Megcsaltál, de nem baj… vagy mégis?

1.0Capillaria - nők és férfiak zűrös világahttps://capillaria.cafeblog.huweekthorhttps://capillaria.cafeblog.hu/author/weekthor/Megcsaltál, de nem baj… vagy mégis? <style>nt Definitions */ @font-face {font-family:Wingdings; panose-1:5 0 0 0 0 0 0 0 0 0; mso-font-charset:2; mso-generic-font-family:auto; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:0 268435456 0 0 -2147483648 0;} @font-face {font-family:"Cambria Math"; panose-1:2 4 5 3 5 4 6 3 2 4; mso-font-charset:1; mso-generic-font-family:roman; mso-font-format:other; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:0 0 0 0 0 0;} @font-face {font-family:Calibri; panose-1:2 15 5 2 2 2 4 3 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:-1610611985 1073750139 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-unhide:no; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; margin-top:0cm; margin-right:0cm; margin-bottom:10.0pt; margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:Calibri; mso-fareast-theme-font:minor-latin; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi; mso-fareast-language:EN-US;} .MsoChpDefault {mso-style-type:export-only; mso-default-props:yes; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:Calibri; mso-fareast-theme-font:minor-latin; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi; mso-fareast-language:EN-US;} .MsoPapDefault {mso-style-type:export-only; margin-bottom:10.0pt; line-height:115%;} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style>Ahogy beszélgettem a Kedvesemmel, a barátaimmal, olvasgattam ezt-azt, s ráadásul még elmélkedtem is, egy igazán egyszerű dolog világlott ki előttem: a megcsalás esete mögött az így széthulló kapcsolat mindkét felét felfedezni vélhetjük. Mindketten sárosak. Az ok persze borzalmasan banális: a hazugság, pontosabban az őszinteség hiánya. Van egy olyan érzésem, hogy a párkapcsolatok többségében nehezen múlik el a vetítés. Persze, eleinte mindenki szép és csodálatos és gyönyörű és nincsenek problémái és mindannyian Szupermenek és Szupervumenek vagyunk, csak éppen sajnálatos módon ez megmarad a későbbiekben is. Mármint a vetítés, urambocsá’ képmutatás. Saját magam esetéből kiindulva a dolog valahol az önámítással kell, hogy elkezdődjön. Hazugsággal kezdek, mégpedig önmagamat hazudom pofán – már a kapcsolat előtt is. Elképzelek magamról ezt és azt, beállítom magamat ilyennek és olyannak, s a magammal hurcolt sérüléseket, személyiségbeli torzulásokat tovább cipelem a kapcsolatomba, amelyek aztán komplexusok, gyanakvások és egyéb ilyen nyalánkságok formájában szépen, lassan hatnak – mint a méreg. Igen egyszerűen fogalmazva: legtöbben sosem mutatjuk meg magunkat igazán, sosem tárjuk fel azokat a félelmeinket, amelyeket akár egészen gyermekkorunktól fogva nagyon mélyen elzártunk. Vagyis? Egy jó kis nehezékkel a hátunkon, önmagunkban bizonytalanságot rejtegetve csapunk bele a lecsóba. Ez több mint bűn. Ez hiba. A hazugsággyár innen kezdve már saját működését generálja, szinte nem is kellünk hozzá. A rejtett görcsből fakadó félelmeink és az ebből fakadó kisebbrendűségünk ésszerűtlen mondatokhoz, tettekhez vezethetnek. Ne gondoljunk itt most óriási nagy kalandra! Apró sérelmek, apró bántalmak, hétköznapi fájdalmak, kibékülések. Ez mind-mind sebet ejthet. Lehetek végtelenül közhelyes? Sok kicsi sokra megy… Meg lehet beszélni a problémákat, hogyne! Be lehet látni, hogy tévedtünk, minden további nélkül. A legnagyobb feladat azonban az, hogy elgondolkozzunk a baj gyökerén, vagyis a saját kis göröngyünkön. No, de menjünk tovább! Elmúlt a szerelem ugyebár, ott maradt két ember szeretetben, nyugalomban. Lehullt a lepel, s ott áll előttünk egy bezárkózott, gondokkal terhelt valaki, aki úgy menedzseli a saját baját, ahogy csak tudja. Ám