Nemrég beszélgettem több leány, illetve hölgy ismerősömmel. Nagyon kis apróságra, már-már prózai részletre voltam kíváncsi: valóban kényelmes-e a tanga? De most őszintén! Ha akad egy-két hölgy olvasó, kérem tegye a szívére a kezét! Mert bizony érkezett olyan válasz, hogy nem. Nem is egy!
Nos, én nem vagyok egy divatcézár, jártasnak tehát egyáltalában nem nevezném magam a kifutók kusza világában, de valahol a háttérben motoszkál egy olyan sanda gyanúm, hogy a férfiak keze, elborult észjárása áll a dolog mögött. Mert ugye feltételezzük azt, hogy normális ember nem hord olyan ruhaneműt, ami alapvetően kényelmetlen számára. Valaki azonban kitalál egy madzagot, ami még jól be is vág, serceg, karcol, kényelmetlen, juj. A többi tapló persze azonnal ráharap: micsoda találmány, hiszen mindent látok. Hogyne harapnának rá! Hiszen az idők kezdete óta egy dolog körül forog az agyuk: megdugni azt a szerencsétlent (már nem is a megtermékenyítésről beszélünk).
Céljaik eléréséért pedig mindenre képesek: kedvességre is (így szól ugye a mondás). És az ösztönlények, dorombolásra vágyó teremtmények a másik oldalon ezt megszimatolják – már fent is van a madzag – aminek fürdőruha kivitele pedig szerintem egyenesen megalázó…
Az igazán érdekes persze az, hogyha valaki számára baromira kényelmetlen a tanga, s a férfi kedvéért mégis hordja. Khm. Miért kényszeríti a férfi kényelmetlenségre a nőt? Nem lehet azt mondani, hogy hordjon nyugodtan olyan ruhát, amelyik kényelmes számára (még akkor is, ha a megtévedt köz egyből fújni kezd rá), mert nem az a lényeg, hogy kilógjon a picsája, hanem, hogy szeressék egymást? Ez lehetetlen?
Az egészről az 1984 c. könyv jut eszembe. Mintha a nőkkel is ugyanazt tennék a férfiak, mint a könyvben az emberekkel a fennálló hatalom. Újbeszél, hazugságoktól hangos Igazság-Minisztérium, kínzással fűszerezett Szeretet Minisztérium, felborított értékrendek satöbbi. A Párt által felállított és vezérelt rendszer igyekszik minél inkább szabályok és keretek közé szorítani az embereket, hiszen csak így tudja őket gond nélkül kezelni. Lebutítja a szavakat, így aztán a gondolatokat, az érzelmeket is. Manipulálja a történelmet, az irodalmat, az egész fennálló világrendet a maga kénye-kedve szerint formálja. Lényegében droidokká formálják az emberi lényeket, akik így betöltik egyetlen funkciójukat: fenntartják a rendszert. Szegény főhős, Winston meg csak kapkodja a fejét, szerelembe esik, aztán egyszer csak a 101-es szobában találja magát, ahol belőle is kiölnek mindent. Hiszen egy ilyen világban nincs helye egy olyan szabadon szárnyaló izének mint a szerelem, a maga rendszerbomlasztó természetével együtt tűnjön el szépen a süllyesztőben!
Ilyen érzésem van a férfiakkal kapcsolatban is. Az egész érzelmi oldalt jó lenne eldobni a francba! Mi a fenének locsogjon az ember itt össze-vissza a versekről, a virágokról, a majálisról, pacsirtákról, dallamokról, amikor úgyis csak dugni szeretne egy jót. Szopjon a nő szépen tisztességesen, aztán kínálja fel a pináját, hadd élvezzek bele, de a többivel kérem szépen, ne is fárasszon!
A nőknek pedig van egy csodálatos tulajdonságuk: képesek alkalmazkodni. Mivel a nőknek férfiakra van szükségük (meg persze ennél többre is…), ugyan mi mást tehetnének? Nincs vers? Hát akkor nincs. Nincs virág? Hát akkor nincs. Nincs már a hétköznapokon is gazdag toalett, gyönyörű ruhaköltemények? Hát akkor marad az alányúlásra-ingerlő miniszoknya a kis huncut tangával. Hiszen a férfiak figyelmét már csak így lehet felkelteni.
