A nevezett levélben Erzsi arról panaszkodik, amiről
körülbelül szinte minden nő ma Magyarországon: nem túl rózsás a szexuális
életük a párjával. Ahogy írja: tulajdonképpen sosem volt az, ám így több mint másfél
évtized (!) után már a sótlan együttlétek is elmaradnak, a férj pedig kikacsint
a kapcsolatból. Persze apu nem akármilyen figura! Előállt azzal a „remek”
ötlettel, hogy ő eljár félredugni, mert a havi 1 alkalom számára kevés, de nem
szeretné elhagyni a családját, mert – figyelem! – jól érzi magát velük és
ráadásul ő el tudja választani az érzelmeket a szextől, ha pedig mégis
felbukkannának az érzelmek abban a másik „kapcsolatban”, majd jól abbahagyja a
félrejárkálást.
Bocsánat a személyes megjegyzésért, de én már itt
kellőképpen megdöbbentem, ám folytatódik a levél. Például azzal, hogy a
férjének egyébként nincs más baja a nővel, pusztán annyi, hogy kevés a szex. Erzsi
ezt arra fogja, hogy ő a főkereső, vagyis sok a munka, ráadásul otthon is ő a
főmunkaerő. „Tőle kevés segítséget kaptam, elfáradtam, mire szexre került volna
sor. Most azt mondta, hogy többet vállal át tőlem, és segít nekem, amiben tud,
hogy könnyebb legyen. Most már ő mosogat.”
Ám folytatódik a levél: „Természetesen úgy gondolta, hogy a
látszatot fenntartva minden maradna a régiben, és nevelhetnénk ugyanúgy a
lányunkat, mint eddig, mert egyébként jól megvagyunk. Hiába mondtam, hogy
megpróbálok változtatni, azt mondta, nem hisz benne, és a szex mennyiségének
hiánya nála most olyan probléma, hogy ez az első, amit meg kell oldania.”
Erzsi ezek után zárja levelét, utoljára még megosztva
dilemmáját a nagyérdeművel vagyis azt, hogy hagyja-e a férjét félrekúrogatni, vagy
sem, meg úgy egyébként is mitévő legyen.
A levél itt sajnos véget ér, ám a dolgot lehet még fokozni –
mondjuk a szakértő válaszával. Lux Elvira ugyebár elvileg nagyágyú, mármint a
szakmájában. A rendszerváltás előtti áldott átkos szexguruja úgy látszik, hogy
még mindig labdába rúghat valahol, például az NLCafén. A hölgyeményt többen
többféleképpen támadták már, főleg elavult módszerei, elavult világnézetei
miatt. Pedig mentségére szóljon, hogy előbukkannak jó gondolatok is a fejében
(legalább a sorok között). Most azonban azt hiszem, hogy nem így történt.
A válasz első felében összegzi a hölgy levelét, majd
belecsap a lényegbe: „Maga kergeti más karjába férjét, és ez nem okos dolog.” Majd
így folytatja: „Magán múlik a családi élet jövője. Ne játssza el a meglévő
értékeit! Vigyázat! A gyerekük boldogulása legyen az elsődleges fontosságú!”
És végezetül érkezik a fő tanács: „Mosogatni sincs mindig
kedve az embernek, de megteszi, mert muszáj. A házasság éppen arról szól, hogy
két ember egyezséget köt arra is, hogy nemcsak az asztalát osztja meg a
társával, hanem az ágyát is.”
Hm…
Mire a végére értem, többszörösen lesokkolt ez a „párbeszéd”.
Kezdjük a levélíró nővel: sosem volt jó a férjével a szex. Sosem. Attól tartok,
hogy régi, letűnt és még ma is kísértő korok tipikus áldozatáról beszélünk: nem
is nagyon foglalkozott ezzel, mivel anyának az a „dolga”, hogy apának jó
legyen. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy a mai magyar nők
többsége eme beidegződés mentén éli szexuális életét (akár szeretőként, akár
feleségként, akár barátnőként). Vagyis az a fontos, hogy a férfi kielégüljön.
