Megcsaltál, de nem baj… vagy mégis?

2009 augusztus 5. | Szerző: weekthor

Ahogy beszélgettem a Kedvesemmel, a barátaimmal, olvasgattam
ezt-azt, s ráadásul még elmélkedtem is, egy igazán egyszerű dolog világlott ki
előttem: a megcsalás esete mögött az így széthulló kapcsolat mindkét felét
felfedezni vélhetjük. Mindketten sárosak.

 Az ok persze borzalmasan
banális: a hazugság, pontosabban az őszinteség hiánya. Van egy olyan érzésem,
hogy a párkapcsolatok többségében nehezen múlik el a vetítés. Persze, eleinte
mindenki szép és csodálatos és gyönyörű és nincsenek problémái és mindannyian
Szupermenek és Szupervumenek vagyunk, csak éppen sajnálatos módon ez megmarad a
későbbiekben is. Mármint a vetítés, urambocsá’ képmutatás.

Saját magam esetéből kiindulva a dolog valahol az
önámítással kell, hogy elkezdődjön. Hazugsággal kezdek, mégpedig önmagamat
hazudom pofán – már a kapcsolat előtt is. Elképzelek magamról ezt és azt,
beállítom magamat ilyennek és olyannak, s a magammal hurcolt sérüléseket,
személyiségbeli torzulásokat tovább cipelem a kapcsolatomba, amelyek aztán
komplexusok, gyanakvások és egyéb ilyen nyalánkságok formájában szépen, lassan
hatnak – mint a méreg.

Igen egyszerűen fogalmazva: legtöbben sosem mutatjuk meg
magunkat igazán, sosem tárjuk fel azokat a félelmeinket, amelyeket akár egészen
gyermekkorunktól fogva nagyon mélyen elzártunk. Vagyis? Egy jó kis nehezékkel a
hátunkon, önmagunkban bizonytalanságot rejtegetve csapunk bele a lecsóba. Ez
több mint bűn. Ez hiba.

A hazugsággyár innen kezdve már saját működését generálja,
szinte nem is kellünk hozzá. A rejtett görcsből fakadó félelmeink és az ebből
fakadó kisebbrendűségünk ésszerűtlen mondatokhoz, tettekhez vezethetnek.

Ne gondoljunk itt most óriási nagy kalandra! Apró sérelmek,
apró bántalmak, hétköznapi fájdalmak, kibékülések. Ez mind-mind sebet ejthet.
Lehetek végtelenül közhelyes? Sok kicsi sokra megy… Meg lehet beszélni a
problémákat, hogyne! Be lehet látni, hogy tévedtünk, minden további nélkül. A
legnagyobb feladat azonban az, hogy elgondolkozzunk a baj gyökerén, vagyis a
saját kis göröngyünkön.

No, de menjünk tovább! Elmúlt a szerelem ugyebár, ott maradt
két ember szeretetben, nyugalomban. Lehullt a lepel, s ott áll előttünk egy
bezárkózott, gondokkal terhelt valaki, aki úgy menedzseli a saját baját, ahogy
csak tudja. Ám semmiféleképpen sem megfelelően. Próbálhatunk segíteni rajta,
lelkébe látni, varázsolni, ha egész egyszerűen nem hajlandó legalább egy picit
megjárni az önmaga poklát.

Ez a sok kis apróság egy nagyobb feladat, vagy kihívás során
aztán százszoros erővel hat: például költözés, házépítés, munkahely elvesztése,
gyermek születése, betegség stb.

Az egónk eltitkolt hibái, az ebből fakadó fájdalmak és az
így okozott sérelmek előbb­-utóbb oda vezetnek, hogy a másik nem érzi magát
biztonságban ebben a kapcsolatban. Lehet, hogy nem tudja elsőre így
megfogalmazni, mindössze azt érzi, hogy itt valami nincs rendben, disszonancia
lépett föl. Keresheti a megoldást kétségbeesetten, de nincs partner, aki
segítsen ebben. Vagy ami még rosszabb: beszopja az egészet úgy, ahogy van és
letudja annyival, hogy „mind a ketten változtunk”, „sok a nehézség mostanában”,
„komoly gondok szakadtak ránk”, „elmúlt a szerelem” stb.

Megszűnt a biztonságérzet? Természetes dolog az, hogy az
ember nem álldogál sokáig a puszta magányában egy villámokkal szabdalt, őrült
vihar idején, nem? Ha nem hülye, hát elmegy.

Biztonságot keres, megértést keres, nyugalmat keres.
Legalább apró pillanatokra is, legalább egy-két légyott erejéig is, de ki
szeretne kerülni ebből a fojtó légkörből. Hiszen mindannyian emberek vagyunk: szeretetet keresünk, hogy szeretetet adhassunk. Tudom én, hogy imádja a párját, de
ott az a megfoghatatlan valami, ami miatt odabent beindult egy bizonytalanságot
eredményező folyamat.

Ha a mindkét oldalon felgyülemlett hazugságok elvezetnek
egészen a félrelépésig, akkor kellene, hogy jöjjön a nagy játék. Ez a trauma
vagy elég ahhoz, hogy legalább a félrelépő fél észrevegye gyengeségeit, eddig elhallgatott,
a kapcsolatban elszenvedett fájdalmait, gyávaságát, s képes arra, hogy tegyen
valamit, fordítson a kockán, vagy pedig – és ami a rosszabb – belekezd a
hazudozásba és egy olyan spirálba keveredik, amelyből csak borzalmas
szenvedések és sérülések árán tud kikecmeregni.

Vagyis mi a konklúzió? Az, hogy a hűtlenség önmagában
valóban bonyolultabb dolog. Hiszen bár egy ember lép félre, mégis valójában
ketten teszik. Mind a ketten hazudtak, önmaguknak és egymásnak.

Ám a hűtlenség sem feltétlenül kell, hogy egy kapcsolat
vesztét okozza.

