Kell-e támadni az emberi hazugságot?

2009 március 9. | Szerző: weekthor

Nemrég az egyik írásom hozzászólásai között merült fel az a kérdés, hogy vajon miért támadom az emberi hazugságot? És valóban jogos a kérdés… Miért? Illetve én úgy módosítanám, hogy kell-e egyáltalán?

Definiáljuk először, mi is az emberi hazugság! Majdnem minden. Ez a világ. A legszűkebb környezetünk, az ami miatt hazudunk önmagunknak. Az állítólagos hitünk. Bár szerintem az a baj, hogy az emberek sokasága a tárgyiasult, profán lételemek között próbálja meglelni hitét, nyugalmát. Ami végül is természetes. Hiszen az egyszerű ember is gyarló és fél. Félelmei vannak, amelyeket körül kell bástyáznia, nehogy újabb félelmek férkőzzenek közel hozzá. Sajnos ebben a szép országban lassan úgy kezdődik a félelmeken való felülkerekedés, hogy választunk a gyümölcs és a virág, avagy a narancs és a szegfű között. De ne ragadjunk le ennél! Kellenek aztán elengedhetetlen tárgyak: televízió, dvd, számítógép, mobiltelefon, stb. Sok olyan dolog, amely aztán erősebben láncolhat a világhoz, eredményesebben szakíthat el magunktól. Gondolkozzak, kérdéseket tegyek fel, vitatkozzak önmagammal? Nem-nem. Inkább tévét nézek, számítógépezek stb. Egyedül vagyok? Nem nézek szembe önmagammal, hanem nyúlok a mobilom után. Nyilván ezek kisarkított példák, de még folytathatnám. Sétáljunk tovább az Emberi Hazugságok Múzeumában. Van ugyebár a munka. Itt talán egy kicsit tévhitben élünk. A munka nem önmagáért és nem is értünk van. A munkával tehetünk valamit egymásért, másokért, hogy lássanak, halljanak, szebb legyen, jobb legyen, előre vigyen, más legyen. Ehelyett… A munka a legtöbb esetben minket szolgál. A munka semmi esetre sem öröm. Pénzkereseti forrás. Ahhoz kell, hogy nekünk jó legyen. Hol? A világban. Hogy körbebástyázhassuk félelmeinket. „Bár csak véget érne a munkaidő, hiszen elvesz az életemből.” Szabadulni akarok, hogy börtönömbe menekülhessek. A sorozatomhoz, a kedvenc boltomba, a felszínes társaságomba. Vajon tényleg szerencse szükségeltetik ahhoz, hogy az embernek olyan munkája legyen, amelyiket szereti, amelyikkel úgy érzi, tehet valamit? Létezik egyáltalán a szerencse? Na ugye: nem….

Szerencsétlenséged Egyetemi Rettenetében Elveszhettél Tehetetlen. Lent Elmélkedtél? Kegyetlen! Neked Adták Gyengéiket. Oltalmaztak? Nem. Kellett Egy Démon Védelmül. Elvezessen Sötét Éjjeleken Magadhoz. Öntörvényű Romlás Övezett. Kellett? Elhiszem.

Szóval minél többfelé, minél többféleképpen kapaszkodni a világba, mert csak így lehet az egész részévé válni. És aztán persze hazudjunk tovább még ezt-azt. Szerelmet, nőket és férfiakat. Hazudjak magamnak tudományt, hormonokat, fizikát és biológiát. Hazudjak magamnak lesüllyedt éjszakákat egy idegen konyha asztalán, egy szórakozóhely vécéjében, egy bántó illatú ágyban. Hazudjak magamnak szerelmet, s nyugalmat. Csak, nehogy utolérjen a félelem. Hazudjak magamnak sok pénzt, egy gömb alakú bolygót, határokat és korlátokat. Hazudjak magamnak kielégítetlen vágyakat. Hazudjak magamnak egy vagy két gyermeket, egy férjet. Hazudjunk egymásnak fontos elfoglaltságokat, sok munkát, rengeteg bajt a gyerekekkel. Felejtsük el egymást és hazudjuk azt, hogy ez így van rendjén. És folyjanak a könnyeink, mikor utoljára fekszünk az ágyunk szélén, és végre látjuk a fényt az alagút végén.

Egy életet állítunk az elé, hogy valamit megtaláljunk. A legtöbben azt a szót használják, hogy „boldogság”. Ezt keressük! Ó igen, most meghatódtam! És mi a boldogság kérem szépen? Próbáljuk meg definiálni. Hohó! Már hallom is, ahogy sokan sok mindenhez kötik. És mi kötődik ezekhez? Netalántán félelem? Elvehetik, elmúlhat, elavulhat, eltörhet, ellophatják, elveszhet, elértéktelenedhet? El. Példaként hadd említsem a tudományt! Remek dolog! De csak addig, amíg helyén kezelik. Amíg nem addig A (!) választ várják tőle. Így azonban csak arra jöhetünk rá, hogy az élet értelme: 42. Nem több. Az emberek által teremtett világ értelme nem több egy számnál, egy képletnél, egy egyenletnél. A tudomány minél görcsösebben próbál kilépni medréből és megválaszolni a legegyszerűbb kérdést, annál inkább téved el. A tudományok száz és száz vállfaja születik nap, mint nap. Évről évre bővül a periódusos rendszer, újabb elméletek jelennek meg, újabb módszerek. És mindez hová vezet? Sehová. Megpróbálják lerajzolni a végtelent. De miért? Oly’ nehéz elképzelni, hogy mi magunk vagyunk a végtelen? A boldogság (hadd használjam én is ezt a szót) bástyáit nem lehet megfogni. Nem sajnos. A boldogság nem profán eredetű. A sors furcsa fintora, hogy a boldogságtól a legtöbben félnek, meglepődnek, menekülnének. A boldogság nem más, mint erő és energia. Lélek, szerelem, nevetés, könnyek, fájdalom, szomorúság, angyalok és miegymás. Sors. Út. Isten. Hívhatjuk ezerféleképpen.

Persze nehéz. Hiszen el kell dönteni, mi a fontos. Félsz? Mitől félsz? Amíg az emberi világ tárgyiasult formái között keresed lételemed, addig félni fogsz. Mihelyt a világban magában keresed a helyed, elindultál valamerre. Hogy szabad leszel-e teljesen? Nem hiszem.

A te fogalmaid szerint biztos, hogy nem. Hiszen nem lehetsz szabad magányosan. Egyedül lehetsz, de magányosan nem. Függés, párkapcsolat, házasság, szerződés, jogszabály, tabletta, vita, hullámvölgy, tévedés. Kell ez? Ugye nem?

Nekem is van egy álmom. Hogy minden ember szabad.

Ám nem biztos, hogy a világban. Hanem azon túl.

A helyén.

Otthon.