Sőt! Az emberek nemhogy a házasságra, de még úgy általában véve a párkapcsolatokra sem készültek föl igazán. Hiszen kapcsolatok jönnek, kapcsolatok mennek, semmi mögött nincs semmi szilárd szándék. Egyik szerelemből lehet a másikba ugrálni felelőtlenül, gond nélkül, kötöttségek nélkül. Egy időben persze a házasság szent köteléke, s a mögötte tornyosuló társadalmi konszenzus mindennél szilárdabb béklyóként láncolta egy verembe az ártatlan, felnőttnek látszó gyermekeket. Ám a kiskapuk ilyenkor is felbukkantak, megjelentek a szeretők, a titkolt légyottok stb.
Az idealizált körülményekre szabott tételem a következő: az emberek életükben csak egyetlen egyszer kezdeményezhessenek párkapcsolatot. Éljünk úgy, hogy teljes lényünket átjárja az a szellem, amely azt súgja, hogy nincs több dobás. Egy életed, egy halálod. Egy párod. Ha elképzelünk egy ilyen világot, valószínűleg mindjárt másként állnának az emberek egymáshoz. Feltételezésem szerint nagyobb hangsúlyt fektetnének az udvarlásra, vagyis a minél alaposabb megismerésre, feltérképezésre, s a vissza nem térő döntés súlya alatt kénytelenek lennének felelősen dönteni. Vagyis csak olyan embert választani, aki alkalmas arra, hogy egy életen át valóban (!) végigkísérje jóban-rosszban. Nagyobb szerepet tulajdonítanánk a megérzéseinknek, a belső hangnak, az ösztöneinknek. A puszta baszhatnék helyett előtérbe kerülnének a szív hangjai. Elképzelésem szerint radikálisan csökkennének a téves, hibás döntések. Jelenleg ugyanis bárki csinálhat bármit. Az emberek megdugatják magukat, aztán majd lesz valami vagy nem. Általában persze nem. S a legtöbben őrlődnek a magányukbannap mint nap, aztán egyszer csak észlelik biológiai elmúlásukat, s megrekednek valahol. Miközben valójában továbbra is éldegélnének tovább a kötetlen, egyéjszakás hétköznapokban. Ezt meghazudtolva azonban ketrecbe zárják magukat. Mit láthatunk az utcákon? Sok kis majmot, a saját kis ketrecében…
Ismét csak azt tudom mondani, hogy nekem semmi bajom sincs azokkal a lányokkal és azokkal a fiúkkal, akik tudásuk, intelligenciájuk, érzelmeik legteljesebb birtokában állítják azt, hogy ők egész életükben csak baszni szeretnének, minél több emberrel. Ha ezt megvalósítják, s valóban boldogok, érezni a kisugárzásukon, hogy ők többek, mint az átlagember, kihúzott háttal, széles mosollyal járnak az utcán, érezni a belőlük áradó erőt, otthon a tükörbe belenézve, a legnagyobb és legcsöndesebb egyedüllét közepén is tiszta lelkiismerettel mondják azt, hogy jól döntöttem, akkor rendben. Azért mert ők így lesznek olyan emberek, akik elérik a boldogságukat, akik azt mondják, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaphattak az maga az élet, s így lesz bennük erő ahhoz, hogy szebb legyen ez a világ. Ez így rendben van! Ám sajnos azt kell észrevennem, hogy a legtöbb ember, aki alkalomadtán kurvaként kezeli önmagát (nemtől függetlenül), s önbecsülését a vécébe hányva össze-vissza forgolódik a világban, nem tud nyugodt lelkiismerettel élni. Időnként undorodik magától, mocskosnak érzi magát, s boldogtalan. Vagyis nem tett hozzá semmit a világhoz azon a téren, hogy eggyel több boldog ember legyen a Földön. Haszontalan a léte…
Ám tegyük fel, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy ők embernek születtek, s mint olyanok, párkapcsolatban lehetnek boldogok. Mert ez a természet rendje, mert ez Isten törvénye, hívjuk aminek csak akarjuk. Valamiért sejtik azt, hogy a férfi és a nő nem véletlenül teremtetett. Valószínűleg egymásért jöttek le erre a bolygóra. Vagyis hisznek a kapcsolatban. Ha valóban ilyenek, akkor feltételezem, hogy komolyan gondolják a kapcsolatokat. Csak akkor vágnak bele egy hasonló játékba, ha tudatuk, s ami még fontosabb, felelősségük teljes birtokában felismerik azt, hogy jól döntöttek. Azért, mert tisztában vannak önmagukkal, a vágyaikkal, az álmaikkal, s csak olyan párt választanak, aki mellett legföljebb kompromisszumok megkötése szükségeltetik, semmi esetre sem fordulhat elő a megalkuvás rombolása. Ha így születne minden kapcsolat, akkor az élet ezen területének lenne értéke.