Hiszen mi van akkor, ha mondjuk ez a trauma valóban van
olyan erős, hogy a félrelépő elkezd gondolkozni azon, hogy melyek a problémák?
Mi van akkor, ha ráébred arra, hogy valójában azért lépett félre, mert a
házasságában sosem viselkedett őszintén? Sosem vallotta meg a párjával szembeni
rossz érzéseit, sosem vallotta be milyen hiányosságokat érez és egyedül akarta
megoldani ezeket a bajokat, vagyis önző módon önmagába zárkózva, gubbasztva
keresett egymaga válaszokat? Vagy mi van akkor, ha ez ad erőt ahhoz, hogy
kitörjön egy szemlesütésre épülő kártyavárból?

Ha gyermek is van a dologban, nem szabad, hogy bonyolítsa a
helyzetet. Persze, egy válás borzalmasan rossz egy fiatalnak, de könyörgöm: a hazugság
homályába veszve tán jobb? A gyermek érzi, ha apa és anya nem őszinték
egymáshoz…

Az egy érdekes dolog egyébként, hogy elvileg az emberek
megérzik, ha hazudnak nekik, ha nem őszinték velük szemben. A gyermek, aki még
nincs elferdítve mindenféle fölnőttektől származó baromságokkal, tisztán
érezheti, ha kamuznak. Ugyanígy az ember is észreveszi ezt.

Vajon miért könnyebb áltatnunk magunkat, s szemlesütve
elfogadni a hazugságokat?

Miért könnyebb némán, megvetésben álldogálnunk?

Miért nem merünk egy nagyot lépni, fordítani egyet,
újrakezdeni?

Miért nem merünk szembenézni önmagunk gyengeségeivel,
félelmeivel, komplexusaival?

Miért nem merjük megjárni a saját poklunkat azért, hogy
egónk látszólagos pusztulása nyomán ráleljünk a lelki békénkre?

Nem értem. Persze, hogy nem… Hiszen én is tele vagyok
rengeteg szarral…

és volt úgy, ahogy már nem lehet…

2009 július 30. | Szerző: weekthor

és voltam huszár, ültem nemes paripán, volt hosszú szárú
csizmán, piros nadrágom, és zöld kabátkám. és voltam varázsló, ki életekről
dönt és hegyeket önt kristályokból míg sercen egy parázs. és voltam űrhajós,
jártam a csillagokat egyedül, semmitől sem félve. és voltam király, bölcs és
igazságos, néha talán szertelen. és volt aggódó tekintetem, amikor egy pár copf
ellibbent előttem, s a piros masni tüsszentésre ingerelve simította végig pisze
orrom, talán egy picit meg is piszkálta a szemem. és volt, amikor semmit sem
értettem. és volt, amikor izzadt a tenyerem, ha ő rám nevetett. és volt, hogy
nem láttam a világot, amikor egy könnycsepp végigszaladt édesanyám orcáján. és
volt, hogy nem pihentethette máshol egy cserbenhagyott asszony két szép kezét, csak
az én ártatlan tenyeremben. és volt, hogy kiáltottam úgy, hogy senki sem
hallotta, csak nevettek. és volt, hogy több dolgot nem értettem. és aztán
álomba szenderültem és énekeltem és daloltam és vízparton lepkéket kergettem.
és volt, hogy nem tudtam mit teszek, de mentem amerre a hangok vezéreltek. és
volt, hogy láttam a barátom szürke pillantását. és volt, hogy az lehettem, akit
nem ölelhet más csak az egyetlen. és volt, hogy nem értettem a tompa szorítást, amely a szívemet
tépte. és volt, hogy féltem egyedül a sötétben. és volt úgy is, hogy nevettem,
felhőtlen, szeplőtlen. és volt, hogy pofon csattant az arcomon, lerepült tőle a
szemüvegem. és volt, hogy úgy éreztem, megtörtem, s csak egy rejtek volt, amely
ölelt és féltett, ha megremegtem.

és igen… elmondhatom, akadtak olyan évek az életemben,
amikor nem voltam egyéb, csak a legtöbb, ami az ember a Földön lehet. egy
egyszerű, őszinte gyermek.

A tanga előtt megalázkodó férfiak esete

2009 július 28. | Szerző: weekthor

Nemrég beszélgettem több leány, illetve hölgy ismerősömmel. Nagyon kis apróságra, már-már prózai részletre voltam kíváncsi: valóban kényelmes-e a tanga? De most őszintén! Ha akad egy-két hölgy olvasó, kérem tegye a szívére a kezét! Mert bizony érkezett olyan válasz, hogy nem. Nem is egy!

Nos, én nem vagyok egy divatcézár, jártasnak tehát egyáltalában nem nevezném magam a kifutók kusza világában, de valahol a háttérben motoszkál egy olyan sanda gyanúm, hogy a férfiak keze, elborult észjárása áll a dolog mögött. Mert ugye feltételezzük azt, hogy normális ember nem hord olyan ruhaneműt, ami alapvetően kényelmetlen számára. Valaki azonban kitalál egy madzagot, ami még jól be is vág, serceg, karcol, kényelmetlen, juj. A többi tapló persze azonnal ráharap: micsoda találmány, hiszen mindent látok. Hogyne harapnának rá! Hiszen az idők kezdete óta egy dolog körül forog az agyuk: megdugni azt a szerencsétlent (már nem is a megtermékenyítésről beszélünk).

Céljaik eléréséért pedig mindenre képesek: kedvességre is (így szól ugye a mondás). És az ösztönlények, dorombolásra vágyó teremtmények a másik oldalon ezt megszimatolják – már fent is van a madzag – aminek fürdőruha kivitele pedig szerintem egyenesen megalázó…

Az igazán érdekes persze az, hogyha valaki számára baromira kényelmetlen a tanga, s a férfi kedvéért mégis hordja. Khm. Miért kényszeríti a férfi kényelmetlenségre a nőt? Nem lehet azt mondani, hogy hordjon nyugodtan olyan ruhát, amelyik kényelmes számára (még akkor is, ha a megtévedt köz egyből fújni kezd rá), mert nem az a lényeg, hogy kilógjon a picsája, hanem, hogy szeressék egymást? Ez lehetetlen?