Jellemző ez a fiatalabbakra is. Nem egy olyanról hallottam már, amikor a lány
éppen, hogy nem ásított, miközben „szerelme” nagy erőkkel dolgozott rajta –
vagyis azon görcsölt, hogy végre verje már bele a farkát a nőbe. Mégsem kérdés
a nők részéről, hogy ilyet „tenniük kell”, ki kell szolgálniuk a férfit. Már
csak azt nem értem, hogy miért? Miért nem merül fel az igény a nőben (kortól
függetlenül) arra, hogy értelmes, szép, kerek mondatokat használva leüljön a párjával
és megpróbálja elmagyarázni az érzéseit, illetve azt, hogy mi a problémája,
milyen gondot tapasztalt? Természetes igénynek kellene lennie annak, hogy az
ember a párját partnernek tekinti, s bizalommal fordul hozzá segítségért,
tanácsért azért, hogy közösen munkálkodjanak a jövőjükön, boldogságukon. Tegyük
fel, hogy a nő ezzel megpróbálkozott, s mégsem történt semmi. A megfelelő
reakció ebben az esetben biztos, hogy az érdektelenségbe süllyedés?
Megpróbáltam vele megbeszélni, megpróbáltuk megoldani, de nem ment, na mindegy,
hagyjuk, jó lesz így, úgyis mindig ilyen volt. Ilyen szar…
Nem hibáztatom a nőt, nem tehet arról, hogy egy olyan
világban és olyan időben és olyan országban nőtt fel, ahol természetes, hogy
nincsenek fejlett érzelmek, ahol természetes, hogy nincs igazi partnerség, ahol
természetes az, hogy a nők nem becsülik meg magukat, feladják az egész életüket.
Nagy a nők szája, ám pusztán csak akkor, ha a karrierjükről, a világi létről
van szó (és ez esetben sem mindig). Egyébként szépen csöndben elviselik „apát”
és úgy tesznek mintha életükben nem hallottak volna még a szüfrazsettekről (mert
hiszem, hogy az általuk képviselt eszmények a párkapcsolatba is integrálhatók).
Az én olvasatomban eme levelezésben a legnagyobb gond az,
hogy a szakértő is egy olyan világ, olyan idő és olyan ország képviselője, ami
finoman szólva sem túl előremutató. A tanácsa alapján merem ezt kijelenteni.
Hiszen mit állít? Azt, hogy a mosogatás olyan, mint a szex: nincs hozzá mindig
kedve az embernek, de a békesség kedvéért időnként be kell vállalnia. Hát ilyen
az élet a vasfüggönyön innen…
Te jó Isten! Valóban ez az üzenete egy 21. századi női
portál „szakértőjének”?! Asszony, tedd a dolgod, fogd be a pofád és a gyermeked
jövője végett viseld el, hogy a férjed beléd veri a faszát? Miért szolgálja a
gyermek jövőjét az, hogy elfuserált érzelmeket tanul el a szüleitől? Mégis
milyen példát fog eltanulni az a gyermek az anyjától? Milyen tanácsot fog kapni
az az ártatlan teremtés legfőbb bizalmasától, vagyis az anyjától? Feltéve, ha
egyáltalán elfogad tanácsot tőle…
Miért is tenné? Elvileg egy gyermek még romlatlan. Abból a
szempontból legalábbis egészen biztosan, hogy még nincs elfojtva a belső hang,
nincs agyonhipnotizálva, esetében létezik olyan, hogy lelkiismeret. Egy apró
csoda az ember személyiségében: egy olyan kis beépített szenzor, amely jelzi,
hogy valami jó-e vagy sem. Jelzi azt, hogy most jó dolog történik-e velünk, jó
dolgot teszünk-e. Ennél pontosabb műszer a világon nem létezik, se szakértő, se
törvény, se szabály formájában. A világban történő számtalan folyamat ennek
elhallgattatására, az altatásra törekszik. Elvégre…
Több mint valószínű, hogy az a belső hang megszólalt a
nőben: valami nincs rendjén, valami nem jó. Valamiért nem kívánom már a
férjemet, valamiért nem vagyok már belé szerelmes, valamiért nem jó már
szeretkezni vele, valamiért már nem jó elmondani neki a test nyelvén is, hogy
szeretem, valamiért már nem jó örömet okozni számára, valamiért már pusztán
mechanika lett az, ha kiverem neki.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szinte ordít odabent az
apró hang, hiszen Erzsi már egészen odáig eljutott, hogy ír egy levelet, külső
segítséget vár, tudja, hogy baj van.
És a segélykiáltásra mit kap? Egy erőteljes mélybe
taszítást: add fel önmagad, ne próbáld megoldani a problémát, szorítsd össze a
fogad és tárd szét a lábad. Elvégre a mosogatás és a szeretkezés között nem sok
különbség van – legalábbis a szakértő szerint. Én úgy vélem, hogy a szeretkezés
és a mosogatás között óriási különbség van, ám a baszás! No az már inkább
konvergál a mosogatáshoz!
