, vetnek rá egy észak-dél-kelet-nyugatot aztán ámen, többet nem foglalkozunk vele. Pedig ugyebár az érdektelenség, a következetlenség, a zárkózottság, befelé fordulás, előítéletesség, mértéktelenség nem éppen a követendő normát támasztó értékek közé tartoznak, igaz?

Már az első bekezdésben elkaptuk a lényeget! Az értékek! Ezek határozzák meg egy társadalom kereteit. Mondjuk, a messzi Keleten minden további nélkül előfordulhat, sőt dicséretes a többnejűség és az ennek szellemében alakított család-menedzselés. Itt, Európában a különféle történelmi hatásoknak köszönhetően más értékek alapozták meg a társadalom különböző egységeinek felépítését. Magyarul a többnejűség nemhogy elítélendő, lényegében tiltott is (a pilóták persze kivételek…🙂).

Ennek mentén tovább lépegetve, minden egyéb nélkül elismerhetjük, hogy drága jó földrészünkön a keresztény kultúra, a keresztény értékek az iránymutatók, mérvadóak. Így aztán teljesen fölösleges egy másik kultúra értékeit magunkra erőszakolni. Más a természetünk, más a beállítottságunk, ez így van rendjén. Persze a globalizáció fellazította a keményen elhatárolható értékek rendszerét, de ez már más kérdés.

A keresztény, vagyis az európai értékrendbe alapvetően nem fér bele a hűtlenség mint olyan. Értéket a hűség képvisel, hiszen az itteni életvitel folytatásához, életszínvonal kialakításához, társadalmi együttéléshez, s mindennapi élethez az apa-anya-gyerekek modell passzol a legjobban már évezredek óta.

Ugyanakkor a világ tágulása magával hozott rengeteg változást. Európa már-már a fogalmak, értékek tranzithelyévé vált. Jönnek-mennek a különféle normák, lassan követhetetlenek. Hívhatjuk ezt a fajta folyamatot felszabadulásnak is, hiszen lehulltak a határok, bekerültek a hétköznapok körforgásába más gondolatok is. Ez egyfelől jó, hiszen gazdagodhat az ember által választott út, szélesebb látókör birtokosa lehet, ugyanakkor a rengeteg jelszó, s mondat könnyen a homályba vezethet.

Így például az egyik jelenség az egyén mindennél nagyobb szabadsága, s szabadságának fontossága, sérthetetlensége. A szabadság mellett bekúszott rengeteg minden más is: a felszabadult (sokszor inkább szabadosnak tűnő) szexualitás és ezzel együtt a szabad szerelem.

Ám valamiért azt tapasztalom, hogy a gondolatok szabad áramlása, a szerelem szabadsága nem meghatározható irányba tolja a társadalmi normákat. A politikailag korrekten árnyalt megfogalmazás mögött olyan érzésem húzódik, hogy talán nem jó irányba tolódtak el az értékek.

És nem azért, mert a szabad szerelem tévedés, vagy éppenséggel bűn lenne, nem azért, mert a szabad szexualitást el kellene ítélni. Dehogy! Azért, mert az egyének szintjén mintha helytelen értelmezést nyernének az új lehetőségek.

Nézzünk egy példát! Vegyük mondjuk a kultúrát, s annak is egy szeletét, a művészeteket. Ebben az értelemben beszélhetünk magaskultúráról és tömegkultúráról. A magaskultúra és a tömegkultúra rendszere keresztül-kasul meghatározza egymást, befolyásolja a másik alakulását, sőt folytonos támadási felületet is biztosítanak egymásnak. A sorozatos viták egyik sötétségbe mutató fejezete a magaskultúra irányából érkező támadás. A visszásságra rámutató remek gondolatot hordoz a szociológia tudománya, amelyet egyebek mellett Herbert J. Gans is megfogalmazott.