Az egészről az 1984 c. könyv jut eszembe. Mintha a nőkkel is ugyanazt tennék a férfiak, mint a könyvben az emberekkel a fennálló hatalom. Újbeszél, hazugságoktól hangos Igazság-Minisztérium, kínzással fűszerezett Szeretet Minisztérium, felborított értékrendek satöbbi. A Párt által felállított és vezérelt rendszer igyekszik minél inkább szabályok és keretek közé szorítani az embereket, hiszen csak így tudja őket gond nélkül kezelni. Lebutítja a szavakat, így aztán a gondolatokat, az érzelmeket is. Manipulálja a történelmet, az irodalmat, az egész fennálló világrendet a maga kénye-kedve szerint formálja. Lényegében droidokká formálják az emberi lényeket, akik így betöltik egyetlen funkciójukat: fenntartják a rendszert. Szegény főhős, Winston meg csak kapkodja a fejét, szerelembe esik, aztán egyszer csak a 101-es szobában találja magát, ahol belőle is kiölnek mindent. Hiszen egy ilyen világban nincs helye egy olyan szabadon szárnyaló izének mint a szerelem, a maga rendszerbomlasztó természetével együtt tűnjön el szépen a süllyesztőben!

Ilyen érzésem van a férfiakkal kapcsolatban is. Az egész érzelmi oldalt jó lenne eldobni a francba! Mi a fenének locsogjon az ember itt össze-vissza a versekről, a virágokról, a majálisról, pacsirtákról, dallamokról, amikor úgyis csak dugni szeretne egy jót. Szopjon a nő szépen tisztességesen, aztán kínálja fel a pináját, hadd élvezzek bele, de a többivel kérem szépen, ne is fárasszon!

A nőknek pedig van egy csodálatos tulajdonságuk: képesek alkalmazkodni. Mivel a nőknek férfiakra van szükségük (meg persze ennél többre is…), ugyan mi mást tehetnének? Nincs vers? Hát akkor nincs. Nincs virág? Hát akkor nincs. Nincs már a hétköznapokon is gazdag toalett, gyönyörű ruhaköltemények? Hát akkor marad az alányúlásra-ingerlő miniszoknya a kis huncut tangával. Hiszen a férfiak figyelmét már csak így lehet felkelteni.

Elérhetetlennek látszó nő? Á, az kész öngyilkosság! Még a legreménytelenebb hímecskék, pasikák egyetlen ujjacskájára is két-három nő jut, minek erőlködjön akár egyért is? Az érzelmeket ugyebár már régen elfelejtettük…

Ó, Istenem! De hát hova tovább?! Hiszen a lenyelt ondóval nem lehet szeretetet vásárolni! Kedvességet azt persze lehet. Meg mosolyt. Meg ilyen szirszarokat, amelyet minden egyes vásárban minden egyes bazári majom fél kopejkáért odahány eléd a trágyaszagú földre. Persze félreértés ne essék! Lehet az orális játék egy szeretettel átitatott kapcsolat egyik eleme, de az már nem megy az ember gyomrába, ha a férfi csak így tud magára erőltetni legalább egy mosolyt, amit a szeretett (?) nő vár – ha már szegényke többre nem hivatott.

Úgy érzem, hogy hiányzik az alázat (ez most jutott eszembe a Bodzával folytatott eszmecsere közben…). Mégpedig a férfiakból! Egész egyszerűen hiányzik a nők iránti alázat! Maradjunk a szexualitásnál (hiába, no, itt is vannak hormonok): a nő, egy másik lény, egy puha csoda BEFOGAD! Így, nagy bötűkkel! Kitárulkozik, szabadjára engedi az utat, amely a belső világába vezet. Enged, nyit, leküzdi önmagát és a félelmeit. Hát ez előtt igen csak érdemes meghajolni, kérem! Megböcsülni ezt az ajándékot! A nőt! Nem vécében, nem kollégiumi folyosón, nem a susnyásban! Nem és nem!

De másként nem megy csak akkor, ha a férfiember átlát saját egóján, ha megtanulja, mit is jelent az alázat.

És itt most ne tessék idekeverni a „megalázkodás” című kifejezést. Mert az megy a férfiaknak, e felől nincs kétség! Annyi segget kinyalnak ők világi karrierjük során, amennyi csak a kis harmatos nyelvük elé kerül. Bár csak a nőjüket tisztelnék meg oly finoman, oly körültekintően, ahogy a főnökük seggét szokták…

Van egy olyan gyanúm is, hogy valamiféle folyamat okán ügyesen keveredik az alázat és alázkodás szavak jelentése a kis okos férfi buksikák fejében. Mivel az önzetlen kedvesség, figyelmesség megnyilvánulása az ő fejükben ellenszolgáltatást kíván. Ne legyünk prűdek: szép virágért legalább egy szopás jár! Hiszen mondjuk milyen kellemetlen, ciki dolog már segíteni az asszonynak a házimunkában, nem? Megalázó! Egy férfiember idáig nem alacsonyodhat le. Egy nő eltiprásáig viszont igen és még tapsvihar is a jutalma. Na, ne!

Ami pedig számomra fáj az a fenti tanga-analógia mentén itt is tetten érhető jelenség: a nők is ráállnak erre a vonalra, átveszik a szokásokat, igazodnak. Így aztán könnyen találkozhat az ember olyannal, hogy a figyelmesség formájában megnyilvánuló alázat egész egyszerűen megvetéssel találkozik. A nő előtt meghajoló, bókoló, s virágot átnyújtó gavallér nem más mint egy hülye tróger, a vagány, macsó, paraszt pedig a modern kor imádnivaló szexistene, kinek oltára előtt minden nő hanyatt vágja magát gondolkodás nélkül.

Hm… Persze, ha így áll a dolog, akkor az egész világot átalakíthatnánk és akkor nem kellene ennyit körülményeskedni (urambocsá’ baszakodni). Elég lenne a köztereken a szökőkutak helyére férfiakat tenni, akikből megállás nélkül spriccelne az ondó és a nők pedig időnként föléjük hajolva nyelhetnének egy-két korttyal az üde nedűből, amíg délutáni kocogásukat végzik a rakpart sziklái között.