Azonban nem így történik, ezzel együtt a kapcsolatok, s a házasságok a mai világban már szart sem érnek.
Hiszen már nem nehezedik a vállunkra semmiféle teher. Pusztán papírról van szó, meg egy elképzelhetetlen mukinak (valami Istennek) tett fogadalomról, ami meg egyébként sem jelent semmit. A papírt darabokra lehet szakítani, sőt még a papír aláírása előtt lehetőség adódik egy másik papír szignózására is (ti. házassági szerződés), amellyel már valóban bebiztosíthatjuk magunkat, s felelőtlenül éldegélhetünk egy másik ember mellett, egészen addig míg el nem múlik az igaz szerelemnek hitt hazugság, s rá nem ununk az egészre.
Ha az ember jól választott, ezt az agya és a szíve nyugtázza. Ezzel egy dolgot elintézett, egy másikat pedig el is felejtett. Egy párkapcsolat munkából áll, mégpedig közös (!) és édes építkezésből. Együtt rakják le valami halhatatlannak az alapjait, együtt építenek fel valami olyat, amivel bebiztosíthatják örökkévalóságukat. Ezért azonban dolgozni kell. Ha valakinek nehéz, terhes a párkapcsolatáért tennie, akkor ott már valami bűzlik. Ha örömet jelent, az a természetes. Ám magától semmi sem működik. A virág is elszárad, a háziállatok is elpusztulnak, a temetőben a sírokat is benövi a gaz. Az életben mindent ápolni kell. A szerelmet is. Természetesen, üdén és lendületből. Semmi esetre sem görcsösen, izomból, lihegve és félelemmel terhelten (ti. félelem attól, hogy elmúlhat).
A házasság intézménye körül is felépült a szabadság lehetősége. Azonban ez ne tévesszen meg bennünket: az ember egy gyenge állatfaj, vagyis a szabadságot szabadosságként értelmezi. Nem hisszük? Az úgynevezett civilizáció mit jelent? Szabályok és törvények összességét. Ha ezek nem lennének az emberiség elpusztítaná önmagát. Ha nem lennének törvények, akkor az emberek még vadabb rombolásba, lopásba, gyilkolásba kezdenének, még gátlástalanabbul és felelőtlenebbül élnék életüket, míg eljönne az apokalipszis, a végső elszámoltatás. Civilizációs eszközökkel valóban lehet ezt késleltetni egy darabig. Időt lehet nyerni. Az ember önszabályozásra kénytelen, mert felismerte önnön természetét. Ez szánalmas…
Az igazi szabadság azt jelenti, hogy nincsenek törvények, nincsenek korlátok, minden lehetőség birtokomban áll, s mégis csak azt teszem, amivel saját boldogságomat szolgálom úgy, hogy közben nem ártok másoknak (sem közvetlenül, sem pedig közvetve). Ez lenne az igazi szabadság, vagyis a felelősség teljes lényünkkel való átélése.
Ha az igazi szabadság lenne az uralkodó a világban, akkor nem lenne szükség házasságra sem. Minek? Miért? Mit bizonyítana és kinek? És miért lenne fontos? Egy papír, egy eskü? Nem lenne teljesen fölösleges? Hiszen ez pusztán két ember boldogságát szolgálja, ők pedig a szívükben, írott és kimondott szavak nélkül is tudják, hogy valami olyan született közöttük, amit a teljes némaságban, vakságban is tudásuk legjavát adva tudnak gondozni, ápolgatni, nevelgetni. Ilyen körülmények között a házasság gyakorlatilag fölösleges lenne, ám egy meseszép, mégis súlytalan gesztus lenne, egy vidám hóbort, amely úgysem jelent semmit, pusztán megünnepelnek valamit. Egymást. Egy szép, hétköznapi ünnep lenne. Így lenne ez helyénvaló.