„A kritikusok gúnyolódnak a népszerű kultúrán, mivel szerintük pótkielégülést és téves értesüléseket kínál, csakhogy más szemszögből nézik e kultúrát , mint a közönsége. A kritikusok feltételezik, hogy a közönség ugyanannyira művelt (vagy ugyanannyira művelt kellene legyen), mint ők, hogy természetesnek veszi az individualizmust és a problémák egyéni megoldását, hogy neveltetése és iskolázottsága folytán kreativitásra és önkifejezésre törekszik, hogy rendelkezik a problémák közvetlen és ésszerű megoldásához szükséges ismeretekkel, és nem igényel se menekülést, se szórakozást.”

No és ez az egyik legfontosabb gondolat! Legalábbis jelenlegi gondolatmenetem szempontjából. A magaskultúra hiába teremt értéket, hiszen azt csak egy szűk mezsgyén lehet értelmezni. Kérdés, hogy vajon valóban érték-e az, amit csak egy szűk réteg képes értelmezni!

És most következzen egy nagy csavar! Tegyük fel, hogy magaskulturális, vagyis önmagán túlmutató, értékálló, időtálló tényezőként értelmezem a szerelmi szabadságot. Ez ideális esetben akkor működik valóban előremutató értékként, ha az egyén birtokában van azoknak a tapasztalatoknak, gondolatoknak, tanulmányoknak, amelyek segítenek feldolgozni a szabadságot.

Vagyis abban rejlik a magaskulturális erő, ha az ördög által kínált eszközök teljes birtokában és ismeretében szabad akaratunkból döntünk úgy, hogy nem használjuk azokat. Természetesen az ilyen eszközök használata sem feltétlenül rossz, vagy káros hatású. De sajnos ez a tézis csak akkor állja meg a helyét, ha az individuum egyedül, magányosan, mindentől függetlenül létezik a világban.

Ilyen pedig ugyebár nincs…

Tehát! Megkaptuk a szerelmi szabadságot, mint értéket, s mi mégsem értékként használjuk. Ez az eddig kifejtett tétel.

De miért?

A választ az eddigiekből már megkaphatjuk: azért, mert nem vagyunk hozzá elég érettek, felkészültek.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem azt, hogy természetesen több út létezik. Lehet szembemenni a társadalom által felépített normákkal. De ezt sérülés és károk nélkül csak erős egyéniségek tudják megtenni, az ilyenek pedig nagyon ritkák.

És innen kezdve, a könnyebb érthetőség kedvéért, hadd vágjak bele egy mai, teljesen általános példa ecsetelésébe!

Adott egy gyönyörű, fiatal nő, ereje teljében. Van egy párja, akivel kihűlt a szerelem, elmúlt a lángolás. Mit választ a lehetőségek közül? A szabadság ismeretében a félredugást. A dolog onnan kezd gyanús lenni, hogy titkolja az egészet, hazudik. Végül talán eljut addig, hogy többször is félrelép többfelé, s aztán egy kis idő múltán kijelenti, hogy „Igen, vállalom. Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint egy kurva.”

Ez a mondat meglátásom szerint több sebből vérzik, legalábbis az egyén szempontjából. Valószínűleg több norma és érték, illetve ezek helytelen kezelése ütközik a lelkében, amikor egy ilyen kijelentésre jut.

Egyfelől manapság a kurva pejoratív szóként él a nyelvben. Tehát bünteti önmagát, vagyis vádolja magát: helytelennek tartja, amit tett. Mégis vállalja? Hogyan? Azzal, hogy kijelenti?

Ezzel nem vállal semmit, csak próbálja elbagatellizálni azt, hogy a társadalmi normákkal szembement. Azokkal a normákkal, amelyek számára is fontosak, és amelyeket a gyermekének is szívesen továbbadna, vagyis a hűség című értéket.

Nekem ezzel csak az ellentmondássoság a bajom. Ha azt mondaná, hogy „én minden férfival csak egyszer szoktam szexelni, szeretem az alkalmi kapcsolatokat és szeretem az egyetemes szabadságot érvényesíteni a szexuális életemben is és ehhez mérten élek, számomra a hűség irreleváns fogalom”, akkor azt mondom, hogy rendben van.