Hát ezt azért ne már…

Pesti pillanatok – II.

2009 július 26. | Szerző: weekthor

Meg aztán imádta és imádja, mind
a mai napig azt a bódító hársfaillatot, amely nem messze a hídtól szokott
magával ragadni bennünket. Mint egy gyermek talált rá a fára, az illatra,
önmagára. Csak néztem, ahogy közelebb hajol az apró virágokhoz, pisze kis orrával
nagyokat szippant. Lehunyt szemmel mosolyog, magával ragadja az élet, a
hangulat. Én nem tehetek mást, csak mint mindig, megbabonázottan állok, s
keresem benne azt, ami előttem van, amit látok. A lényt, a virágot, a
hársfaillatot.

 

Erény? – szegény Saint-Yves emlékére…

2009 július 23. | Szerző: weekthor

Az említett blog egyébként baromi érdekes, izgalmas.
Csorgathatjuk rajta a nyálunkat és agyba tóduló vérfolyamoktól bizsergő
homlokkal vethetjük bele magunkat más magánéletébe, kiélhetjük kukkolási
vágyainkat. Relatíve itt nézhetünk szappanoperát (ahogy teszem azt én is).

Szóval a sztori arról szól, hogy van egy 30 (vagy közel 30)
éves leányzó, aki hozzáment egy férfihez, gyermek is született és még sincs
minden rendben. Valami hiányzik kettőjük kapcsolatából. A leány elmondása
szerint a szenvedély. Így aztán egy nőre éhező férfi szempártól már azon
nyomban kész is elolvadni (némi túlzással). Szerelmes lesz egyszer, aztán
szerelmes lesz kétszer és végül persze addig kerülgeti a forró kását, amíg
hazugságokba keveredik.

Számomra az egyik legérdekesebb jelenet az, amikor fürdeti a
gyermekét és közben a szeretője jár a fejében. Milyen érdekes lehetne ezt a
szituációt kívülről nézni. Az anya fürdet – tiszta popsi, tiszta fül, nem
nyeled le a habos vizet, pancsi-pancsi, gumikacsa -, a gyermek élvezi a vizet,
rötyög és közben szomorú a szeme. A gyerekek nem hülyék. Bár ugye sokan
hajlamosak ezt feltételezni, aztán elkezdik nekik „magyarázni”, hogy
gyügyügyü-blüblüblü. Mert a gyerek ugye ezt biztos megérti… Végül is, ha a
szavakat nem is értik, kis szívük, érzelmeik igen fejlettek. Az anyával pedig
mindennél szorosabb kapocs köttetett közöttük. Szóval neki hazudni nem lehet.
Érzi az a gyermek az édesanyja lelkében lévő örvényeket, érzi, hogy nem úgy
mosolyog apára, ahogy azt a lelkiismeret, a szív diktálná. Ám anya mégis
megpróbál hazudni. Teljesítménykényszerbe hajszolja önmagát: megfelelni a
munkahelyén, megfelelni otthon. Mindenhol tök jól megfelel, hiszen egészen
biztos vagyok abban, hogy egy ún. ál-értelmiségiről lehet szó: diploma a
zsebben, viszonylag jó állás, hasznos szabadidős program, család, blablabla. És
rengeteg hazugság, titok, megválaszolatlan kérdőjel, szomorúság…

Szóval mindennek megfelel, csak az érzelmeinek, a szívének
nem. Pedig igen valószínű, hogy a tévedés jóval régebben eresztett gyökereket
mint mondjuk maga a házasság. Csak hát a hazugságspirálba keveredett ember
nehezen veszi észre, hol van. Amikor meg már észreveszi, tök mindegy az egész…

Aztán!

Belebotlottam Voltaire-be. Az erényről ír. Huh, jaj, sokan
szívükhöz kapnak, sercen a parázs, lobban a láng, eretneket kiáltanak, meg konzervatív
köcsögöt. No jah! Az erény. Jópofa a szituáció, amely a könyvben megjelenik.
Adott ugyebár egy Vadember, aki a baromira civilizált franciahon partjaira
vetődik. Az ottaniak tárt karokkal várják, felvértezik mindennel, amit az adott
kor csak kínál – mármint a szellem szintjén. A Vadember aztán szerelmes is
lesz, mégpedig egy Saint-Yves nevezetű hölgybe, de a profán marhaságok (szabályok, törvények, elvek) addig keverednek
körülötte, míg végül börtönbe kerül. A szerelmét persze nem veheti el, mert ő
lett a keresztanyja (milyen blőd már…) Ám a nő nem tud nélküle élni, ki kell
szabadítania. Végül sok-sok huzavona, könny, fájdalom és vívódás után ugyan mi
mást is kívánna a világ egy ártatlan nőtől szerelmeséért cserébe? Nem is pénzt,
nem is munkát. Nem-nem. Mindig az kell, ami a legértékesebb… Az erényét!
Bizony, a nőnek le kell feküdnie egy hatalmassággal azért, hogy így
megvásárolhassa kedvese szabadságát.

Kedvese kiszabadul, ám mivel mind a ketten az alapvető jótól
erednek, tiszták, bűn nélküliek, az erény ilyetén feláldozása folytán
keletkezett léket csak a halál tudja befoltozni.

Sajnos úgy érzem, hogy az általános világnézet ezt ma már
igen csak idejétmúlt tanmesének tartja. Persze az általános világnézet nem
feltétlenül egy szilárd értékrend. Nihil admirari, vagyis semmin se
csodálkozzál – mondaná erre a mai kor embere.

És erre jön még a Vadember egyik elcsodálkozó kijelentése: „akkor
az embereknek igen becstelennek kell lenniük, hogy ennyi sok vigyázatra van
szükségük egymás között”.

