Hisztikirályság töketlenjei előre!
2009 június 18. | Szerző: weekthor
Hát szóval az úgy van, hogy ezek a hülye hisztis picsák állandóan csak abalyognak és az embernek már a töke tele van vélük. Igazán befoghatnák már a szájukat, főzzenek, vigyorogjanak (ha nagyon muszáj), ne gondolkozzanak csak tárják szét a lábukat. Meg aztán… egyébként is! Függöny le, tapsvihar, meghajoló színészek, rettenetes kasszasiker, borzalmas morális ingovány.
Mi, emberek valamiért abba a kényelmes álomba ringatjuk magunkat, hogy amikor huszon-, harminc-, vagy akárhányévesen párunk mellé sodor a sors, akkor bizony már egy kész embert kínálnak nékünk tálcán. Semmi dolgunk vele, örüljünk a jó szerencsének, öregedjünk meg – tisztességben, békességben, de legfőképpen kussban. Pedig ez nem igaz.
Két ember szépen lassan elkezd összecsiszolódni. Ez ugye az egyik konfliktusforrás. Egyre inkább megnyílnak egymás felé, egyre inkább megbíznak a másikban. Akármilyen hihetetlen, ám ez a másik konfliktusforrás. Az előbbit nem kell ecsetelni, míg utóbbi talán némi magyarázatra szorul. Az ember élete során rengeteg sérülést szenved, millió fájdalom ejt sebeket éppen levegőhöz jutó szívén. Ha szerencséje van, ezeket tudja kezelni például szülei segítségével. Ha nincs szerencséje (és ez az általánosabb sajnos) szépen elhordozza magával a sok szemetet, egészen egy új kapcsolatba. Aztán ezt is föl lehet fogni kétféleképpen. Vagy beviszi a balhét egy születő család falain belülre, vagy pedig egy újabb lehetőség, újabb terep tárul fel számára azért, hogy végleg feloldhassa régi sérelmeit.
Ez egy tök jó dolog! Lenne…, mégsem így működik. Mert a sérülések a legtöbb esetben az érzelmi intelligencia hanyatlásához, kommunikációs csökevények kialakulásához, önbizalomhiánnyal és identitászavarral küzdő individuumok kialakulásához vezetnek. Na, már most! Egy ilyen leánytól és ifjútól várjuk el azt, hogy normálisan, szép, kerek módon fejezzék ki bánatukat és örömüket? Elég reménytelennek tűnik elsőre…
Képzeljünk el egy, a nagy büdös magyar hétköznapokban éldegélő egyszerű párt – kortól függetlenül. Szinte biztos, hogy valamelyikük (még a gyerekkorában elszenvedett) sérülést hordoz magában (tekintve, hogy manapság majdnem minden második magyar családban előfordul – fizikai, vagy pszichikai – erőszak, ez talán nem meglepő). Ez a két ember nem tud normálisan megnyilvánulni… Hát itt a krach, nem is ecsetelem tovább… Nem értik egymást, elbeszélnek egymás mellett. Csupa közhely, hadd ne erőlködjek tovább.
Ugyanakkor mégis csak joggal merül föl a kérdés, hogy egy ilyen (ne kelljen már finomkodnom) visszamaradott ember hogyan fejezi ki érzelmeit? Hát pontosan úgy, ahogy egy néhány éves gyermek. Ha nem tetszik neki valami acsítani kezd, őrjöngeni, durcizni, fanyalogni… teljesen mindegy mit és hogyan, az a lényeg, hogy semmi esetre sem szépen és értelmesen. Magyarul: hisztizik.
A nő visítozik, a férfi hőbörög. Mint két majom, kész röhej! Ez persze még nem jelentene végzetes tragédiát, de a két fél képtelen dekódolni a jeleket. Vagyis azt, hogyha valaki hisztizik, akkor valamiért háborog a lelke, baj van, segítséget kér. De nem kap… És nem is fog. Mert a befogadó, aki egy érzelmi zombi, csak bambán bámul, hogy „na ennek itt mán megint mi a baja van?” Kérdezi, kérdezi, csak azt nem fogja föl ép ésszel, hogy a hiszti az már csak a jéghegy csúcsa. Az idáig vezető út rengeteg figyelmetlenséggel, apró kellemetlenséggel volt kikövezve.