Mégpedig azért, mert lefektetett saját maga számára értékeket, utat, irányt, amelyet követ, s ennek megfelelően él. Ami mégis disszonanciát okozhat benne az, hogy értékeit kénytelen nem egymaga megélni. A saját maga értékeit nem egyedül éli meg, hanem egy társadalom tagjaként. Ha félrekúr, megbánthatja a férjét, megbánthatja az éppen aktuális szeretőjét, megbánthatja a szeretőjének a gyermekét, a saját anyját stb.

Ha ezek sem érdeklik, akkor szintén rendben van. Önző, ez igaz, de világos értékeket képvisel, nem árul zsákbamacskát, nem hazudik, hanem egyenesen felmutatja, mit árul. A másik, akivel szembekerül vállalhatja, hogy vele tart-e, vagy sem.

Ám kevesen vannak olyanok, akik világos értékek mentén élik az életüket. Vagy, ha meg is határoznak maguk számára követendő értékeket, túl gyengék ahhoz, hogy az úton tartsák magukat.

No ezért gondolom, hogy azt a magaskulturális értéket, mint szabadság, úgy kellene továbbadni, ahogy azt az emberek értelmezni tudják.

És ez hogyan valósítható meg? Visszatérve egy picit a művészetekhez, talán könnyebben szemléltethető. A tömeg számára Brahms, vagy Beethoven értelmezhetetlen, élvezhetetlen. Túl bonyolult, túl unalmas, túl terjengős. Persze! Hiszen szerzeményeik befogadása rengeteg háttér információt, előtanulmányt, ezekből fakadó intellektualitást igényel. Ez nincs meg mindenkiben, ami természetes. Ám a magaskultúra lecsupaszított, sokszor sajnos az eszmeiségüktől is megfosztott elemei még így is tartalmaznak olyan mondanivalót, olyan értékeket, amelyek a tömeg számára is könnyen értelmezhetővé válnak. Ilyen például egy egyszerű dallam, mint a Magyar Táncok közül az ötödik, vagy például a Kilencedik Szimfónia fő témája, amely a tömegek kezében akár csengőhang, vagy tolatóradar-zene formájában is megjelenhet. Szórakoztató, mulatságos, aranyos!

És ne tessék félreérteni! Ez nem baj! Csak éppen a teljes műnek mindössze azon része jut tovább, amely könnyen fogyasztható, könnyen feldolgozható.

Ez így van rendjén! Hiszen szinte minden így működik!

Mint, ahogy a szerelemben élő szabadság sem értelmezhető előképzettség nélkül. Az eszmék, az értékek lecsupaszítása után nem marad más belőle, mint egy borzalmasan fergeteges nyálkahártya-dörzsölés, hétköznapibb nevén: baszás.

Az életen át tartó szerelem és szerelmeskedés a párkapcsolatok magaskultúrája.

Az életen át tartó szerelemvadászat és a vágyak mohó kielégítése a párkapcsolatok tömegkultúrája.

Ilyen egyszerű ez.

Senki sem…

2009 augusztus 29. | Szerző: weekthor

Régvolt szerelmek, melyekről nem dalol már senki sem.
Régvolt álmok, melyek üldöznek idebent. Életre érdemes-e léted, nem tudhatod,
de tenned kell a dolgod, mert így lesz csak való az álmod. Amelyet egyszer majd
elveszíthetsz, s akkor ott állsz majd, ahol már talán senki sem.

Kérdések gyötörnek, s ha felnézel csak könnybe lábadt
tekinteted néz rád félelemmel a görbe tükörből, szerelem dobban a szívben, s
attól tartasz, hogy tán nem érdemled meg mégsem. Utadat kell keresned, mert a
gitárhoz még gyáva a kezed, s a betűket is még csak homályos szemmel nézheted.