Elérhetetlennek látszó nő? Á, az kész öngyilkosság! Még a legreménytelenebb hímecskék, pasikák egyetlen ujjacskájára is két-három nő jut, minek erőlködjön akár egyért is? Az érzelmeket ugyebár már régen elfelejtettük…
Ó, Istenem! De hát hova tovább?! Hiszen a lenyelt ondóval nem lehet szeretetet vásárolni! Kedvességet azt persze lehet. Meg mosolyt. Meg ilyen szirszarokat, amelyet minden egyes vásárban minden egyes bazári majom fél kopejkáért odahány eléd a trágyaszagú földre. Persze félreértés ne essék! Lehet az orális játék egy szeretettel átitatott kapcsolat egyik eleme, de az már nem megy az ember gyomrába, ha a férfi csak így tud magára erőltetni legalább egy mosolyt, amit a szeretett (?) nő vár – ha már szegényke többre nem hivatott.
Úgy érzem, hogy hiányzik az alázat (ez most jutott eszembe a Bodzával folytatott eszmecsere közben…). Mégpedig a férfiakból! Egész egyszerűen hiányzik a nők iránti alázat! Maradjunk a szexualitásnál (hiába, no, itt is vannak hormonok): a nő, egy másik lény, egy puha csoda BEFOGAD! Így, nagy bötűkkel! Kitárulkozik, szabadjára engedi az utat, amely a belső világába vezet. Enged, nyit, leküzdi önmagát és a félelmeit. Hát ez előtt igen csak érdemes meghajolni, kérem! Megböcsülni ezt az ajándékot! A nőt! Nem vécében, nem kollégiumi folyosón, nem a susnyásban! Nem és nem!
De másként nem megy csak akkor, ha a férfiember átlát saját egóján, ha megtanulja, mit is jelent az alázat.
És itt most ne tessék idekeverni a „megalázkodás” című kifejezést. Mert az megy a férfiaknak, e felől nincs kétség! Annyi segget kinyalnak ők világi karrierjük során, amennyi csak a kis harmatos nyelvük elé kerül. Bár csak a nőjüket tisztelnék meg oly finoman, oly körültekintően, ahogy a főnökük seggét szokták…
Van egy olyan gyanúm is, hogy valamiféle folyamat okán ügyesen keveredik az alázat és alázkodás szavak jelentése a kis okos férfi buksikák fejében. Mivel az önzetlen kedvesség, figyelmesség megnyilvánulása az ő fejükben ellenszolgáltatást kíván. Ne legyünk prűdek: szép virágért legalább egy szopás jár! Hiszen mondjuk milyen kellemetlen, ciki dolog már segíteni az asszonynak a házimunkában, nem? Megalázó! Egy férfiember idáig nem alacsonyodhat le. Egy nő eltiprásáig viszont igen és még tapsvihar is a jutalma. Na, ne!
Ami pedig számomra fáj az a fenti tanga-analógia mentén itt is tetten érhető jelenség: a nők is ráállnak erre a vonalra, átveszik a szokásokat, igazodnak. Így aztán könnyen találkozhat az ember olyannal, hogy a figyelmesség formájában megnyilvánuló alázat egész egyszerűen megvetéssel találkozik. A nő előtt meghajoló, bókoló, s virágot átnyújtó gavallér nem más mint egy hülye tróger, a vagány, macsó, paraszt pedig a modern kor imádnivaló szexistene, kinek oltára előtt minden nő hanyatt vágja magát gondolkodás nélkül.
Hm… Persze, ha így áll a dolog, akkor az egész világot átalakíthatnánk és akkor nem kellene ennyit körülményeskedni (urambocsá’ baszakodni). Elég lenne a köztereken a szökőkutak helyére férfiakat tenni, akikből megállás nélkül spriccelne az ondó és a nők pedig időnként föléjük hajolva nyelhetnének egy-két korttyal az üde nedűből, amíg délutáni kocogásukat végzik a rakpart sziklái között.
