Ó, te boldog gyermekkor és vele együtt te, Dezső. Vajon te is sokszor elgondolkozol ezeken mint én? Te is úgy emlékszel mindenre mint én? Milyen nehezen mertük bevallani egymásnak, hogy épp kibe (kikbe) vagyunk szerelmesek. Nekem a Matkócsik lánya volt a minden. Az a vén háklis szipirtyó. Esküszöm, hogy sosem volt magánál. Olyan megkeseredett, ráncos orcája volt, sok apró piros puffadással, amelyek a benne folyton forró méregtől nőttek. Hozzá szőke haja, valamiért bozontosra emlékszem, talán zsíros is volt. A lánya? Ó, a lánya! Hát az hozzá képest egy kész csoda. Meg úgy egyébként is. Az volt. Szép volt.
Egyre homályosabbak a képek. Az viszont biztos, hogy a lányába sokan szerelmesek voltak. Én is. Te tudtad ezt, Dezső, tudtad. Mégpedig elejétől a végéig. Vajon te is elgondolkozol néha ezeken? Amikor meztelen nőkről készült fényképeket vágtunk darabokra, műértő precizitással és gondossággal, s az ócska szexlapok darabjaiból megalkottuk a sajátunkat? Amit aztán anyád egy takarítás alkalmával oly hetyke módon kihajított a kukába. Hej, mennyi munkaóránk volt ebben. És mennyi izgalom és kaland!
Már meg is jelenik előttem a kép, ahogy a házunkban, a nappaliban guggolunk a földön, ahol szanaszét hevert a rengeteg kép – mindegyiken vonzó, vagy éppen kevésbé vonzó, de egészen biztosan meztelen nők. Épp koncepciót állítottunk össze, mert értettünk hozzá. Legalábbis így gondoltuk. Komoly vitába keveredtünk, most már pontosan tudom! Mert te valami béna néger babát akartál a negyedik oldalon a bal fölső sarokba ragasztani, közvetlenül egy vörös mellé, aki épp legféltettebb kincsét tépi. Hát égnek állt a hajam az ötletedtől. Egy béna néger baba mellé egy maszturbáló vörös? Hol van ebből a koncepció? Ez közönséges szenny. Mindkettőnk fülcimpája remegett és vöröslött már a dühtől, amikor mindennek véget vetett az a bizonyos kulcscsörgés. Hazajött apám a hivatalból. Te jó ég! És meglátja a nappali szőnyegén ezt a rengeteg gátlástalanságot? Egy életre szobafogság, vagy valami ennél is súlyosabb dolog jöhetett volna. De te hihetetlen lélekjelenléttel bírtál. Fölpattantál, rám szóltál, hogy söpörjem össze azonnal, addig meg lefoglalod az apámat. Hát végül így nem derült fény sosem arra, hogy saját szexképregényt ragasztgattunk hónapokon át. Amit aztán ugye anyád kidobott. Mondjuk már mindegy. Akkor se bántam túlzottan.
Szóval, Dezső, hogy vagy mostanában? Eszembe jutottál. Emlékek. Tudod, milyenek. Mindig megmakacsolják magukat és gyakran az ember fejébe másznak. Kínozzák aztán éjjeleken át, könnyekig marcangolva a nosztalgiájukkal. Remélem jól vagy. Bevallom neked, gyermek lennék megint. Csinálhatnánk valami bugyuta dolgot megint. Mint régen, emlékszel? Végignyomkodhatnánk egy tízemeletes kaputelefonjait, ott a lovacskás lakótelep közepén, aztán uzsgyi a Ricsihez elnyalni egy jó nagy tejszínes fagylaltot. Ó, azok a hatalmas fagylaltok. Forró csokoládéba mártva, de nem ám csak úgy módjával, hanem rendesen, ahogy csak lehet. Csurom fekete lett az egész fagylalt. Hamar meg is dermedt rajta a csokoládé, csak úgy ropogott apró fogaink alatt. Aztán kiültünk a főút mellé, bámulni az autókat. Akkor még nem ilyenek járták az utakat. Nem ilyen csodák, városi terepjárók, meg családi limuzinok. Ép ésszel felfogható járgányok voltak azok. Emberiek voltak. Ahogy a világ is emberibb volt. Ott, a padon. A kedvenc padunkon.
Remélem, jól vagy Dezső. Itt most este van. Kicsit fáradt lesz az éjjel, már látom. Forróság volt egész álló nap, alig kaptam levegőt, ahogy a Tabánban sétáltam a fák árnyékában. A feleségem már alszik. Pihen. Fárasztó tárgyalásokon van túl. Ahogy így hátranézek rá a székemből. Bár csak látnád őt, Dezső! Gyönyörű asszony és nagyon szeret. Az egyik lába kikandikál a takaró alól. Istenem! Micsoda lábak, apró lábujjak, gömbölyű sarok, puha bőr, finom illat. Szeretem ezt a nőt, megvallom neked. Mint, ahogy oly sokszor megvallottam már. Más már ez, mint akkor volt, ott a szőnyegen. Más már ez, mint azokon a képeken. A képregényünkben.
Hajaj, Dezső. Néha azért… jó volt gyereknek lenni, igaz?
Szervusz Dezső!
