Hát szóval az úgy van, hogy ezek a hülye hisztis picsák állandóan csak abalyognak és az embernek már a töke tele van vélük. Igazán befoghatnák már a szájukat, főzzenek, vigyorogjanak (ha nagyon muszáj), ne gondolkozzanak csak tárják szét a lábukat. Meg aztán… egyébként is! Függöny le, tapsvihar, meghajoló színészek, rettenetes kasszasiker, borzalmas morális ingovány.
Mi, emberek valamiért abba a kényelmes álomba ringatjuk magunkat, hogy amikor huszon-, harminc-, vagy akárhányévesen párunk mellé sodor a sors, akkor bizony már egy kész embert kínálnak nékünk tálcán. Semmi dolgunk vele, örüljünk a jó szerencsének, öregedjünk meg – tisztességben, békességben, de legfőképpen kussban. Pedig ez nem igaz.
Két ember szépen lassan elkezd összecsiszolódni. Ez ugye az egyik konfliktusforrás. Egyre inkább megnyílnak egymás felé, egyre inkább megbíznak a másikban. Akármilyen hihetetlen, ám ez a másik konfliktusforrás. Az előbbit nem kell ecsetelni, míg utóbbi talán némi magyarázatra szorul. Az ember élete során rengeteg sérülést szenved, millió fájdalom ejt sebeket éppen levegőhöz jutó szívén. Ha szerencséje van, ezeket tudja kezelni például szülei segítségével. Ha nincs szerencséje (és ez az általánosabb sajnos) szépen elhordozza magával a sok szemetet, egészen egy új kapcsolatba. Aztán ezt is föl lehet fogni kétféleképpen. Vagy beviszi a balhét egy születő család falain belülre, vagy pedig egy újabb lehetőség, újabb terep tárul fel számára azért, hogy végleg feloldhassa régi sérelmeit.
Ez egy tök jó dolog! Lenne…, mégsem így működik. Mert a sérülések a legtöbb esetben az érzelmi intelligencia hanyatlásához, kommunikációs csökevények kialakulásához, önbizalomhiánnyal és identitászavarral küzdő individuumok kialakulásához vezetnek. Na, már most! Egy ilyen leánytól és ifjútól várjuk el azt, hogy normálisan, szép, kerek módon fejezzék ki bánatukat és örömüket? Elég reménytelennek tűnik elsőre…
Képzeljünk el egy, a nagy büdös magyar hétköznapokban éldegélő egyszerű párt – kortól függetlenül. Szinte biztos, hogy valamelyikük (még a gyerekkorában elszenvedett) sérülést hordoz magában (tekintve, hogy manapság majdnem minden második magyar családban előfordul – fizikai, vagy pszichikai – erőszak, ez talán nem meglepő). Ez a két ember nem tud normálisan megnyilvánulni… Hát itt a krach, nem is ecsetelem tovább… Nem értik egymást, elbeszélnek egymás mellett. Csupa közhely, hadd ne erőlködjek tovább.
Ugyanakkor mégis csak joggal merül föl a kérdés, hogy egy ilyen (ne kelljen már finomkodnom) visszamaradott ember hogyan fejezi ki érzelmeit? Hát pontosan úgy, ahogy egy néhány éves gyermek. Ha nem tetszik neki valami acsítani kezd, őrjöngeni, durcizni, fanyalogni… teljesen mindegy mit és hogyan, az a lényeg, hogy semmi esetre sem szépen és értelmesen. Magyarul: hisztizik.
A nő visítozik, a férfi hőbörög. Mint két majom, kész röhej! Ez persze még nem jelentene végzetes tragédiát, de a két fél képtelen dekódolni a jeleket. Vagyis azt, hogyha valaki hisztizik, akkor valamiért háborog a lelke, baj van, segítséget kér. De nem kap… És nem is fog. Mert a befogadó, aki egy érzelmi zombi, csak bambán bámul, hogy „na ennek itt mán megint mi a baja van?” Kérdezi, kérdezi, csak azt nem fogja föl ép ésszel, hogy a hiszti az már csak a jéghegy csúcsa. Az idáig vezető út rengeteg figyelmetlenséggel, apró kellemetlenséggel volt kikövezve.