A tanga előtt megalázkodó férfiak esete
2009 július 28. | Szerző: weekthor
Nemrég beszélgettem több leány, illetve hölgy ismerősömmel. Nagyon kis apróságra, már-már prózai részletre voltam kíváncsi: valóban kényelmes-e a tanga? De most őszintén! Ha akad egy-két hölgy olvasó, kérem tegye a szívére a kezét! Mert bizony érkezett olyan válasz, hogy nem. Nem is egy!
Nos, én nem vagyok egy divatcézár, jártasnak tehát egyáltalában nem nevezném magam a kifutók kusza világában, de valahol a háttérben motoszkál egy olyan sanda gyanúm, hogy a férfiak keze, elborult észjárása áll a dolog mögött. Mert ugye feltételezzük azt, hogy normális ember nem hord olyan ruhaneműt, ami alapvetően kényelmetlen számára. Valaki azonban kitalál egy madzagot, ami még jól be is vág, serceg, karcol, kényelmetlen, juj. A többi tapló persze azonnal ráharap: micsoda találmány, hiszen mindent látok. Hogyne harapnának rá! Hiszen az idők kezdete óta egy dolog körül forog az agyuk: megdugni azt a szerencsétlent (már nem is a megtermékenyítésről beszélünk).
Céljaik eléréséért pedig mindenre képesek: kedvességre is (így szól ugye a mondás). És az ösztönlények, dorombolásra vágyó teremtmények a másik oldalon ezt megszimatolják – már fent is van a madzag – aminek fürdőruha kivitele pedig szerintem egyenesen megalázó…
Az igazán érdekes persze az, hogyha valaki számára baromira kényelmetlen a tanga, s a férfi kedvéért mégis hordja. Khm. Miért kényszeríti a férfi kényelmetlenségre a nőt? Nem lehet azt mondani, hogy hordjon nyugodtan olyan ruhát, amelyik kényelmes számára (még akkor is, ha a megtévedt köz egyből fújni kezd rá), mert nem az a lényeg, hogy kilógjon a picsája, hanem, hogy szeressék egymást? Ez lehetetlen?
Az egészről az 1984 c. könyv jut eszembe. Mintha a nőkkel is ugyanazt tennék a férfiak, mint a könyvben az emberekkel a fennálló hatalom. Újbeszél, hazugságoktól hangos Igazság-Minisztérium, kínzással fűszerezett Szeretet Minisztérium, felborított értékrendek satöbbi. A Párt által felállított és vezérelt rendszer igyekszik minél inkább szabályok és keretek közé szorítani az embereket, hiszen csak így tudja őket gond nélkül kezelni. Lebutítja a szavakat, így aztán a gondolatokat, az érzelmeket is. Manipulálja a történelmet, az irodalmat, az egész fennálló világrendet a maga kénye-kedve szerint formálja. Lényegében droidokká formálják az emberi lényeket, akik így betöltik egyetlen funkciójukat: fenntartják a rendszert. Szegény főhős, Winston meg csak kapkodja a fejét, szerelembe esik, aztán egyszer csak a 101-es szobában találja magát, ahol belőle is kiölnek mindent. Hiszen egy ilyen világban nincs helye egy olyan szabadon szárnyaló izének mint a szerelem, a maga rendszerbomlasztó természetével együtt tűnjön el szépen a süllyesztőben!
Ilyen érzésem van a férfiakkal kapcsolatban is. Az egész érzelmi oldalt jó lenne eldobni a francba! Mi a fenének locsogjon az ember itt össze-vissza a versekről, a virágokról, a majálisról, pacsirtákról, dallamokról, amikor úgyis csak dugni szeretne egy jót. Szopjon a nő szépen tisztességesen, aztán kínálja fel a pináját, hadd élvezzek bele, de a többivel kérem szépen, ne is fárasszon!
A nőknek pedig van egy csodálatos tulajdonságuk: képesek alkalmazkodni. Mivel a nőknek férfiakra van szükségük (meg persze ennél többre is…), ugyan mi mást tehetnének? Nincs vers? Hát akkor nincs. Nincs virág? Hát akkor nincs. Nincs már a hétköznapokon is gazdag toalett, gyönyörű ruhaköltemények? Hát akkor marad az alányúlásra-ingerlő miniszoknya a kis huncut tangával. Hiszen a férfiak figyelmét már csak így lehet felkelteni.