2009 július 20. | Szerző: weekthor
Ó, te boldog gyermekkor és vele együtt te, Dezső. Vajon te is sokszor elgondolkozol ezeken mint én? Te is úgy emlékszel mindenre mint én? Milyen nehezen mertük bevallani egymásnak, hogy épp kibe (kikbe) vagyunk szerelmesek. Nekem a Matkócsik lánya volt a minden. Az a vén háklis szipirtyó. Esküszöm, hogy sosem volt magánál. Olyan megkeseredett, ráncos orcája volt, sok apró piros puffadással, amelyek a benne folyton forró méregtől nőttek. Hozzá szőke haja, valamiért bozontosra emlékszem, talán zsíros is volt. A lánya? Ó, a lánya! Hát az hozzá képest egy kész csoda. Meg úgy egyébként is. Az volt. Szép volt.
Egyre homályosabbak a képek. Az viszont biztos, hogy a lányába sokan szerelmesek voltak. Én is. Te tudtad ezt, Dezső, tudtad. Mégpedig elejétől a végéig. Vajon te is elgondolkozol néha ezeken? Amikor meztelen nőkről készült fényképeket vágtunk darabokra, műértő precizitással és gondossággal, s az ócska szexlapok darabjaiból megalkottuk a sajátunkat? Amit aztán anyád egy takarítás alkalmával oly hetyke módon kihajított a kukába. Hej, mennyi munkaóránk volt ebben. És mennyi izgalom és kaland!
Már meg is jelenik előttem a kép, ahogy a házunkban, a nappaliban guggolunk a földön, ahol szanaszét hevert a rengeteg kép – mindegyiken vonzó, vagy éppen kevésbé vonzó, de egészen biztosan meztelen nők. Épp koncepciót állítottunk össze, mert értettünk hozzá. Legalábbis így gondoltuk. Komoly vitába keveredtünk, most már pontosan tudom! Mert te valami béna néger babát akartál a negyedik oldalon a bal fölső sarokba ragasztani, közvetlenül egy vörös mellé, aki épp legféltettebb kincsét tépi. Hát égnek állt a hajam az ötletedtől. Egy béna néger baba mellé egy maszturbáló vörös? Hol van ebből a koncepció? Ez közönséges szenny. Mindkettőnk fülcimpája remegett és vöröslött már a dühtől, amikor mindennek véget vetett az a bizonyos kulcscsörgés. Hazajött apám a hivatalból. Te jó ég! És meglátja a nappali szőnyegén ezt a rengeteg gátlástalanságot? Egy életre szobafogság, vagy valami ennél is súlyosabb dolog jöhetett volna. De te hihetetlen lélekjelenléttel bírtál. Fölpattantál, rám szóltál, hogy söpörjem össze azonnal, addig meg lefoglalod az apámat. Hát végül így nem derült fény sosem arra, hogy saját szexképregényt ragasztgattunk hónapokon át. Amit aztán ugye anyád kidobott. Mondjuk már mindegy. Akkor se bántam túlzottan.
Szóval, Dezső, hogy vagy mostanában? Eszembe jutottál. Emlékek. Tudod, milyenek. Mindig megmakacsolják magukat és gyakran az ember fejébe másznak. Kínozzák aztán éjjeleken át, könnyekig marcangolva a nosztalgiájukkal. Remélem jól vagy. Bevallom neked, gyermek lennék megint. Csinálhatnánk valami bugyuta dolgot megint. Mint régen, emlékszel? Végignyomkodhatnánk egy tízemeletes kaputelefonjait, ott a lovacskás lakótelep közepén, aztán uzsgyi a Ricsihez elnyalni egy jó nagy tejszínes fagylaltot. Ó, azok a hatalmas fagylaltok. Forró csokoládéba mártva, de nem ám csak úgy módjával, hanem rendesen, ahogy csak lehet. Csurom fekete lett az egész fagylalt. Hamar meg is dermedt rajta a csokoládé, csak úgy ropogott apró fogaink alatt. Aztán kiültünk a főút mellé, bámulni az autókat. Akkor még nem ilyenek járták az utakat. Nem ilyen csodák, városi terepjárók, meg családi limuzinok. Ép ésszel felfogható járgányok voltak azok. Emberiek voltak. Ahogy a világ is emberibb volt. Ott, a padon. A kedvenc padunkon.
Remélem, jól vagy Dezső. Itt most este van. Kicsit fáradt lesz az éjjel, már látom. Forróság volt egész álló nap, alig kaptam levegőt, ahogy a Tabánban sétáltam a fák árnyékában. A feleségem már alszik. Pihen. Fárasztó tárgyalásokon van túl. Ahogy így hátranézek rá a székemből. Bár csak látnád őt, Dezső! Gyönyörű asszony és nagyon szeret. Az egyik lába kikandikál a takaró alól. Istenem! Micsoda lábak, apró lábujjak, gömbölyű sarok, puha bőr, finom illat. Szeretem ezt a nőt, megvallom neked. Mint, ahogy oly sokszor megvallottam már. Más már ez, mint akkor volt, ott a szőnyegen. Más már ez, mint azokon a képeken. A képregényünkben.
Hajaj, Dezső. Néha azért… jó volt gyereknek lenni, igaz?
Oldal ajánlása emailben
X