Summázzuk a summarumot! Drága hölgyek és urak! Imádott egyetemiprofesszorom szavait idézném: „ne úgy szeressük a másikat, ahogy mi szeretnénk, hanem úgy, ahogy ő szeretné. Csak egy kis figyelem kell. Semmi több.”
Tessék észrevenni az apró rezdüléseket, a pici rezzenéseket, az apró örömöket, a lehelet hőmérsékletének változását, a libabőr pillanatnyi felbukkanását! Persze a mai világban teher a figyelem, tudom én azt! Ezért kellenek egyre erőteljesebb hatások, mert a többit már nem is fogjuk föl, kvázi unalomvilág ellen harcolunk. Érdekes, hogy pont azoktól a dolgoktól ódzkodunk, amelyek talán még segítségünkre is lehetnének abban, hogy elinduljunk valamerre. Tolsztoj hosszú és unalmas. Beethoven szintén dög uncsi. Moreau meg csak felkent valamit a vásznakra, osztan azt bámulni úgyszintén marhaság. Marad helyette az igen lecsupaszított, könnyen követhető és fogyasztható, az eltompított agy számára is könnyen beazonosítható erőteljes basszusokkal operáló elkorcsosult zenei koholmány. Maradnak a látványos és igen érthetően kifejezett mozifilmek és a házimozi, amely tényleg leterheli minden érzékszervünket és egy csöpp gondolatot sem enged meg nekünk.
Tessék! Ezt akarjuk, nem? Egy egyszerű, könnyen értelmezhető, kockákból álló, nem túl megerőltető, nem túlbonyolított, cirádáktól mentes, boldog, vidám és napfényes világot.
Hát akkor tessék választani a kék kapszulát, eltaszajtani a Mennyországot, őrizni tovább a négy falat és a három dimenziót.
Hisztikirályság töketlenjei előre!
2009 június 18. | Szerző: weekthor
Hát szóval az úgy van, hogy ezek a hülye hisztis picsák állandóan csak abalyognak és az embernek már a töke tele van vélük. Igazán befoghatnák már a szájukat, főzzenek, vigyorogjanak (ha nagyon muszáj), ne gondolkozzanak csak tárják szét a lábukat. Meg aztán… egyébként is! Függöny le, tapsvihar, meghajoló színészek, rettenetes kasszasiker, borzalmas morális ingovány.
Mi, emberek valamiért abba a kényelmes álomba ringatjuk magunkat, hogy amikor huszon-, harminc-, vagy akárhányévesen párunk mellé sodor a sors, akkor bizony már egy kész embert kínálnak nékünk tálcán. Semmi dolgunk vele, örüljünk a jó szerencsének, öregedjünk meg – tisztességben, békességben, de legfőképpen kussban. Pedig ez nem igaz.
Két ember szépen lassan elkezd összecsiszolódni. Ez ugye az egyik konfliktusforrás. Egyre inkább megnyílnak egymás felé, egyre inkább megbíznak a másikban. Akármilyen hihetetlen, ám ez a másik konfliktusforrás. Az előbbit nem kell ecsetelni, míg utóbbi talán némi magyarázatra szorul. Az ember élete során rengeteg sérülést szenved, millió fájdalom ejt sebeket éppen levegőhöz jutó szívén. Ha szerencséje van, ezeket tudja kezelni például szülei segítségével. Ha nincs szerencséje (és ez az általánosabb sajnos) szépen elhordozza magával a sok szemetet, egészen egy új kapcsolatba. Aztán ezt is föl lehet fogni kétféleképpen. Vagy beviszi a balhét egy születő család falain belülre, vagy pedig egy újabb lehetőség, újabb terep tárul fel számára azért, hogy végleg feloldhassa régi sérelmeit.