Ugyan mit is várhatnék a jó öreg Lux Elvirától. Egy olyan
nőtől, aki állítása szerint több mint 30 éves praxisa alatt nem találkozott még
olyan nővel, aki élvezte volna az orális szexet (mármint, ha adja). Ergo nem is
létezik ilyen. Valljuk be: ez azért szomorú. Egy szaktekintély olyan
mondatokkal tud előrukkolni, mint például a nők az orális szex során „kedves
kötelességüket” teljesítik. Kötelességüket… Ez most komoly? Mert viccnek azért
elég durva… Véleménye szerint tehát az orális örömszerzés pusztán kötelesség?
Muszáj?
Elképzelhetetlen az, hogy a „szeretlek” szó számtalan
szinonimája között fellelhető az orális szex is? Az elképzelhetetlen, hogy én,
mint önző, szemét, aljas férfiállat tisztelettől és örömtől remegő ajkakkal
érintem meg a páromat? Az elképzelhetetlen, hogy „pusztán” arról legyen szó,
hogy már nem tudom dalban elmondani, elmondom hát érintéssel, csókkal azt, amit
érzek? És az elképzelhetetlen, hogy ez fordított esetben is megtörténjen?
Abban persze egyetértünk az öreg pszichológussal, hogy ritka
az ilyen – mind a fiatalok, mind az idősek körében. Az emberek nagy többségének
nem jut több a címben is szereplő idézetnél. Szopnak, nyalnak, aztán basznak és
kész. Ezt persze simán megunja az ember. Nem, hogy negyven évesen, de még húsz
évesen is. Elmúlt a láng, elmúlt a szenvedély, fejlődni kár, tanulni
fölösleges. Ilyenkor pedig irány valami más felé. Mondjuk egy másik ember felé,
akitől ugyan hasonlót kap az ember, de legalább mástól. Ettől aztán izgalmasabb
is a dolog…
Csak hát azért mégis sajnálom szegény Elvirát. Több mint 50
évnyi monogám házasság után ilyen és ehhez hasonló következtetéseket tud
levonni, dacára a baromi nagy tudásának?
Mert, ha az állítólagos „segítők” is ilyen hitetlenül
nyilatkoznak, akkor ugyan miért várhatná el bárki is, hogy a szerelem több
legyen, mint csupán eszmény?
„A szerelem egy kultúrtermék, a szex meg tiszta matéria”
2009 november 10. | Szerző: weekthor
A nevezett levélben Erzsi arról panaszkodik, amiről
körülbelül szinte minden nő ma Magyarországon: nem túl rózsás a szexuális
életük a párjával. Ahogy írja: tulajdonképpen sosem volt az, ám így több mint másfél
évtized (!) után már a sótlan együttlétek is elmaradnak, a férj pedig kikacsint
a kapcsolatból. Persze apu nem akármilyen figura! Előállt azzal a „remek”
ötlettel, hogy ő eljár félredugni, mert a havi 1 alkalom számára kevés, de nem
szeretné elhagyni a családját, mert – figyelem! – jól érzi magát velük és
ráadásul ő el tudja választani az érzelmeket a szextől, ha pedig mégis
felbukkannának az érzelmek abban a másik „kapcsolatban”, majd jól abbahagyja a
félrejárkálást.
Bocsánat a személyes megjegyzésért, de én már itt
kellőképpen megdöbbentem, ám folytatódik a levél. Például azzal, hogy a
férjének egyébként nincs más baja a nővel, pusztán annyi, hogy kevés a szex. Erzsi
ezt arra fogja, hogy ő a főkereső, vagyis sok a munka, ráadásul otthon is ő a
főmunkaerő. „Tőle kevés segítséget kaptam, elfáradtam, mire szexre került volna
sor. Most azt mondta, hogy többet vállal át tőlem, és segít nekem, amiben tud,
hogy könnyebb legyen. Most már ő mosogat.”
Ám folytatódik a levél: „Természetesen úgy gondolta, hogy a
látszatot fenntartva minden maradna a régiben, és nevelhetnénk ugyanúgy a
lányunkat, mint eddig, mert egyébként jól megvagyunk. Hiába mondtam, hogy
megpróbálok változtatni, azt mondta, nem hisz benne, és a szex mennyiségének
hiánya nála most olyan probléma, hogy ez az első, amit meg kell oldania.”
Erzsi ezek után zárja levelét, utoljára még megosztva
dilemmáját a nagyérdeművel vagyis azt, hogy hagyja-e a férjét félrekúrogatni, vagy
sem, meg úgy egyébként is mitévő legyen.