Ő most távol van tetőled, illatát hagyta hátra néked. Most
tán úgy vagy egyedül, ahogy rég, vagy ahogy még senki sem. Kerékpárra ültetnéd
az életed, s nekigurítanád annak az erdőszéli lejtőnek a város határától nem
messze. ott ahol egyedül kiáltottál a búsuló napraforgóknak, s az egész nagy
rétnek.

Egy elhagyott buszmegálló mellett ülsz, ott ahol még senki
sem. gondolsz a múltra, arra amikor még apró volt az ő keze, s te még azt sem
tudtad, hogy lesz az élet odabent. korhadt útpadka támaszt meg téged, kisüt
belőled rengeteg gondolatot a nap fénye. kiszáradt a torkod, s lehajtod fejed.

megtalálhatod az utad, s a léted. visszaülhetsz arra a
kerékpárra, s tehetsz úgy, ahogy még senki sem. ő ott van melletted, s fogja
két kezed. meglendít, ha kell, s rád nevet, ha kéred. félsz, mert most egyedül
vagy és sötét az éjjel. zúg az esti utca, itt nem messze a parttól, szellemek
szavalnak a fejedbe meséket.

Te ne tégy mást, csak írd le ezeket, s mondd el neki.

Úgy, ahogy még senki sem…

Pesti pillanatok – III.

2009 augusztus 13. | Szerző: weekthor

Mint annak idején, amikor a rakparton sétáltunk. Kellemesen hűs nyári szellő szaladgált körülöttünk, halkan morajlott a Duna, s az autók sem zúgtak mellettünk minduntalan. Az akácfa tövében, igen, az akácfa tövében… óh, ma is csak sóhajtok jóízűen. Nevetve ette volna a virágokat, azokat az apró orr-ihlette dallamokat. Közben hajbókolt a kopaszodó, gyanúsan vigyorgó könyvárusnak. Szabó Magda és Zola kellett neki, s táncolva tovaröppent, egyenesen neki a végtelen nyárnak.

Képzelt riport a tűsarkakról…

2009 augusztus 12. | Szerző: weekthor

Legyél bárhol ebben a világban, ebben az országban, ebben a
városban… összetalálkozol velük. Akkor is, amikor nagyot fújtatsz, mert a
BKV-ellenőrök ma sem vették észre, hogy fénymásolat a bérleted; akkor is,
amikor a kettes villamos húgyszagú forgójából bámulsz a Vár felé; akkor is,
amikor a 80-as trolin fojtogat az emberi bűz és akkor is, amikor a buszon kezek
ezreinek izzadtságába toccsan tenyered, ahogy rámarkolsz a kapaszkodóra, hogy
azután vígan lengedezz, akár a fáradt nyárfák, miközben végigszáguldanak veled
a végtelen Rákóczi úton.

Mindenhol találkozhatsz tűsarkú cipellőkkel, amelyek a férfi
ész számára felfoghatatlan erővel tartják rendületlenül a kecses tappancsokat,
az elegáns lábakat és a cipőről lefolyó hájas végtagokat. Érdemes néha egy-egy
észrevétlen percet eltölteni magukon a lábakon (legalábbis szemmel), azokon a
remek alkotásokon, amelyek fénylő csupaszságukban görcsbe rándulva küzdenek az
egész napos kimerevedett lábujjon járástól. A metrón himbálózva figyelheted,
hogyan pihennek meg a test hurcolásától, hogyan szalad végig rajtuk a két
megálló közötti oly régóta áhított nyugalom.

Ki maga elé vetve, ki maga alá húzva, ki keresztbe téve, ki
hanyagul szétdobálva tárja eléd lábainak sok apró titkát. Például a tegnap
estét: azt, ahogy sietve festették azokat a leheletnyi körmöket, hogy
hamarjában megnyugvást hozhasson gazdájuk a televízió előtt habzó szájjal kangörcsbe
merevedett apának. Vagy azt a kora délutánt, amikor az ifjú hódoló remegve
vette tenyerébe eme fonott kalácshoz hasonlatos teremtményeket, s bódulattal
gyúrta őket, így ellazítva a naptól agyonhajszolt nőket. Vagy azt a jól
beosztott kora reggelt, amikor még egyéb finom kényeztetésekkel is
megajándékozták őket, s a körmökre sem csak egy réteg lakk kenődött fel, sőt
apró ékkövek, bolondos, fodros minták díszítik őket.