Summázzuk a summarumot! Drága hölgyek és urak! Imádott egyetemi professzorom szavait idézném: „ne úgy szeressük a másikat, ahogy mi szeretnénk, hanem úgy, ahogy ő szeretné. Csak egy kis figyelem kell. Semmi több.”
Tessék észrevenni az apró rezdüléseket, a pici rezzenéseket, az apró örömöket, a lehelet hőmérsékletének változását, a libabőr pillanatnyi felbukkanását! Persze a mai világban teher a figyelem, tudom én azt! Ezért kellenek egyre erőteljesebb hatások, mert a többit már nem is fogjuk föl, kvázi unalomvilág ellen harcolunk. Érdekes, hogy pont azoktól a dolgoktól ódzkodunk, amelyek talán még segítségünkre is lehetnének abban, hogy elinduljunk valamerre. Tolsztoj hosszú és unalmas. Beethoven szintén dög uncsi. Moreau meg csak felkent valamit a vásznakra, osztan azt bámulni úgyszintén marhaság. Marad helyette az igen lecsupaszított, könnyen követhető és fogyasztható, az eltompított agy számára is könnyen beazonosítható erőteljes basszusokkal operáló elkorcsosult zenei koholmány. Maradnak a látványos és igen érthetően kifejezett mozifilmek és a házimozi, amely tényleg leterheli minden érzékszervünket és egy csöpp gondolatot sem enged meg nekünk.
Tessék! Ezt akarjuk, nem? Egy egyszerű, könnyen értelmezhető, kockákból álló, nem túl megerőltető, nem túlbonyolított, cirádáktól mentes, boldog, vidám és napfényes világot.
Hát akkor tessék választani a kék kapszulát, eltaszajtani a Mennyországot, őrizni tovább a négy falat és a három dimenziót.
S marad a biztonságot jelentő hiszti. Ámen!
Amikor a testbeszéd csak néma csönd…?
2009 június 15. | Szerző: weekthor
egyszer egyedül voltam a szobában, körülöttem angyalok.
megpróbáltam elmondani nekik, milyen embernek lenni. igyekeztem elmagyarázni
milyen az illat, a szín, a nap melege az orcán, a tapintás, de nem értették.
elgondolkoztam. megkértem őket, hogy próbálják elképzelni, milyen lehet az,
amikor nem egyek a világgal, amikor lelkük nem szárnyalhat szabadon. valamiért
mindannyian értették mit jelentenek azok a szavak, hogy korlátok, határok,
börtön. no, hát eggyel közelebb is jutottam a magyarázattal. sajnos nem láttam
őket, csak azt éreztem, hogy feszülten figyelnek. időnként azért körbenéztem a
szobában, mintha én is látnám hallgatóságomat.
szóval – mondtam nekik a
félhomályos szobában – próbáljátok elgondolni, milyen lehet az, ha életedet
határok közé szorítva éled. ha a lényed, a lelked bezárták volna… egy testbe,
emberi testbe. és elveszíted szabadságod… elborzadást éreztem magam körül,
megdöbbentek elég rendesen. ám megnyugtattam őket, hogy időnként mi, emberek is
elhagyhatjuk börtönünket, időnként mi magunk is lehetünk szabadok,
kinevethetjük a korlátokat. ilyen az, amikor két szerelmes ember egymásba
olvad, megszűnik a nő és a férfi, egyek lesznek, lehullnak a test korlátai,
helyükre kerülnek a széthullott elemek. milyen érdekes, hogy az emberi lélek
elveszítette szabadságát, mégis megkapta a kulcsot amely pont azt a bizonyos
zárt ajtót nyitja! szaglásával megkaphatja az illatokat, ujjaival elnyerte a
tapintás gyönyörűségét, szemeiből könnyek csordulhatnak a látvány szépségétől,
füleivel szerelmes suttogást hallhat, és ízlelőbimbóival megkóstolhat egy
emberi testet. igen. az érzékeinket kaptuk azért, hogy átléphessük a lét-nemlét
határát. vagyis szeretkezhessünk. ez a legegyszerűbb, legigazabb, legőszintébb
és persze legemberibb módja, hogy megtapasztalhassuk, mi vár ránk a halál után.