semmiféleképpen sem megfelelően. Próbálhatunk segíteni rajta, lelkébe látni, varázsolni, ha egész egyszerűen nem hajlandó legalább egy picit megjárni az önmaga poklát. Ez a sok kis apróság egy nagyobb feladat, vagy kihívás során aztán százszoros erővel hat: például költözés, házépítés, munkahely elvesztése, gyermek születése, betegség stb. Az egónk eltitkolt hibái, az ebből fakadó fájdalmak és az így okozott sérelmek előbb-utóbb oda vezetnek, hogy a másik nem érzi magát biztonságban ebben a kapcsolatban. Lehet, hogy nem tudja elsőre így megfogalmazni, mindössze azt érzi, hogy itt valami nincs rendben, disszonancia lépett föl. Keresheti a megoldást kétségbeesetten, de nincs partner, aki segítsen ebben. Vagy ami még rosszabb: beszopja az egészet úgy, ahogy van és letudja annyival, hogy „mind a ketten változtunk”, „sok a nehézség mostanában”, „komoly gondok szakadtak ránk”, „elmúlt a szerelem” stb. Megszűnt a biztonságérzet? Természetes dolog az, hogy az ember nem álldogál sokáig a puszta magányában egy villámokkal szabdalt, őrült vihar idején, nem? Ha nem hülye, hát elmegy. Biztonságot keres, megértést keres, nyugalmat keres. Legalább apró pillanatokra is, legalább egy-két légyott erejéig is, de ki szeretne kerülni ebből a fojtó légkörből. Hiszen mindannyian emberek vagyunk: szeretetet keresünk, hogy szeretetet adhassunk. Tudom én, hogy imádja a párját, de ott az a megfoghatatlan valami, ami miatt odabent beindult egy bizonytalanságot eredményező folyamat. Ha a mindkét oldalon felgyülemlett hazugságok elvezetnek egészen a félrelépésig, akkor kellene, hogy jöjjön a nagy játék. Ez a trauma vagy elég ahhoz, hogy legalább a félrelépő fél észrevegye gyengeségeit, eddig elhallgatott, a kapcsolatban elszenvedett fájdalmait, gyávaságát, s képes arra, hogy tegyen valamit, fordítson a kockán, vagy pedig – és ami a rosszabb – belekezd a hazudozásba és egy olyan spirálba keveredik, amelyből csak borzalmas szenvedések és sérülések árán tud kikecmeregni. Vagyis mi a konklúzió? Az, hogy a hűtlenség önmagában valóban bonyolultabb dolog. Hiszen bár egy ember lép félre, mégis valójában ketten teszik. Mind a ketten hazudtak, önmaguknak és egymásnak. Ám a hűtlenség sem feltétlenül kell, hogy egy kapcsolat vesztét okozza. Hiszen mi van akkor, ha mondjuk ez a trauma valóban van olyan erős, hogy a félrelépő elkezd gondolkozni azon, hogy melyek a problémák? Mi van akkor, ha ráébred arra, hogy valójában azért lépett félre, mert a házasságában sosem viselkedett őszintén? Sosem vallotta meg a párjával szembeni rossz érzéseit, sosem vallotta be milyen hiányosságokat érez és egyedül akarta megoldani ezeket a bajokat, vagyis önző módon önmagába zárkózva, gubbasztva keresett egymaga válaszokat? Vagy mi van akkor, ha ez ad erőt ahhoz, hogy kitörjön egy szemlesütésre épülő kártyavárból? Ha gyermek is van a dologban, nem szabad, hogy bonyolítsa a helyzetet. Persze, egy válás borzalmasan rossz egy fiatalnak, de könyörgöm: a hazugság homályába veszve tán jobb? A gyermek érzi, ha apa és anya nem őszinték egymáshoz… Az egy érdekes dolog egyébként, hogy elvileg az emberek megérzik, ha hazudnak nekik, ha nem őszinték velük szemben. A gyermek, aki még nincs elferdítve mindenféle fölnőttektől származó baromságokkal, tisztán érezheti, ha kamuznak. Ugyanígy az ember is észreveszi ezt. Vajon miért könnyebb áltatnunk magunkat, s szemlesütve elfogadni a hazugságokat? Miért könnyebb némán, megvetésben álldogálnunk? Miért nem merünk egy nagyot lépni, fordítani egyet, újrakezdeni? Miért nem merünk szembenézni önmagunk gyengeségeivel, félelmeivel, komplexusaival? Miért nem merjük megjárni a saját poklunkat azért, hogy egónk látszólagos pusztulása nyomán ráleljünk a lelki békénkre? Nem értem. Persze, hogy nem… Hiszen én is tele vagyok rengeteg szarral… rich