Most egy picit még visszakapcsolódnék a korábbi bloghoz. Ott
arról van szó, hogy elmúlt a szenvedély. Mit értünk szenvedély alatt? A test
kívánalmait? Mert azt vettem észre, hogy a szenvedély egy fékezhetetlen,
árkon-bokron átgázoló valami, ami ha kiszabadul, csak rombol. A blogban többen
nedvesedő fehérneművel írnak arról, mennyire jó az, ha a kiszemelt szerető a
munkahelyén megérinti a combját, orcájára nyom egy puszit, titkos e-maileket
küld. Szóval milyen tök izgi az, hogy titokban megdughatják a munkahelyén a
vécében.

Na, ne már! Ezen röhögnöm kell, de tényleg! Két felnőtt (?),
felelős (?), gondolkozó (?), értelmiségi (?) lény lihegve szalad ki a vállalati
kantinból, csúszkálnak a kék linóleumon és szaladnak a vécébe, ahol mellettük
éppen nagydolgát végzi az osztályvezető és gyorsan egymáséi lesznek? Miközben
mindkét oldalról egy-egy gyermek éppen otthon szundikál?

Tudom… most gonosz voltam. Ám sajnos nem tudtam eltekinteni
a gonoszságtól, mivel ez a szánalmas idétlenkedés, amelyet emberek millió
folytatnak a munkahelyükön első blattra ezt váltja ki belőlem. Ezek szerint, ha
sok férfit és nőt összezárunk napi néhány órára, hát előbb-utóbb össze-vissza
megdugják egymást. Mint a nyulak! Közben az élet értelme 42 és az egerek a
ketrec fölé hajolva érdeklődéssel figyelik, amit az emberek művelnek… Kac-kac!

Az egész egyébként valahonnan onnan eredhet, hogy gáz
őszintének lenni, nem? Az emberek többsége a párja felé vagy részben, vagy
egyáltalán nem fedi fel a hibáit, gyengeségeit. Vetítésből áll egy egész élet.
Nincs közös válságmenedzselés, nincs közös terv, álom, miegymás.

Nincs olyan közös erő, amely aztán a sokszor hebehurgyának
tűnő szerelem tovaröppenése után egy értelmes és érett köteléket jelentene két
ember között. Nincs. Ami pedig marad az a szomjúság: nem is egy ember, nem is
egy álom, hanem mindössze egy érzés, a szerelem után.

Szomjazzuk a szerelmet, a szenvedélyt, hazudunk önmagunknak,
a párunknak, elnézünk egy-két dolog fölött, nem vagyunk hajlandóak
kompromisszumokra, csak megalkuvásokra. Hát mi lett itt?

Láttuk a Good Will Hunting című filmet? Van benne néhány
perc, amelyet előszeretettel idézek föl magamban. Sean McGuire,
a pszichológus az értékekről beszél Willnek. Will is körülbelül olyan mint a
mai kor átlag embere: nagy dugások, nagy szopások, szenvedély, jeee, ezerrel.
És közben néhány szelíd érték, erény fölött gondolkodás nélkül szemet huny.

Szóval a professzor éppen arról szól, milyen
értékeket hordozhat egy házasság. Az ő felesége (aki már halott) majdnem minden
áldott este fingott, amikor egymás mellett feküdtek már az ágyban és készültek
nyugovóra térni. És mindig fel is hánytorgatta, hogy biztos az ura volt az. Ő
pedig időnként már csak unottam felelt: „de hiszen te is tudod, hogy te voltál”.
Ebből persze egy apró, de ártatlan vita alakult ki közöttük. Végül pedig abban
maradtak, hogy biztos a férfi volt – miközben mind a ketten tudták, hogy
valójában a nő fingott. „De ezt senki se tudta róla csak én. Ez a mi kis
apróságunk volt. A mi történetünk. Az ilyen apróságokért volt ő az én feleségem”.

Nyilván egy picit gyengének tűnhet a
féktelen szenvedélyt szembeállítani a szellentéssel… ám bátorkodom ezt tenni!

Igen: szeretnék 30-35 éves koromra
megnyugodni. Igen: a párom mellett. Igen: szeretném, ha mérséklődne a szenvedély,
ha szelíd béke és meleg családi otthon alakulna ki körülöttünk. A szerelemnek
álcázott kísértés sokszor el fog röpülni az ember feje fölött. Hol egy kecses
mozdulat, egy kacér tekintet, egy figyelmes mondat végett. Ám szeretném, ha
vele szemben ott állna a szilárd alapokon nyugvó, bölcs szeretet. Hálát adhatok
az égnek, hogy fiatalon találhattam rá a páromra. Kiélhetjük fiatalságunkban a
szenvedélyeket, a testiség nyújtotta gyönyöröket, lehetünk együtt bohók és
virgoncak. Ez egy szép dolog – feltéve, hogy egy hosszú út első állomása.

Vagyis? Ha ott a szerető (s már egyáltalán
nem őrült szerelemben tobzódó) feleségem, a gyönyörű gyermekeim? Valószínűleg
fingok egy hatalmasat arra a szenvedélyes munkatársamra, ott a kantin melletti
vécében…

Te mit szólsz ehhez?

Pesti pillanatok – I.

2009 július 22. | Szerző: weekthor

Vágyakkal harcolva, szuszogását figyelve teltek el hosszú-hosszú percek a társas lét magányában. Ösztönökkel harcolva, Isten szavát hívva, angyalok dalait szomjazva.

Feküdtem.

Ő pedig mellettem.

Vágyaim, férfi létem, testem mondotta bötűk, s a folyó másik oldalán pihenő fáradtság, gondolatok, tevékeny lét szilárdnak hitt ellentéte facsart könnyeket. Tompán dobbannak fülem mellett a párnán, még ma is visszhangzik egynémely néma hangja, mikor csöppen a pálinka a poharam alján.

Valami kancsal helyzet odahaza…

2009 július 21. | Szerző: weekthor

Egy régi történetet mesélt. Az ezeréves falak közben
fullasztóan lökték magukból a cigarettaszagot. Hiába, itt szívták ezrek a
cigarettát az évek során. Ő is. Hatvanon túl még mindig elpukkan egy-két szál
az óra alatt. Női cigarettát szorongat már a keze között. Az a vékony szálú.
Egyáltalán nem harmonizál a sokat látott, vastag ujjaival. Inkább humorizál.
Vagy ironizál, ki tudja. Őt ismerve ez sem volt ám véletlen. Egy régi
történetet mesélt. Mint mindig. S én jót szórakoztam rajta, mint mindig. És most
sem tudtam megjegyezni, mert őrá figyeltem.