mintha egyszerre találkoznál kedvenc boraiddal, a legkitartóbb szenvedéllyel
megszületett borokkal, a Syrah-val, az Ördög Cuvéevel, a Fordítással. Amikor
egyszerre feszítené darabokra velődet kedvenc olvasmányaid által okozott
katarzis. Amikor egy időben tapasztalnád meg a rakpart hűs szellőjét, az eső
utáni édes illatot a város határában, a Dunakanyarban arcod simogató naplemente
langyos melegét. Amikor finom anyagot szoríthatsz ujjaid között, végigszalad
tenyereden a selyem, a bársony, s a Tisza finom vize. Amikor a hegyek között
dalolnak számodra az isteni teremtmények, amikor Beethoven csakis a te füled
számára meséli el szomorúságát, amikor a hegy tetején állhatsz megrendülve,
látva a természet alkotta világ végtelen ünnepét – a pusztát, a hegyeket, a
folyókat.
Amikor ujjaiddal követheted a libabőrösen nevetgélő puha női
test vonalát, végigsimíthatod a mellbimbókat, a hasát. Amikor orroddal aprókat
szimatolva végigszaladhatsz egy nőn, legeldugottabb buja kis illatát is magadba
szívva. Amikor átélheted a másik feled látványa okozta gyönyörűséget,
szemeiddel tapinthatod lágy hajzuhatagát. Amikor füledbe lehelheti szeretetét,
s hallhatod a békét, amelyet nevetése okoz. Amikor megízlelheted csókját a Váci
utca egyik eldugott kapualjában a Hold szemérmes fényében. És ezt mind
egyszerre átélve egy szeretkezés közepette?
Hát az angyalok itt elhallgattak. Mondom: sajnos hallani nem
hallani őket, ha nagyon figyelünk rájuk akkor is legfeljebb csak érezni lehet egy
némelyiküket. Hát ezúttal csak a döbbent csönd nyomán fellépő vágy szaladt át
az üres szobán. Vágy az emberi lét után.
Igen ám, de le kellett hűtenem őket. Emberként valami ok
miatt borzalmasan nagy erőfeszítésbe telik a végtelen öröm átélése. Ismét csak
a döbbenet maradt szavaim nyomán. Próbáltam elmagyarázni, sőt inkább
magyarázkodni az emberek nevében. Saját mondataimat sem hittem el. Az abszurditás
valahogy engem is megrémisztett. Igyekeztem olyasmiket mondani nekik, hogy az
emberek elfáradnak munka után, hogy nincs idejük, hogy más dolguk van:
fontosabb, vagy sürgősebb. Illetve akad olyan, hogy nagyon sietnek, nagyon
akarják azt, hogy egy-két szóban beszélhessenek a Jóistenhez, de ez csak néhány
percig tart. Sőt, az sem biztos, hogy akarnak szólni az éghez. Elég az, ha
megfogják a nőt, az ágyra taszítják és a kulcsok közül néhányat beledugnak a
zárba és kész. Aztán ebbe is elfáradnak és pihennek. Egy idő után pedig meg is
unják az egészet. Egyszerűen nem vágynak már rá. Belefáradnak. Megpróbálják
profán módon variálni a kulcsokat mindenféle bohókás eszközzel. Furcsa gélekkel,
meg gumipéniszekkel, meg a nádasban a vérszívó szúnyogok között sebtében
elintézett hörgéssel. Aztán annyi mindent annyiféleképpen próbálnak már, hogy
végül teljesen elveszítik a hitüket és az egészből nem lesz több puszta
dugásnál, egészségügyi szexnél. Na! Gondolhatjátok, míg ezeket kifejtettem! Ekkor
már igen csak elnémult a közönségem. Hogy hol veszítették el az emberek a
hitüket és miért? Ezt nem tudtam elmondani… Hogy a férfiak miért csak
beleélvezni akarnak a nőbe és miért nem elmondani ezer és ezer nyelven
egyszerre azt az egyszerű tényt, hogy szeretlek? És vajon a nők miért csak azt
kívánják, hogy mellükön, vagy éppen szájukon placcsanjon a forró ondó? Hogy
miért elég röpke ötpercben nyögni hármat-négyet?
Bevallom itt már én is elmosolyodtam és csak nevettem
magunkon.