Elérhetetlennek látszó nő? Á, az kész öngyilkosság! Még a legreménytelenebb hímecskék, pasikák egyetlen ujjacskájára is két-három nő jut, minek erőlködjön akár egyért is? Az érzelmeket ugyebár már régen elfelejtettük…
Ó, Istenem! De hát hova tovább?! Hiszen a lenyelt ondóval nem lehet szeretetet vásárolni! Kedvességet azt persze lehet. Meg mosolyt. Meg ilyen szirszarokat, amelyet minden egyes vásárban minden egyes bazári majom fél kopejkáért odahány eléd a trágyaszagú földre. Persze félreértés ne essék! Lehet az orális játék egy szeretettel átitatott kapcsolat egyik eleme, de az már nem megy az ember gyomrába, ha a férfi csak így tud magára erőltetni legalább egy mosolyt, amit a szeretett (?) nő vár – ha már szegényke többre nem hivatott.
Úgy érzem, hogy hiányzik az alázat (ez most jutott eszembe a Bodzával folytatott eszmecsere közben…). Mégpedig a férfiakból! Egész egyszerűen hiányzik a nők iránti alázat! Maradjunk a szexualitásnál (hiába, no, itt is vannak hormonok): a nő, egy másik lény, egy puha csoda BEFOGAD! Így, nagy bötűkkel! Kitárulkozik, szabadjára engedi az utat, amely a belső világába vezet. Enged, nyit, leküzdi önmagát és a félelmeit. Hát ez előtt igen csak érdemes meghajolni, kérem! Megböcsülni ezt az ajándékot! A nőt! Nem vécében, nem kollégiumi folyosón, nem a susnyásban! Nem és nem!
De másként nem megy csak akkor, ha a férfiember átlát saját egóján, ha megtanulja, mit is jelent az alázat.
És itt most ne tessék idekeverni a „megalázkodás” című kifejezést. Mert az megy a férfiaknak, e felől nincs kétség! Annyi segget kinyalnak ők világi karrierjük során, amennyi csak a kis harmatos nyelvük elé kerül. Bár csak a nőjüket tisztelnék meg oly finoman, oly körültekintően, ahogy a főnökük seggét szokták…
Van egy olyan gyanúm is, hogy valamiféle folyamat okán ügyesen keveredik az alázat és alázkodás szavak jelentése a kis okos férfi buksikák fejében. Mivel az önzetlen kedvesség, figyelmesség megnyilvánulása az ő fejükben ellenszolgáltatást kíván. Ne legyünk prűdek: szép virágért legalább egy szopás jár! Hiszen mondjuk milyen kellemetlen, ciki dolog már segíteni az asszonynak a házimunkában, nem? Megalázó! Egy férfiember idáig nem alacsonyodhat le. Egy nő eltiprásáig viszont igen és még tapsvihar is a jutalma. Na, ne!
Ami pedig számomra fáj az a fenti tanga-analógia mentén itt is tetten érhető jelenség: a nők is ráállnak erre a vonalra, átveszik a szokásokat, igazodnak. Így aztán könnyen találkozhat az ember olyannal, hogy a figyelmesség formájában megnyilvánuló alázat egész egyszerűen megvetéssel találkozik. A nő előtt meghajoló, bókoló, s virágot átnyújtó gavallér nem más mint egy hülye tróger, a vagány, macsó, paraszt pedig a modern kor imádnivaló szexistene, kinek oltára előtt minden nő hanyatt vágja magát gondolkodás nélkül.
Hm… Persze, ha így áll a dolog, akkor az egész világot átalakíthatnánk és akkor nem kellene ennyit körülményeskedni (urambocsá’ baszakodni). Elég lenne a köztereken a szökőkutak helyére férfiakat tenni, akikből megállás nélkül spriccelne az ondó és a nők pedig időnként föléjük hajolva nyelhetnének egy-két korttyal az üde nedűből, amíg délutáni kocogásukat végzik a rakpart sziklái között.
Hát ezt azért ne már…
Oldal ajánlása emailben
X