Manapság azonban a házasság egy vér komoly dologként beállított intézmény, amelyet a felszín alatt valójában senki sem vesz komolyan. Hiszen nem jelent semmit. Vajon, ha bevezetnénk azt, hogy válás esetén mindkét embernek levágjuk minden karját és minden lábát ugyanilyen felelőtlenül halandzsálnánk az igeneket az anyakönyvvezető és Isten színe előtt? Vajon ugyanilyen felelőtlenül fektetnénk a legtöbb energiát az egyébként teljesen fölösleges karrierünk építgetésébe? Nem hiszem.
Valószínűleg rájönnénk arra, hogy egy dobásunk van. Egy igaz szerelem vár ránk. Nem kettő, nem három, nem száztíz. Csak egy. Egy lehetőségünk van és egy életünk. Az ismerkedés során oda kellene figyelnünk. A belső hangra és a másikra is. A kapcsolat során pedig figyelnünk kellene arra, hogy ne rontsunk el végérvényesen semmit. Ne legyenek elhallgatott szavak, letagadott érzések. Őszinték legyünk és egyenesek. Mindig, minden helyzetben, mert ennél nincs fontosabb!
Ezzel pusztán egy baj lenne. Mégpedig az, hogy nem biztos, hogy tiszta szívünkből tennénk ezt, hanem pusztán azért, mert a fejünk fölött ott lóg Damoklész kardja. Vagyis a civilizáció eszközei tudnának csak rendet teremteni az emberi kapcsolatokban…
A kikényszerített szabadság pedig nem szabadság. Nem őszinte, nem szívből született. Ez nem kultúra, pusztán civilizáció. Ez nem szabadság, pusztán szabadosság.
Vagyis az emberiség, annak tagjai, az egyének éretlenek a boldogsághoz, éretlenek a szabadsághoz. Nem többek sok kis majomnál, akik saját ketrecükben éldegélnek. Ám amíg ez így van? A házasságnak nincs helye a világban.
Legföljebb egy üvegvitrinben, valahol a Nemzeti Galérában…
Le a házassággal! – felelősséggel a szabadságért
2009 szeptember 26. | Szerző: weekthor
“Ajánlom magunknak, barátaim. És tenéked…”
Sőt! Az emberek nemhogy a házasságra, de még úgy általában véve a párkapcsolatokra sem készültek föl igazán. Hiszen kapcsolatok jönnek, kapcsolatok mennek, semmi mögött nincs semmi szilárd szándék. Egyik szerelemből lehet a másikba ugrálni felelőtlenül, gond nélkül, kötöttségek nélkül. Egy időben persze a házasság szent köteléke, s a mögötte tornyosuló társadalmi konszenzus mindennél szilárdabb béklyóként láncolta egy verembe az ártatlan, felnőttnek látszó gyermekeket. Ám a kiskapuk ilyenkor is felbukkantak, megjelentek a szeretők, a titkolt légyottok stb.
Az idealizált körülményekre szabott tételem a következő: az emberek életükben csak egyetlen egyszer kezdeményezhessenek párkapcsolatot. Éljünk úgy, hogy teljes lényünket átjárja az a szellem, amely azt súgja, hogy nincs több dobás. Egy életed, egy halálod. Egy párod. Ha elképzelünk egy ilyen világot, valószínűleg mindjárt másként állnának az emberek egymáshoz. Feltételezésem szerint nagyobb hangsúlyt fektetnének az udvarlásra, vagyis a minél alaposabb megismerésre, feltérképezésre, s a vissza nem térő döntés súlya alatt kénytelenek lennének felelősen dönteni. Vagyis csak olyan embert választani, aki alkalmas arra, hogy egy életen át valóban (!) végigkísérje jóban-rosszban. Nagyobb szerepet tulajdonítanánk a megérzéseinknek, a belső hangnak, az ösztöneinknek. A puszta baszhatnék helyett előtérbe kerülnének a szív hangjai. Elképzelésem szerint radikálisan csökkennének a téves, hibás döntések. Jelenleg ugyanis bárki csinálhat bármit. Az emberek megdugatják magukat, aztán majd lesz valami vagy nem. Általában persze nem. S a legtöbben őrlődnek a magányukban nap mint nap, aztán egyszer csak észlelik biológiai elmúlásukat, s megrekednek valahol. Miközben valójában továbbra is éldegélnének tovább a kötetlen, egyéjszakás hétköznapokban. Ezt meghazudtolva azonban ketrecbe zárják magukat. Mit láthatunk az utcákon? Sok kis majmot, a saját kis ketrecében…