Pontosabban a szemét figyeltem.
Vajon akkor ő most kancsalít vagy nem? A rádióban már több embernél
végigpuhatolóztam az évek során, hogy vajon akkor most ő kancsalít, vagy nem.
Sosem derült ki számomra. Valószínűleg hirtelen váltogatva pillantgatott.
Jobbra, s balra. Aztán ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy most
melyik szemébe néz – a jobba vagy a balba. De közben olyan könnyed, olyan
finom, olyan mókás, olyan régi volt a modora, s az egész lénye, hogy vele
mosolyogtam, s nem pedig rajta. A rádió régi falai között. Alig fiatalabb
azoknál a falaknál.

Én pedig fesztelennek tetetném magam, de hát feszengek.
Azért mert ő áll előttem, azért mert ő tegez engem, azért mert ő röhög velem.
Aki mindent tudott. Mindenről. A szakmáról, a mikrofon mögötti, s előtti
életről, a nőkről. Jaj, a nőkről. Róluk mindent, s talán még annál is többet
tudott, mint amit a Jóisten egy emberöltőbe megengedhetne. Egyszer nagyon nem
tudtam, mitévő legyek. Baj volt otthon az asszonnyal.

Sehogy sem tudtunk dűlőre
jutni, akárhányszor, akármennyiképp próbáltuk megrágni a bajunkat csak nem
ment. Erre aztán majdnem ráment a házasélet egyik legédesebb falatkája. A férfi
azért mégis csak férfi. Bele kell harapni abba a duzzadó gyümölcsbe, páratlan
nektarinba ott maga mellett. Hát nem dísznek teremtették oda, az is biztos. Ha
csillog, s majd szét pattan, ha ernyedt, s fáradt már a gyümölcs héja. A hús az
változatlan. Számomra változatlan. Harapok én abba a gyümölcsbe, amíg csak az
Úr úgy adja. Hanem az asszonyt valami lelte. Értetlenkedett. Hetek óta. Furcsán
viselkedett. Már-már gondolkoztam azon, hogy a házsártos jelzőt is elővegyem.
Ezzel azonban egy darabig még bölcsen vártam. De igen kevés nüanszon múlott,
hogy rá ne ragasszam egy életre.

Furcsa volt az asszony, így aztán az élet is.
Megfagyott a légkör, vagy éppen bepállott. Nem lehetett azt tudni. A sör
megsavanyodott, a bor megbuggyant, a zsír avas lett, a méz meg beposhadt. Ennek
a nőnek a lelke rátelepedett a háztartásra. Mint egy átok az ember lelkére. Így
ment ez már jó ideje, hát nem bírtam tovább, csak kihívtam egyszer az öreget a
stúdióból, várhatnak még azok a hírek, ugyan adjon már tanácsot! Öregnek öreg,
jól van, de akadnak olyan szabályok az életben, amelyek csak szilárdabbak
lesznek az idő múlásával. A nőkhöz használatos útmutatók is ilyesmik.

No,
szóval az öreg. Ő mindent tudott. A nők lelkét is. És értette ám a problémát,
de azt mondta, hogy bonyolult dolog ez. Hát mondtam neki, hogy én már
jobbra-balra csűrtem, s csavartam, csak nem ment, ne bonyolítsuk nagyon tovább.
Nagyot szuszogott erre hatalmas bajsza alatt. Beletúrt még így hatvanon túl is
dús, bozontos hajába. Feltolta a szemüvegét az orrán. elővett egy újabb női
cigarettát. Rágyújtott komótosan. Nagyokat pöfékelt, aztán rám nézett. Mélyen a
szemembe vájta tekintetét.

Azt mondta, van erre egy régi története. No, majd
úgy megértem én a bajt gyökerestül, nőstül, mindenestül. Rápendített erre a
nótára. Néztem, szinte megigézve. S közben azon járt a fejem, vajon tényleg
kancsalít-e? A történet? Az jó volt, mert értettem, s így aztán nevettem. Teli
szájjal, hasból, könnyezve. S, hogy tanultam-e belőle? Nem tudom, nem
emlékszem. Mert nem tudtam eldönteni, kancsalít-e…

Szervusz Dezső!

2009 július 20. | Szerző: weekthor

Ó, te boldog gyermekkor és vele együtt te, Dezső. Vajon te is sokszor elgondolkozol ezeken mint én? Te is úgy emlékszel mindenre mint én? Milyen nehezen mertük bevallani egymásnak, hogy épp kibe (kikbe) vagyunk szerelmesek. Nekem a Matkócsik lánya volt a minden. Az a vén háklis szipirtyó. Esküszöm, hogy sosem volt magánál. Olyan megkeseredett, ráncos orcája volt, sok apró piros puffadással, amelyek a benne folyton forró méregtől nőttek. Hozzá szőke haja, valamiért bozontosra emlékszem, talán zsíros is volt. A lánya? Ó, a lánya! Hát az hozzá képest egy kész csoda. Meg úgy egyébként is. Az volt. Szép volt.

Egyre homályosabbak a képek. Az viszont biztos, hogy a lányába sokan szerelmesek voltak. Én is. Te tudtad ezt, Dezső, tudtad. Mégpedig elejétől a végéig. Vajon te is elgondolkozol néha ezeken? Amikor meztelen nőkről készült fényképeket vágtunk darabokra, műértő precizitással és gondossággal, s az ócska szexlapok darabjaiból megalkottuk a sajátunkat? Amit aztán anyád egy takarítás alkalmával oly hetyke módon kihajított a kukába. Hej, mennyi munkaóránk volt ebben. És mennyi izgalom és kaland!

