Erény? – szegény Saint-Yves emlékére…

2009 július 23. | Szerző: weekthor

Az említett blog egyébként baromi érdekes, izgalmas.
Csorgathatjuk rajta a nyálunkat és agyba tóduló vérfolyamoktól bizsergő
homlokkal vethetjük bele magunkat más magánéletébe, kiélhetjük kukkolási
vágyainkat. Relatíve itt nézhetünk szappanoperát (ahogy teszem azt én is).

Szóval a sztori arról szól, hogy van egy 30 (vagy közel 30)
éves leányzó, aki hozzáment egy férfihez, gyermek is született és még sincs
minden rendben. Valami hiányzik kettőjük kapcsolatából. A leány elmondása
szerint a szenvedély. Így aztán egy nőre éhező férfi szempártól már azon
nyomban kész is elolvadni (némi túlzással). Szerelmes lesz egyszer, aztán
szerelmes lesz kétszer és végül persze addig kerülgeti a forró kását, amíg
hazugságokba keveredik.

Számomra az egyik legérdekesebb jelenet az, amikor fürdeti a
gyermekét és közben a szeretője jár a fejében. Milyen érdekes lehetne ezt a
szituációt kívülről nézni. Az anya fürdet – tiszta popsi, tiszta fül, nem
nyeled le a habos vizet, pancsi-pancsi, gumikacsa -, a gyermek élvezi a vizet,
rötyög és közben szomorú a szeme. A gyerekek nem hülyék. Bár ugye sokan
hajlamosak ezt feltételezni, aztán elkezdik nekik „magyarázni”, hogy
gyügyügyü-blüblüblü. Mert a gyerek ugye ezt biztos megérti… Végül is, ha a
szavakat nem is értik, kis szívük, érzelmeik igen fejlettek. Az anyával pedig
mindennél szorosabb kapocs köttetett közöttük. Szóval neki hazudni nem lehet.
Érzi az a gyermek az édesanyja lelkében lévő örvényeket, érzi, hogy nem úgy
mosolyog apára, ahogy azt a lelkiismeret, a szív diktálná. Ám anya mégis
megpróbál hazudni. Teljesítménykényszerbe hajszolja önmagát: megfelelni a
munkahelyén, megfelelni otthon. Mindenhol tök jól megfelel, hiszen egészen
biztos vagyok abban, hogy egy ún. ál-értelmiségiről lehet szó: diploma a
zsebben, viszonylag jó állás, hasznos szabadidős program, család, blablabla. És
rengeteg hazugság, titok, megválaszolatlan kérdőjel, szomorúság…

Szóval mindennek megfelel, csak az érzelmeinek, a szívének
nem. Pedig igen valószínű, hogy a tévedés jóval régebben eresztett gyökereket
mint mondjuk maga a házasság. Csak hát a hazugságspirálba keveredett ember
nehezen veszi észre, hol van. Amikor meg már észreveszi, tök mindegy az egész…

Aztán!

Belebotlottam Voltaire-be. Az erényről ír. Huh, jaj, sokan
szívükhöz kapnak, sercen a parázs, lobban a láng, eretneket kiáltanak, meg konzervatív
köcsögöt. No jah! Az erény. Jópofa a szituáció, amely a könyvben megjelenik.
Adott ugyebár egy Vadember, aki a baromira civilizált franciahon partjaira
vetődik. Az ottaniak tárt karokkal várják, felvértezik mindennel, amit az adott
kor csak kínál – mármint a szellem szintjén. A Vadember aztán szerelmes is
lesz, mégpedig egy Saint-Yves nevezetű hölgybe, de a profán marhaságok (szabályok, törvények, elvek) addig keverednek
körülötte, míg végül börtönbe kerül. A szerelmét persze nem veheti el, mert ő
lett a keresztanyja (milyen blőd már…) Ám a nő nem tud nélküle élni, ki kell
szabadítania. Végül sok-sok huzavona, könny, fájdalom és vívódás után ugyan mi
mást is kívánna a világ egy ártatlan nőtől szerelmeséért cserébe? Nem is pénzt,
nem is munkát. Nem-nem. Mindig az kell, ami a legértékesebb… Az erényét!
Bizony, a nőnek le kell feküdnie egy hatalmassággal azért, hogy így
megvásárolhassa kedvese szabadságát.

Kedvese kiszabadul, ám mivel mind a ketten az alapvető jótól
erednek, tiszták, bűn nélküliek, az erény ilyetén feláldozása folytán
keletkezett léket csak a halál tudja befoltozni.

Sajnos úgy érzem, hogy az általános világnézet ezt ma már
igen csak idejétmúlt tanmesének tartja. Persze az általános világnézet nem
feltétlenül egy szilárd értékrend. Nihil admirari, vagyis semmin se
csodálkozzál – mondaná erre a mai kor embere.

És erre jön még a Vadember egyik elcsodálkozó kijelentése: „akkor
az embereknek igen becstelennek kell lenniük, hogy ennyi sok vigyázatra van
szükségük egymás között”.