Ismét csak azt tudom mondani, hogy nekem semmi bajom sincs azokkal a lányokkal és azokkal a fiúkkal, akik tudásuk, intelligenciájuk, érzelmeik legteljesebb birtokában állítják azt, hogy ők egész életükben csak baszni szeretnének, minél több emberrel. Ha ezt megvalósítják, s valóban boldogok, érezni a kisugárzásukon, hogy ők többek, mint az átlagember, kihúzott háttal, széles mosollyal járnak az utcán, érezni a belőlük áradó erőt, otthon a tükörbe belenézve, a legnagyobb és legcsöndesebb egyedüllét közepén is tiszta lelkiismerettel mondják azt, hogy jól döntöttem, akkor rendben. Azért mert ők így lesznek olyan emberek, akik elérik a boldogságukat, akik azt mondják, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaphattak az maga az élet, s így lesz bennük erő ahhoz, hogy szebb legyen ez a világ. Ez így rendben van! Ám sajnos azt kell észrevennem, hogy a legtöbb ember, aki alkalomadtán kurvaként kezeli önmagát (nemtől függetlenül), s önbecsülését a vécébe hányva össze-vissza forgolódik a világban, nem tud nyugodt lelkiismerettel élni. Időnként undorodik magától, mocskosnak érzi magát, s boldogtalan. Vagyis nem tett hozzá semmit a világhoz azon a téren, hogy eggyel több boldog ember legyen a Földön. Haszontalan a léte…
Ám tegyük fel, hogy vannak olyanok, akik érzik, hogy ők embernek születtek, s mint olyanok, párkapcsolatban lehetnek boldogok. Mert ez a természet rendje, mert ez Isten törvénye, hívjuk aminek csak akarjuk. Valamiért sejtik azt, hogy a férfi és a nő nem véletlenül teremtetett. Valószínűleg egymásért jöttek le erre a bolygóra. Vagyis hisznek a kapcsolatban. Ha valóban ilyenek, akkor feltételezem, hogy komolyan gondolják a kapcsolatokat. Csak akkor vágnak bele egy hasonló játékba, ha tudatuk, s ami még fontosabb, felelősségük teljes birtokában felismerik azt, hogy jól döntöttek. Azért, mert tisztában vannak önmagukkal, a vágyaikkal, az álmaikkal, s csak olyan párt választanak, aki mellett legföljebb kompromisszumok megkötése szükségeltetik, semmi esetre sem fordulhat elő a megalkuvás rombolása. Ha így születne minden kapcsolat, akkor az élet ezen területének lenne értéke.
Azonban nem így történik, ezzel együtt a kapcsolatok, s a házasságok a mai világban már szart sem érnek.
Hiszen már nem nehezedik a vállunkra semmiféle teher. Pusztán papírról van szó, meg egy elképzelhetetlen mukinak (valami Istennek) tett fogadalomról, ami meg egyébként sem jelent semmit. A papírt darabokra lehet szakítani, sőt még a papír aláírása előtt lehetőség adódik egy másik papír szignózására is (ti. házassági szerződés), amellyel már valóban bebiztosíthatjuk magunkat, s felelőtlenül éldegélhetünk egy másik ember mellett, egészen addig míg el nem múlik az igaz szerelemnek hitt hazugság, s rá nem ununk az egészre.
Ha az ember jól választott, ezt az agya és a szíve nyugtázza. Ezzel egy dolgot elintézett, egy másikat pedig el is felejtett. Egy párkapcsolat munkából áll, mégpedig közös (!) és édes építkezésből. Együtt rakják le valami halhatatlannak az alapjait, együtt építenek fel valami olyat, amivel bebiztosíthatják örökkévalóságukat. Ezért azonban dolgozni kell. Ha valakinek nehéz, terhes a párkapcsolatáért tennie, akkor ott már valami bűzlik. Ha örömet jelent, az a természetes. Ám magától semmi sem működik. A virág is elszárad, a háziállatok is elpusztulnak, a temetőben a sírokat is benövi a gaz. Az életben mindent ápolni kell. A szerelmet is. Természetesen, üdén és lendületből. Semmi esetre sem görcsösen, izomból, lihegve és félelemmel terhelten (ti. félelem attól, hogy elmúlhat).