A levél itt sajnos véget ér, ám a dolgot lehet még fokozni –
mondjuk a szakértő válaszával. Lux Elvira ugyebár elvileg nagyágyú, mármint a
szakmájában. A rendszerváltás előtti áldott átkos szexguruja úgy látszik, hogy
még mindig labdába rúghat valahol, például az NLCafén. A hölgyeményt többen
többféleképpen támadták már, főleg elavult módszerei, elavult világnézetei
miatt. Pedig mentségére szóljon, hogy előbukkannak jó gondolatok is a fejében
(legalább a sorok között). Most azonban azt hiszem, hogy nem így történt.
A válasz első felében összegzi a hölgy levelét, majd
belecsap a lényegbe: „Maga kergeti más karjába férjét, és ez nem okos dolog.” Majd
így folytatja: „Magán múlik a családi élet jövője. Ne játssza el a meglévő
értékeit! Vigyázat! A gyerekük boldogulása legyen az elsődleges fontosságú!”
És végezetül érkezik a fő tanács: „Mosogatni sincs mindig
kedve az embernek, de megteszi, mert muszáj. A házasság éppen arról szól, hogy
két ember egyezséget köt arra is, hogy nemcsak az asztalát osztja meg a
társával, hanem az ágyát is.”
Hm…
Mire a végére értem, többszörösen lesokkolt ez a „párbeszéd”.
Kezdjük a levélíró nővel: sosem volt jó a férjével a szex. Sosem. Attól tartok,
hogy régi, letűnt és még ma is kísértő korok tipikus áldozatáról beszélünk: nem
is nagyon foglalkozott ezzel, mivel anyának az a „dolga”, hogy apának jó
legyen. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy a mai magyar nők
többsége eme beidegződés mentén éli szexuális életét (akár szeretőként, akár
feleségként, akár barátnőként). Vagyis az a fontos, hogy a férfi kielégüljön.
Jellemző ez a fiatalabbakra is. Nem egy olyanról hallottam már, amikor a lány
éppen, hogy nem ásított, miközben „szerelme” nagy erőkkel dolgozott rajta –
vagyis azon görcsölt, hogy végre verje már bele a farkát a nőbe. Mégsem kérdés
a nők részéről, hogy ilyet „tenniük kell”, ki kell szolgálniuk a férfit. Már
csak azt nem értem, hogy miért? Miért nem merül fel az igény a nőben (kortól
függetlenül) arra, hogy értelmes, szép, kerek mondatokat használva leüljön a párjával
és megpróbálja elmagyarázni az érzéseit, illetve azt, hogy mi a problémája,
milyen gondot tapasztalt? Természetes igénynek kellene lennie annak, hogy az
ember a párját partnernek tekinti, s bizalommal fordul hozzá segítségért,
tanácsért azért, hogy közösen munkálkodjanak a jövőjükön, boldogságukon. Tegyük
fel, hogy a nő ezzel megpróbálkozott, s mégsem történt semmi. A megfelelő
reakció ebben az esetben biztos, hogy az érdektelenségbe süllyedés?
Megpróbáltam vele megbeszélni, megpróbáltuk megoldani, de nem ment, na mindegy,
hagyjuk, jó lesz így, úgyis mindig ilyen volt. Ilyen szar…
Nem hibáztatom a nőt, nem tehet arról, hogy egy olyan
világban és olyan időben és olyan országban nőtt fel, ahol természetes, hogy
nincsenek fejlett érzelmek, ahol természetes, hogy nincs igazi partnerség, ahol
természetes az, hogy a nők nem becsülik meg magukat, feladják az egész életüket.
Nagy a nők szája, ám pusztán csak akkor, ha a karrierjükről, a világi létről
van szó (és ez esetben sem mindig). Egyébként szépen csöndben elviselik „apát”
és úgy tesznek mintha életükben nem hallottak volna még a szüfrazsettekről (mert
hiszem, hogy az általuk képviselt eszmények a párkapcsolatba is integrálhatók).
Az én olvasatomban eme levelezésben a legnagyobb gond az,
hogy a szakértő is egy olyan világ, olyan idő és olyan ország képviselője, ami
finoman szólva sem túl előremutató. A tanácsa alapján merem ezt kijelenteni.