Aztán persze megfigyelhető rajtuk az elnagyolt, szétzilált
élet. Lerágott, lerepedezett karmok sárgán, mozaikszerűen töredezve merednek
rád merészen, s már csak itt-ott hirdeti a le nem kopott egykor tán vérvörös,
ám mára már bugyirózsaszínné vedlett foltok tucatja, hogy figyelmesebb napokat
is megéltek. Egykor. Régen. Szerelemben, s tévedésben.

Találkozni háremek illatos asszonyaival, bokájukat hanyagul
átvetett lánccal ékesítve, s látni még naturális, romlatlan leányokat, akik
papucsuk, vagy épp szandáljuk peremébe kapaszkodnak feszített lábujjaikkal.
Teátrális nagyasszonyok borzalmasan magas sarkakra emelten, peckesen vetnek
gúnyos felsőbbrendűséget, műbarna nájlon harisnyájukba rejtve néhány elrontott
évet. Ne adj’ Isten évtizedet.

A nőket a férfiak fölé repítő álmokat kínálva, szörnyű
nagyra nyúlt tűsarkak eldugott brüsszeli utcácskák füstös éttermeinek titkolt mesterfogásaihoz
hasonló csábításra hajlamosak. Kínálnak a gazdag menüben mindent mi férfi
szívet lángra lobbanthat, s mely pacsirta dallamait idézheti fel a régen
megőszült halánték alatt. Van ott kérem karamellbarna selymes látvány, vakító
fehér ógörög márvány, szeplőkkel tűzdelt kecses gazella lábak, s van ott olyan,
mely szőrösen csal mosolyt az öregurak orcájára – amely aztán ugyanígy
libabőrrel rázza ki az ifjúk megrettent halántékát.

Végül pedig van úgy, hogy az Isten eme ember által
felcicomázott emlékművét gazdája tovaszállítja a kíváncsi tekintetek elől, nem
hagyva maga után mást csak egy keserédes űrt. Van, aki felpattan, aprókat
tipegve, szaporákat lihegve szalad tova, hogy rögvest elnyelhesse Budapest, ez
a féktelen rengeteg. Van, aki óvatosan, egyet, majd kettőt, végül félve hármat
lépve tovaréved, otthagyva nekünk azt, amit aztán tovakölthet a képzelet.  Aztán természetesen hadd szóljak a
kedvencemről, a mesterműről.

A finoman visszafogott árnyalatok, a napon barnított lágy
hajlatok, az erőt rejtő, ám ártatlannak tűnő női izmok, a nyelv hegyébe
bizsergést idéző vádlik, s itt-ott egy teremtő által elhajított szeplő, hívjuk
az egyszerűség kedvéért csak anyajegynek. Semmi hivalkodás, semmi túlzó
kecsesség, csak maga a nőies természetesség. Halovány színek, apró fénylő
pöttyek, csilingelő lánc és pusztán szeleburdiságból duzzadó puha erek.

Ki így feláll, s férfi létem földbe tiporva egyszerre csak
elsétál előtte… hopsz… s megbotlik, nyeklik, bicsaklik? Én előttem? Jaj, mi
történik, kérem szépen! Káosz van a veres hetesen! Erkölcsrendészt, prókátort,
papot, rendőrt, vagy csendőrt, mit bánom én, de gyorsan ide! Egy nő tűsarka
repedt meg. Igen, itt pont most előttem. Majd elvágódik szerencsétlen.
Izzadságcseppek buggyannak ki homlokomon, a szellő arcomba fújja az izgalomtól
csomóba ragadt hajam. Felkelnék, hogy segítsek, de… hé… kérem. Mi ez?