A házasság intézménye körül is felépült a szabadság lehetősége. Azonban ez ne tévesszen meg bennünket: az ember egy gyenge állatfaj, vagyis a szabadságot szabadosságként értelmezi. Nem hisszük? Az úgynevezett civilizáció mit jelent? Szabályok és törvények összességét. Ha ezek nem lennének az emberiség elpusztítaná önmagát. Ha nem lennének törvények, akkor az emberek még vadabb rombolásba, lopásba, gyilkolásba kezdenének, még gátlástalanabbul és felelőtlenebbül élnék életüket, míg eljönne az apokalipszis, a végső elszámoltatás. Civilizációs eszközökkel valóban lehet ezt késleltetni egy darabig. Időt lehet nyerni. Az ember önszabályozásra kénytelen, mert felismerte önnön természetét. Ez szánalmas…
Az igazi szabadság azt jelenti, hogy nincsenek törvények, nincsenek korlátok, minden lehetőség birtokomban áll, s mégis csak azt teszem, amivel saját boldogságomat szolgálom úgy, hogy közben nem ártok másoknak (sem közvetlenül, sem pedig közvetve). Ez lenne az igazi szabadság, vagyis a felelősség teljes lényünkkel való átélése.
Ha az igazi szabadság lenne az uralkodó a világban, akkor nem lenne szükség házasságra sem. Minek? Miért? Mit bizonyítana és kinek? És miért lenne fontos? Egy papír, egy eskü? Nem lenne teljesen fölösleges? Hiszen ez pusztán két ember boldogságát szolgálja, ők pedig a szívükben, írott és kimondott szavak nélkül is tudják, hogy valami olyan született közöttük, amit a teljes némaságban, vakságban is tudásuk legjavát adva tudnak gondozni, ápolgatni, nevelgetni. Ilyen körülmények között a házasság gyakorlatilag fölösleges lenne, ám egy meseszép, mégis súlytalan gesztus lenne, egy vidám hóbort, amely úgysem jelent semmit, pusztán megünnepelnek valamit. Egymást. Egy szép, hétköznapi ünnep lenne. Így lenne ez helyénvaló.
Manapság azonban a házasság egy vér komoly dologként beállított intézmény, amelyet a felszín alatt valójában senki sem vesz komolyan. Hiszen nem jelent semmit. Vajon, ha bevezetnénk azt, hogy válás esetén mindkét embernek levágjuk minden karját és minden lábát ugyanilyen felelőtlenül halandzsálnánk az igeneket az anyakönyvvezető és Isten színe előtt? Vajon ugyanilyen felelőtlenül fektetnénk a legtöbb energiát az egyébként teljesen fölösleges karrierünk építgetésébe? Nem hiszem.
Valószínűleg rájönnénk arra, hogy egy dobásunk van. Egy igaz szerelem vár ránk. Nem kettő, nem három, nem száztíz. Csak egy. Egy lehetőségünk van és egy életünk. Az ismerkedés során oda kellene figyelnünk. A belső hangra és a másikra is. A kapcsolat során pedig figyelnünk kellene arra, hogy ne rontsunk el végérvényesen semmit. Ne legyenek elhallgatott szavak, letagadott érzések. Őszinték legyünk és egyenesek. Mindig, minden helyzetben, mert ennél nincs fontosabb!
Ezzel pusztán egy baj lenne. Mégpedig az, hogy nem biztos, hogy tiszta szívünkből tennénk ezt, hanem pusztán azért, mert a fejünk fölött ott lóg Damoklész kardja. Vagyis a civilizáció eszközei tudnának csak rendet teremteni az emberi kapcsolatokban…
A kikényszerített szabadság pedig nem szabadság. Nem őszinte, nem szívből született. Ez nem kultúra, pusztán civilizáció. Ez nem szabadság, pusztán szabadosság.
Vagyis az emberiség, annak tagjai, az egyének éretlenek a boldogsághoz, éretlenek a szabadsághoz. Nem többek sok kis majomnál, akik saját ketrecükben éldegélnek. Ám amíg ez így van? A házasságnak nincs helye a világban.
Legföljebb egy üvegvitrinben, valahol a Nemzeti Galérában…
Oldal ajánlása emailben
X