Ez egy tök jó dolog! Lenne…, mégsem így működik. Mert a sérülések a legtöbb esetben az érzelmi intelligencia hanyatlásához, kommunikációs csökevények kialakulásához, önbizalomhiánnyal és identitászavarral küzdő individuumok kialakulásához vezetnek. Na, már most! Egy ilyen leánytól és ifjútól várjuk el azt, hogy normálisan, szép, kerek módon fejezzék ki bánatukat és örömüket? Elég reménytelennek tűnik elsőre…
Képzeljünk el egy, a nagy büdös magyar hétköznapokban éldegélő egyszerű párt – kortól függetlenül. Szinte biztos, hogy valamelyikük (még a gyerekkorában elszenvedett) sérülést hordoz magában (tekintve, hogy manapság majdnem minden második magyar családban előfordul – fizikai, vagy pszichikai – erőszak, ez talán nem meglepő). Ez a két ember nem tud normálisan megnyilvánulni… Hát itt a krach, nem is ecsetelem tovább… Nem értik egymást, elbeszélnek egymás mellett. Csupa közhely, hadd ne erőlködjek tovább.
Ugyanakkor mégis csak joggal merül föl a kérdés, hogy egy ilyen (ne kelljen már finomkodnom) visszamaradott ember hogyan fejezi ki érzelmeit? Hát pontosan úgy, ahogy egy néhány éves gyermek. Ha nem tetszik neki valami acsítani kezd, őrjöngeni, durcizni, fanyalogni… teljesen mindegy mit és hogyan, az a lényeg, hogy semmi esetre sem szépen és értelmesen. Magyarul: hisztizik.
A nő visítozik, a férfi hőbörög. Mint két majom, kész röhej! Ez persze még nem jelentene végzetes tragédiát, de a két fél képtelen dekódolni a jeleket. Vagyis azt, hogyha valaki hisztizik, akkor valamiért háborog a lelke, baj van, segítséget kér. De nem kap… És nem is fog. Mert a befogadó, aki egy érzelmi zombi, csak bambán bámul, hogy „na ennek itt mán megint mi a baja van?” Kérdezi, kérdezi, csak azt nem fogja föl ép ésszel, hogy a hiszti az már csak a jéghegy csúcsa. Az idáig vezető út rengeteg figyelmetlenséggel, apró kellemetlenséggel volt kikövezve.
Summázzuk a summarumot! Drága hölgyek és urak! Imádott egyetemi professzorom szavait idézném: „ne úgy szeressük a másikat, ahogy mi szeretnénk, hanem úgy, ahogy ő szeretné. Csak egy kis figyelem kell. Semmi több.”
Tessék észrevenni az apró rezdüléseket, a pici rezzenéseket, az apró örömöket, a lehelet hőmérsékletének változását, a libabőr pillanatnyi felbukkanását! Persze a mai világban teher a figyelem, tudom én azt! Ezért kellenek egyre erőteljesebb hatások, mert a többit már nem is fogjuk föl, kvázi unalomvilág ellen harcolunk. Érdekes, hogy pont azoktól a dolgoktól ódzkodunk, amelyek talán még segítségünkre is lehetnének abban, hogy elinduljunk valamerre. Tolsztoj hosszú és unalmas. Beethoven szintén dög uncsi. Moreau meg csak felkent valamit a vásznakra, osztan azt bámulni úgyszintén marhaság. Marad helyette az igen lecsupaszított, könnyen követhető és fogyasztható, az eltompított agy számára is könnyen beazonosítható erőteljes basszusokkal operáló elkorcsosult zenei koholmány. Maradnak a látványos és igen érthetően kifejezett mozifilmek és a házimozi, amely tényleg leterheli minden érzékszervünket és egy csöpp gondolatot sem enged meg nekünk.
Tessék! Ezt akarjuk, nem? Egy egyszerű, könnyen értelmezhető, kockákból álló, nem túl megerőltető, nem túlbonyolított, cirádáktól mentes, boldog, vidám és napfényes világot.
Hát akkor tessék választani a kék kapszulát, eltaszajtani a Mennyországot, őrizni tovább a négy falat és a három dimenziót.
S marad a biztonságot jelentő hiszti. Ámen!
Oldal ajánlása emailben
X