Hiszen mit állít? Azt, hogy a mosogatás olyan, mint a szex: nincs hozzá mindig
kedve az embernek, de a békesség kedvéért időnként be kell vállalnia. Hát ilyen
az élet a vasfüggönyön innen…
Te jó Isten! Valóban ez az üzenete egy 21. századi női
portál „szakértőjének”?! Asszony, tedd a dolgod, fogd be a pofád és a gyermeked
jövője végett viseld el, hogy a férjed beléd veri a faszát? Miért szolgálja a
gyermek jövőjét az, hogy elfuserált érzelmeket tanul el a szüleitől? Mégis
milyen példát fog eltanulni az a gyermek az anyjától? Milyen tanácsot fog kapni
az az ártatlan teremtés legfőbb bizalmasától, vagyis az anyjától? Feltéve, ha
egyáltalán elfogad tanácsot tőle…
Miért is tenné? Elvileg egy gyermek még romlatlan. Abból a
szempontból legalábbis egészen biztosan, hogy még nincs elfojtva a belső hang,
nincs agyonhipnotizálva, esetében létezik olyan, hogy lelkiismeret. Egy apró
csoda az ember személyiségében: egy olyan kis beépített szenzor, amely jelzi,
hogy valami jó-e vagy sem. Jelzi azt, hogy most jó dolog történik-e velünk, jó
dolgot teszünk-e. Ennél pontosabb műszer a világon nem létezik, se szakértő, se
törvény, se szabály formájában. A világban történő számtalan folyamat ennek
elhallgattatására, az altatásra törekszik. Elvégre…
Több mint valószínű, hogy az a belső hang megszólalt a
nőben: valami nincs rendjén, valami nem jó. Valamiért nem kívánom már a
férjemet, valamiért nem vagyok már belé szerelmes, valamiért nem jó már
szeretkezni vele, valamiért már nem jó elmondani neki a test nyelvén is, hogy
szeretem, valamiért már nem jó örömet okozni számára, valamiért már pusztán
mechanika lett az, ha kiverem neki.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szinte ordít odabent az
apró hang, hiszen Erzsi már egészen odáig eljutott, hogy ír egy levelet, külső
segítséget vár, tudja, hogy baj van.
És a segélykiáltásra mit kap? Egy erőteljes mélybe
taszítást: add fel önmagad, ne próbáld megoldani a problémát, szorítsd össze a
fogad és tárd szét a lábad. Elvégre a mosogatás és a szeretkezés között nem sok
különbség van – legalábbis a szakértő szerint. Én úgy vélem, hogy a szeretkezés
és a mosogatás között óriási különbség van, ám a baszás! No az már inkább
konvergál a mosogatáshoz!
Ugyan mit is várhatnék a jó öreg Lux Elvirától. Egy olyan
nőtől, aki állítása szerint több mint 30 éves praxisa alatt nem találkozott még
olyan nővel, aki élvezte volna az orális szexet (mármint, ha adja). Ergo nem is
létezik ilyen. Valljuk be: ez azért szomorú. Egy szaktekintély olyan
mondatokkal tud előrukkolni, mint például a nők az orális szex során „kedves
kötelességüket” teljesítik. Kötelességüket… Ez most komoly? Mert viccnek azért
elég durva… Véleménye szerint tehát az orális örömszerzés pusztán kötelesség?
Muszáj?
Elképzelhetetlen az, hogy a „szeretlek” szó számtalan
szinonimája között fellelhető az orális szex is? Az elképzelhetetlen, hogy én,
mint önző, szemét, aljas férfiállat tisztelettől és örömtől remegő ajkakkal
érintem meg a páromat? Az elképzelhetetlen, hogy „pusztán” arról legyen szó,
hogy már nem tudom dalban elmondani, elmondom hát érintéssel, csókkal azt, amit
érzek? És az elképzelhetetlen, hogy ez fordított esetben is megtörténjen?
Abban persze egyetértünk az öreg pszichológussal, hogy ritka
az ilyen – mind a fiatalok, mind az idősek körében. Az emberek nagy többségének
nem jut több a címben is szereplő idézetnél. Szopnak, nyalnak, aztán basznak és
kész. Ezt persze simán megunja az ember. Nem, hogy negyven évesen, de még húsz
évesen is. Elmúlt a láng, elmúlt a szenvedély, fejlődni kár, tanulni
fölösleges. Ilyenkor pedig irány valami más felé. Mondjuk egy másik ember felé,
akitől ugyan hasonlót kap az ember, de legalább mástól. Ettől aztán izgalmasabb
is a dolog…
Csak hát azért mégis sajnálom szegény Elvirát. Több mint 50
évnyi monogám házasság után ilyen és ehhez hasonló következtetéseket tud
levonni, dacára a baromi nagy tudásának?
Mert, ha az állítólagos „segítők” is ilyen hitetlenül
nyilatkoznak, akkor ugyan miért várhatná el bárki is, hogy a szerelem több
legyen, mint csupán eszmény?
Oldal ajánlása emailben
X