Már meg is jelenik előttem a kép, ahogy a házunkban, a nappaliban guggolunk a földön, ahol szanaszét hevert a rengeteg kép – mindegyiken vonzó, vagy éppen kevésbé vonzó, de egészen biztosan meztelen nők. Épp koncepciót állítottunk össze, mert értettünk hozzá. Legalábbis így gondoltuk. Komoly vitába keveredtünk, most már pontosan tudom! Mert te valami béna néger babát akartál a negyedik oldalon a bal fölső sarokba ragasztani, közvetlenül egy vörös mellé, aki épp legféltettebb kincsét tépi. Hát égnek állt a hajam az ötletedtől. Egy béna néger baba mellé egy maszturbáló vörös? Hol van ebből a koncepció? Ez közönséges szenny. Mindkettőnk fülcimpája remegett és vöröslött már a dühtől, amikor mindennek véget vetett az a bizonyos kulcscsörgés. Hazajött apám a hivatalból. Te jó ég! És meglátja a nappali szőnyegén ezt a rengeteg gátlástalanságot? Egy életre szobafogság, vagy valami ennél is súlyosabb dolog jöhetett volna. De te hihetetlen lélekjelenléttel bírtál. Fölpattantál, rám szóltál, hogy söpörjem össze azonnal, addig meg lefoglalod az apámat. Hát végül így nem derült fény sosem arra, hogy saját szexképregényt ragasztgattunk hónapokon át. Amit aztán ugye anyád kidobott. Mondjuk már mindegy. Akkor se bántam túlzottan.

Szóval, Dezső, hogy vagy mostanában? Eszembe jutottál. Emlékek. Tudod, milyenek. Mindig megmakacsolják magukat és gyakran az ember fejébe másznak. Kínozzák aztán éjjeleken át, könnyekig marcangolva a nosztalgiájukkal. Remélem jól vagy. Bevallom neked, gyermek lennék megint. Csinálhatnánk valami bugyuta dolgot megint. Mint régen, emlékszel? Végignyomkodhatnánk egy tízemeletes kaputelefonjait, ott a lovacskás lakótelep közepén, aztán uzsgyi a Ricsihez elnyalni egy jó nagy tejszínes fagylaltot. Ó, azok a hatalmas fagylaltok. Forró csokoládéba mártva, de nem ám csak úgy módjával, hanem rendesen, ahogy csak lehet. Csurom fekete lett az egész fagylalt. Hamar meg is dermedt rajta a csokoládé, csak úgy ropogott apró fogaink alatt. Aztán kiültünk a főút mellé, bámulni az autókat. Akkor még nem ilyenek járták az utakat. Nem ilyen csodák, városi terepjárók, meg családi limuzinok. Ép ésszel felfogható járgányok voltak azok. Emberiek voltak. Ahogy a világ is emberibb volt. Ott, a padon. A kedvenc padunkon.

Remélem, jól vagy Dezső. Itt most este van. Kicsit fáradt lesz az éjjel, már látom. Forróság volt egész álló nap, alig kaptam levegőt, ahogy a Tabánban sétáltam a fák árnyékában. A feleségem már alszik. Pihen. Fárasztó tárgyalásokon van túl. Ahogy így hátranézek rá a székemből. Bár csak látnád őt, Dezső! Gyönyörű asszony és nagyon szeret. Az egyik lába kikandikál a takaró alól. Istenem! Micsoda lábak, apró lábujjak, gömbölyű sarok, puha bőr, finom illat. Szeretem ezt a nőt, megvallom neked. Mint, ahogy oly sokszor megvallottam már. Más már ez, mint akkor volt, ott a szőnyegen. Más már ez, mint azokon a képeken. A képregényünkben.

Hajaj, Dezső. Néha azért… jó volt gyereknek lenni, igaz?

Miért nem értem a férfiakat?

2009 július 17. | Szerző: weekthor

No, de vajon a mai férfiak miért nem felejtik el önmagukat? Azt a fene nagy identitásukat! Hm? Legalább egy icipicit? Karinthy a Tanár úr kéremben kisgyermekként felháborodik azon, hogy kik ezek a lányok. Ezek a lények. Mit tudnak ezek, amit mi nem? Mitől különbek? Miért kell felvenni nekik az elejtett zsebkendőt, miért kell átadni a helyünket a villamoson? Jaj, hát ezek a kérdések ma már fel sem merülnek a legtöbb férfiben, tudom én ezt jól.

Na, de miért? Ez itt a kérdés, erre várok választ. Miért nem jó érzés az, ha a nő a jobb oldaladon sétál, miért nem jó érzés az, ha előre engedheted az ajtónál, miért nem jó dolog meglepni egy reggelivel, egy szál virággal – csak úgy? Miért gondolja azt majd’ minden férfi, hogyha a párját tiszteli és becsüli, s ráadásul nem kényelmesedik el mellette, hanem még udvarol is neki az csak a nő életére hat serkentően, a sajátját pedig tönkreteszi? Persze-persze, lehet hörögni, meg hőkölni, meg ilyen marhaságokat művelni, de most komolyan. Ez miért rossz? Miért nem lehet a férfiak sajátja az önzetlen örömokozás kényszere? Nem lehet… Csak a nők tehetnek ilyet, igaz? Mi nem. Nem, mert papucsnak gondolnak, mulyának gondolnak, nyámnyilának gondolnak, mindenféle fityfenének gondolnak, csak éppen annak nem, hogy ebben a férfiben van tisztelet a párja iránt. Ez nem jut senki emberfia eszébe.

Na-na! Elébe rohannék azon nyomban mindenféle ellenségeskedő szónak, s gondolatnak. Nem a megalázkodásra gondolok. Nem. Nem szeretnék a Kedvesem két lába elé borulni és henteregni, hemperegni előtte és csak arra várni, hogy vakargassa már meg a hasamat. Csak hát… ha a férfi tud kedvesen, partnerként bánni szeretett kutyájával, akkor az asszonyával miért nem?

