Nekemtenemmagyarázol – ciki vagyok

2009 június 9. | Szerző: weekthor

Az, hogy választottunk itt közben és úgy döntöttünk, hogy
demagóg fasisztákkal lepjük meg a drága jó öreg kontinenst, hogy politikusaink
széjjelbuzerálnak egy országot, hogy megutálom a szomszédom, mert árpádsávos
tangát hord a felesége (és én ezt tegnap este kilestem), hogy az a szemét a
múltkor majdnem elgázolt a Kerepesin a böszme nagy Audijával, amiből ember ki
nem lát normálisan… Szóval ez most mind nem számít.

Volt itt nekünk Könyvhetünk nagy hévvel, változatosság
kedvéért Vörösmarty téren. Nagy romantika és nagy marhaságok. Cigányozó Spiró,
akit nagyon, de nagyon nem szeret az ország fele meg ilyesmik. És még mindig
nem értünk el a lényeghez, de már közelítünk. Van minékünk egy Kemény Istvánunk.
Hogy ő most költ, vagy ír, döntse el mindenki. Úgy igazán, de istenesen majd’
húsz éve írt. Hát most megint. Ebből az alkalomból aztán nyilatkoztatják lelkesen. Például a Mancsban. Ott aztán arról beszél, ami végtelenül igaz. Ciki szeretni
a hazádat. Bizony!

Nem-nem, most ne tessék négyszázezer embernek vadul
felhőkölnie. Nem rájuk gondolok. Hanem magunkfajta, egyszerű, hétköznapi kis
ténfergőkre. Tudjátok: azok a béna hazájukat szeretők, akik anélkül is szeretik
ezt a darabka földet, hogy mondjuk kirakatokat zúznának be, vagy kukákat
gyújtogatnának, vagy mondjuk összehugyoznák a Kossuth teret.

Szóval tudom, hogy ciki, meg közhely, de… De milyen érdekes,
nem? Úgy érzem, hogy mentegetőznöm kell, amiért szeretni merészelem ezt a drága
hazát. Kész röhej! Azt pedig már ki sem mondom, hogy „Magyarország én így
szeretlek”, mert megkéselnek.

Jaj, az persze már egy más kérdés, hogy variálnék én itt
egy-két dolgon. Mondjuk nem lőnék hátba sörétes puskával cigánygyerekeket, nem
úgy fejezném ki büszke melegségem, hogy a Bibliát ágyékomhoz dörgölöm az
Andrássy úton. És mondjuk nem terrorizálnám a feleségem és a gyermekem, ahogy
történik az minden harmadik családban ma Magyarországon.

Szomorú vagyok igen. De hát itt születtem, kérem szépen.
Ahogy a költő mondaná egy eltévedt délutánján a körút szmogját mélyen magába szippantva,
remegő kezében fröccsöt szorongatva: hát mit nekem te zordon nagyvilágnak
ezerfélével tarkított tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem
hegyvölgyedet nem járja.

Persze-persze. Menjek én a jó bús büdös picsába! Tudom. Mi a
halálról beszélek, amikor a férfiaknak fogalmuk sincs, melyik oldalon kísérjék
a hölgyet, hogyan hajbókoljanak, hogyan táncoljanak, igyák a bort, beszéljenek
franciául. Miért olvassanak, miért legyenek illemtudóak, miért tiszteljék a nőt
– még viharban is. Egyáltalában, hogyan beszéljenek, hogyan szólítsák meg a
legszebb felüket. Aztán persze papolok itt abban a világban, ahol
identitásukban zavarodott hölgyek futnak fűhöz-fához, szaladnak a vargához
csak, hogy kapjanak már egy-két kedves szót. Kapnak ők szót is, csókot is,
szerelmes éjszakát is. Aztán bűntudatot, széthullott családot, pofont és
szíjat. És megy ez nap mint nap oda-vissza.

Hát én mégis úgy érzem, hogy levetem magam 60 méter
magasból. Basszus! Alig hallom, mit makog a Kaiser Chiefs, meg egyébként
ellátok még a Margitszigeten túl is. Mi van akkor, ha leszakad a retinám? Vagy
prózaibb: nem bírja a gumikötél? Mivanhamivanhamivanha?

Nem tudom. De tényleg! Mégis tök hülye vagyok, persze.
Hiszen ebben a világban, ebben az országban merek szerelmes lenni. Nőt
választani, akit aztán majd jól elveszek feleségül. Megbocsájtani már előre az
összes marhaságát és bízni abban, hogy ő is ugyanígy cselekszik. Gyermeket
nemzeni vele ebbe a fene nagy őrült létbe. Aztán még aggódni is. Meg aztán még
figyelni rájuk, nem? Először a nőre, aztán még a gyerekre, urambocsá’
gyerekekre is? Nem vagyok normális? Hiszek magamban, egy nőben, aki itt ül
mellettem (most éppen egészen konkrétan nem, de higgyétek el, olyan mintha itt
lenne), hiszek a Jóistenben, hiszek a hazámban, meg úgy egyáltalán.

Hát igen. De egyébként… Nincs ennél
szórakoztatóbb dolog a világon. Nekemtinemagyarázzatok.