Most egy picit még visszakapcsolódnék a korábbi bloghoz. Ott
arról van szó, hogy elmúlt a szenvedély. Mit értünk szenvedély alatt? A test
kívánalmait? Mert azt vettem észre, hogy a szenvedély egy fékezhetetlen,
árkon-bokron átgázoló valami, ami ha kiszabadul, csak rombol. A blogban többen
nedvesedő fehérneművel írnak arról, mennyire jó az, ha a kiszemelt szerető a
munkahelyén megérinti a combját, orcájára nyom egy puszit, titkos e-maileket
küld. Szóval milyen tök izgi az, hogy titokban megdughatják a munkahelyén a
vécében.

Na, ne már! Ezen röhögnöm kell, de tényleg! Két felnőtt (?),
felelős (?), gondolkozó (?), értelmiségi (?) lény lihegve szalad ki a vállalati
kantinból, csúszkálnak a kék linóleumon és szaladnak a vécébe, ahol mellettük
éppen nagydolgát végzi az osztályvezető és gyorsan egymáséi lesznek? Miközben
mindkét oldalról egy-egy gyermek éppen otthon szundikál?

Tudom… most gonosz voltam. Ám sajnos nem tudtam eltekinteni
a gonoszságtól, mivel ez a szánalmas idétlenkedés, amelyet emberek millió
folytatnak a munkahelyükön első blattra ezt váltja ki belőlem. Ezek szerint, ha
sok férfit és nőt összezárunk napi néhány órára, hát előbb-utóbb össze-vissza
megdugják egymást. Mint a nyulak! Közben az élet értelme 42 és az egerek a
ketrec fölé hajolva érdeklődéssel figyelik, amit az emberek művelnek… Kac-kac!

Az egész egyébként valahonnan onnan eredhet, hogy gáz
őszintének lenni, nem? Az emberek többsége a párja felé vagy részben, vagy
egyáltalán nem fedi fel a hibáit, gyengeségeit. Vetítésből áll egy egész élet.
Nincs közös válságmenedzselés, nincs közös terv, álom, miegymás.

Nincs olyan közös erő, amely aztán a sokszor hebehurgyának
tűnő szerelem tovaröppenése után egy értelmes és érett köteléket jelentene két
ember között. Nincs. Ami pedig marad az a szomjúság: nem is egy ember, nem is
egy álom, hanem mindössze egy érzés, a szerelem után.

Szomjazzuk a szerelmet, a szenvedélyt, hazudunk önmagunknak,
a párunknak, elnézünk egy-két dolog fölött, nem vagyunk hajlandóak
kompromisszumokra, csak megalkuvásokra. Hát mi lett itt?

Láttuk a Good Will Hunting című filmet? Van benne néhány
perc, amelyet előszeretettel idézek föl magamban. Sean McGuire,
a pszichológus az értékekről beszél Willnek. Will is körülbelül olyan mint a
mai kor átlag embere: nagy dugások, nagy szopások, szenvedély, jeee, ezerrel.
És közben néhány szelíd érték, erény fölött gondolkodás nélkül szemet huny.

Szóval a professzor éppen arról szól, milyen
értékeket hordozhat egy házasság. Az ő felesége (aki már halott) majdnem minden
áldott este fingott, amikor egymás mellett feküdtek már az ágyban és készültek
nyugovóra térni. És mindig fel is hánytorgatta, hogy biztos az ura volt az. Ő
pedig időnként már csak unottam felelt: „de hiszen te is tudod, hogy te voltál”.
Ebből persze egy apró, de ártatlan vita alakult ki közöttük. Végül pedig abban
maradtak, hogy biztos a férfi volt – miközben mind a ketten tudták, hogy
valójában a nő fingott. „De ezt senki se tudta róla csak én. Ez a mi kis
apróságunk volt. A mi történetünk. Az ilyen apróságokért volt ő az én feleségem”.

Nyilván egy picit gyengének tűnhet a
féktelen szenvedélyt szembeállítani a szellentéssel… ám bátorkodom ezt tenni!

Igen: szeretnék 30-35 éves koromra
megnyugodni. Igen: a párom mellett. Igen: szeretném, ha mérséklődne a szenvedély,
ha szelíd béke és meleg családi otthon alakulna ki körülöttünk. A szerelemnek
álcázott kísértés sokszor el fog röpülni az ember feje fölött. Hol egy kecses
mozdulat, egy kacér tekintet, egy figyelmes mondat végett. Ám szeretném, ha
vele szemben ott állna a szilárd alapokon nyugvó, bölcs szeretet. Hálát adhatok
az égnek, hogy fiatalon találhattam rá a páromra. Kiélhetjük fiatalságunkban a
szenvedélyeket, a testiség nyújtotta gyönyöröket, lehetünk együtt bohók és
virgoncak. Ez egy szép dolog – feltéve, hogy egy hosszú út első állomása.

Vagyis? Ha ott a szerető (s már egyáltalán
nem őrült szerelemben tobzódó) feleségem, a gyönyörű gyermekeim? Valószínűleg
fingok egy hatalmasat arra a szenvedélyes munkatársamra, ott a kantin melletti
vécében…

Te mit szólsz ehhez?