Hasamat fogom, mert feszít? Mert röhögök, ahogy nem
szégyellem.

Egy pillanatra a tarsolyomba rejtem úriemberi vénem.

S mosolyom után, hölgyeim, engedjétek megjegyeznem:

Azért…Továbbra is tisztelem én, azt a nehéz női létet…

Fesztiválszerelem

2009 augusztus 11. | Szerző: weekthor

És csak sürgök és forgok. Fürdök az emberben! Kitárom két
kezem és mosolygok és élvezem. Nevetek és megrökönyödök, szaladok és figyelek.
Látom a színes fényeket, a színes tömeget, az életet. Leszáll az est és felgyúl
a számtalan mosoly, a számtalan lámpa. Egy árus itt egy amott, szemben a
rengeteg. Megdöccensz, ütközöl, mosolyogsz és boldog vagy. És látod a fröccsöt
és látod a mosdót. És látod a fánkot és látod a sört. És látod a gitárt és
látod a bőrét. És látod a fekvőt és látod az ugrálót. Vezérel az élet, irányít
a sorsod.

Megálltam a barátommal egy testfestő mellett. A hennás – így
hívják. Felfest rád valamit és beszívódik a bőrbe, a maradék pedig
megszilárdul, te pedig szépen lekaparod. A minta azonban pár napig a bőrödön
marad. Emlékeket ébreszthet benned. Az ötletről – amely a testfestést szülte -,
a fesztiválról – ahol a testfestés készült -, az emberről – aki melletted állt,
miközben pingálták derekad. Idővel persze lekopik a minta… Végül marad az
emlék, marad a szív, s tán egyszer az is csak emlék marad…

 

És megtörtént a folyamat. Az első mosoly, az őszinte
tekintet, a naiv bizalom. A fájdalmas lehetetlenség, a csikorgó lelkiismeret.
Az élettörténetek rövid cseréje, az ujjak első találkozása. A gyermeki félelem,
az eltitkolandó apróságok. A szép pillanatok. Szemből világít a reflektor,
őrjöng a zaj. Körülöttünk hömpölyög az őrült extázis, a megrészegült massza.
Elkeveredsz a színek zavarában, a fekete arc nélküli csodában. Keresed őt, s
megleled. Nézed, s nem mered. Rád néz és melléd áll. Mosolyog. Lelkemben
örvénylik a béke és a félelem. Gyűlölöm magam, s mégis örülök a pillanatnak.
Sajog az agyam, tán gátat lelt a vér az erekben, zsibbadtság szaladgál
koponyámon. Pici nyomás a mellkasomon. Mert tudom, hogy most kiírom…
Végigszalad a csepp az arcon, megtörik itt-ott a borostás ábrázatomon. Tán
eltévedtem, s ezt észrevették. Tán látták az ürességtől való félelmet. Ő is
látta, s elküldte. Hatalmas világ apró közepén, ketten álltunk. Én és ő, aki
hozta az üzentet. Mégpedig, hogy szerencsés vagyok. Ő másra gondolt én pedig
rá. Szerencsés vagyok, hogy elküldték hozzám. Szavakat szól, őszintéket.

 

Végül el kell válnunk. Úgy teszünk, mintha még találkoznánk.
Úgy beszélünk, mintha bármit is biztosra tudnánk. Sejteni persze sejtjük.
Egymás angyalai lehettünk. Izzadtak vagyunk és porosak, arcát világítja az égő
káprázat. Mögöttünk egy hordozható toalett, mellettem a barátaim, mellette a testvére.
Megöleljük egymást és megsimogat… Utoljára ránézek és…

 

Nem tudom…

Most fájdalom

Akkor szomorúság

 

Elment, s én itt maradtam… tán így volt ez jó, tán így
kellett lenni. Tán átadta, amiért jött, talán egyszer megértem. Örökre szívembe
rejtem, jó mélyen. S remélem méltó leszek arra, hogy vele beszélhettem…

(kép: www.sziget.hu/fesztival)