Hadd legyek már egyszerű és közönséges: tán gáz? Vagy mi? Miért nem lehet a nő a barátod? Ahogy az öreg Frici is el-elrévedezik a Capillária előszavában. Miért nem lehet ilyen vágya a mai férfinek? Hm…

Mert persze a nagy „felvilágosult, liberalizált”, vagyis össze-vissza kutyult világban ezek mind-mind elavult, a múlt homályába olvadó fantazmagóriák. Ma már az a természetes, hogy például itt a Nők Lapja Cafén található blogok százaiban is, számtalanszor felmerül az, ahogy a nők testükkel vásárolnak szeretetet. Mert egyebet nem tesznek. Ágyba bújnak a férfi szívéért. És nem kapnak semmit.

Jaj, tudom én! Mindenki felnőtt, maga dönt, felelős, blablablabla. De, ha egy icipicit befogjuk a szánkat. Csak egy picit, kérem szépen. Úgy kérlek benneteket, mint egy hatéves gyermek. Pszt! Figyeljünk csak! Halljuk? Halljuk azokat az apró kis neszeket a női keblek alól kiszűrődni? Hm?

Figyeljünk jobban! Mit szeretnének? Mit? Azt, hogy szeressék őket. Mind ezt szeretné. Odabent. Mélyen. Sok-sok kis szív dorombol nap mint nap csendesen odabent. Szeressék, csak egy picit. Csak egy csók, csak egy apró gesztus, egy röpke pillantás, egy becstelen légyott erejéig – ennél többet már nem is mernek remélni…

Barátot szeretnének. Havert szeretnének. Társat szeretnének. Szeretőt szeretnének. Szerelmet szeretnének. Lovagot szeretnének. Hanyag úrfit szeretnének. Párt szeretnének.

Ezt mind egy személyben keresik.

A másik felüket.

Érzem, hogy a férfiak ezt még mindig nem értik. Irtóznak ettől a naptól – s inkább megmaradnak a büszke, férfias, kegyetlen, hazug és szürke tömeg elemeként. És hol van ez a nap? Soha nem fognak rájönni, hogy ők is olyanok, mint ezek itt, akik szembejönnek velük az utcán. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor elfelejtik a Forma-1-et, a Bajnokok Ligáját, a pornófilmeket. Soha nem fogják elfelejteni önmagukat.

És ez szomorú…

Hozzátok kötözött engem a végzet

2009 július 14. | Szerző: weekthor

Tehát az én Béla bá’-m arról értekezett, hogy majd az én
párom is megöregszik, aztán jaj lesz nékem. Néztem rá elkerekedett szemekkel,
hogy ez miért lenne baj? Megkérdeztem, hogy nem szép dolog egymás mellett
megöregedni? Kérdésből lett kérdés az ő részéről is: 40 éve él már együtt a
feleségével, akiből egy csoffadt vénasszony lett, ne marháskodjak már. Bezzeg
az én párom! Vannak még szép mejjei, meg jó kis feneke, tyűűű…

Hm… Ahogy így figyelem a bennem szaladgáló gondolatokat…
Kétségtelenül óriási szerencse az ember életében, ha fiatalon talál rá a
Kedvesére. Nagy öröm – mondhatnánk. Hiszen én is ember vagyok, miért tagadjam?
Örülök, hogy megélhetem a fiatalságát. És örülök, hogy most még megbocsájthatom
a sajátomat… Hiszen fantasztikus dolog így, fiatalon szeretkezni, fiatal, puha,
s rugalmas testét apránként felfedezni. Megízlelni gyönyörét, beleszippantani
kitörni készülő páratlan erejébe, mindennapjaiba olvadva figyelni, hogy válik
nővé, nagybetűssé. Aki aztán időnként szögre akasztja a nagybetűs lét minden
nyűgjét, s baját és apróra kuporodva kuckóként élvezve ölelésem biztonságát
halkan szuszog, s békét lehel orcámba. Jaj, de jó ez! Valóban! Remek dolog megélni
a nőket! A mellbimbókat, magukat a melleket, a hasukat, a nyakukat, azt a kis
apró gödröt a nyakuk alatt, a hátukat, a gömböket, a hajlatokat, a vonalakat, a
határozott, s puha vonásokat.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy nagy baj, ha nem csak
elfogadjuk, hanem tiszteletben tartjuk és magunkévá tesszük az élet
törvényszerű szépségeit. Hadd múljon el ez a szép és bohó fiatalság. Hadd
jöjjön valami más. Hiszen az én együgyű fiatalságom is tovaröppen néhány fel
sem tűnő pillanat alatt, hát tegyen így az övé is. Sőt, kapaszkodjunk egymás
karjaiba, úgy lépegessünk által a korokon, a századokon, magán az időn.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy a világgal szemben állva,
fogjam Kedvesem két kezét és szemébe nézve felhívjam figyelmét szépsége minden
apró részletére. Hogyan ejt gondolkodóba egy-egy mondata, hogyan nyugtat meg
egy kedves pillantása, hogyan térek nyugovóra hajának illatában. Jaj, próbálom
ám hangsúlyozni: szépségéről (!) van szó, nem pedig gyengeségeiről. Nem arról,
hogy aggodalommal tölti el az első ránc megjelenése, aggodalommal tölti el
egyre kevésbé rugalmas teste.

Hanem annak szépségéről, amelyet az egymás melletti élet
ihlet. Hívhatjuk egymás melletti megöregedésnek is, de az öregség mint olyan,
sokakban kelthet félelmet.

És természetesen az egymás mellett megélt nehézségek
szépségéről is beszélhetünk. Félreértés ne essék: az adott pillanatban persze
minden nehézség felér a világ legnagyobb fájdalmával és a Jóisten
igazságtalanságával, bármivel… Ám az idő múlásával csak egy lesz a rengeteg
akadály közül, amelyet együtt küzdöttünk le, amelyek széppé tehetik a jelent, a
jövőt és bizony bölcsességünk fényében a múltat is.

Ne a nosztalgia szennyes habjai közt fulladozzunk! Ámuljunk
és bámuljunk! Ugyanakkor alázattal fogadjunk, mindent, mit adhat egy másik
lény, s mindent mit egymás által teremthetünk ebben a világban.