Az embereken…
Nőiség felkutatása – élet a pinán túl
2009 június 11. | Szerző: weekthor
Egészen közeli, mondhatni kedves ismeretlen ismerősöm története, példája szülte gondolataimat. Nem untatnék most mindenkit a részletekkel, hiszen persze a maga nemében egyedi esetről van szó, valójában azonban egy szociológus is csak álmosan ásítana. Nők, nők. Ti, akiket hagytunk eltévelyedni. Hogy ki tévedt el előbb? A tyúk vagy a tojás? A Jóisten sem tudja már.
A végeredmény azonban világosan látszik. Identitászavarral küzdő gyönyörű lények röpködnek. Illetve hát virágként élik életüket, aztán röpködnek rajtuk a kis méhecskék nagy örömmel. Szóval elfogytak már a bókok, meghaltak a szép szavak, a gesztusok, az illem, a szín, az illat, mindenféle emberi apróság. Mondjuk ki, na! A legtöbb nő attól érzi magát nőnek manapság, ha jól megkívánják, de igazi nő csak akkor lesz, ha darabokra dugják. Borzasztó ez, kérem alássan!
Mert hát szegény nők azt szeretnék, ha a lelkükért szeretnék őket… Igen ám, de a nejlonatlétában a Bajnokok Ligája előtt izzadó gombóctól ne várjunk már „nem tudom mi ez, de érezem/hogy megszépült megint az életem” jellegű sorokat. A nők pedig csodás lények! Alkalmazkodnak, igazodnak, változnak. Szép szavak? Minek az már manapság! Nagy farok, végtelen teherbírás és gőzmozdonnyi zakatolás az ágyban. Ennyi elég kérem! És másnap mosolyogva kelnek föl a teremtés koronája (sic!) mellől mosolyogva néznek a tükörbe, bámulják szextől szagló testüket és felkacagnak magukban: igen, ismét nővé lettem!
Persze aztán ott van a másik oldal is. Minek lépjek oda egy (urambocsá’) hölgyhöz? „Kedvesem, régóta figyelem magát. Engedje meg, hogy elgyengüljek, ám első olvasatra szépsége tűnt föl nekem. Kérem, ne hagyjon kétségek között és vegyen figyelembe engem. Hadd ismerjem meg önt, hiszen lelke minden bizonnyal legalább oly’ elbűvölő mint kegyed megjelenése…” Kinek kell már ilyen, nem igaz? Ugyan! Szép szavak, dobjuk őket a kútba! „Kérsz egy kólát, meg egy vodkát?” Ennyi elég is. Aztán lehet beszélgetni, mittoménmiről. Baromságokról, unalmas közhelyekről. Hogy vagy, ki vagy, melyik suliba jártál, de ismerős vagy, csinos vagy, táncolunk, melyik a kedvenc izéd, te is ezt iszol, blablablabla….
Tudom én, tudom, hogy össznépi variálás kell ide. De hát mégis ki kezdje ezt? A nők, vagy a férfiak? Nem lehet olyat, hogy együtt? Hm?
Nem lehet olyat, hogy mindkét félnek közös érdeke legyen az, hogy egymás társasága szellemi felpezsdüléshez, felfrissüléshez is elvezethessen akár? Nem lehet, hogy mindkét fél legyen figyelemmel a másikra, a világra? Nem lehet, hogy valójában a nők legjobb barátai a férfiak és vice versa? Nem lehet, hogy valóban érdekelje az embereket az, ami egy picikét transzcendens? Hogy két lélek között a művészetek közös élvezete is jelenthesse a kapcsot? Hm? Moliére, Beethoven, Krúdy, Hodler, akárki. Nehéz elhinni, hogy sokkal több bennünk a közös mint az ellentétes? Nehéz néha befogni a pofánkat és esetleg megpróbálni megérteni, meghallgatni? Vagy ma már tényleg mindenki inkább a sanyargató önsajnálat alászolgája?
Én ugyan nemtom… Csak kérdezek.
Túl merev vagyok igaz? Itt egy csók és egy köszönet, Tenéked! 🙂
Nekemtenemmagyarázol – ciki vagyok
2009 június 9. | Szerző: weekthor
Az, hogy választottunk itt közben és úgy döntöttünk, hogy
demagóg fasisztákkal lepjük meg a drága jó öreg kontinenst, hogy politikusaink
széjjelbuzerálnak egy országot, hogy megutálom a szomszédom, mert árpádsávos
tangát hord a felesége (és én ezt tegnap este kilestem), hogy az a szemét a
múltkor majdnem elgázolt a Kerepesin a böszme nagy Audijával, amiből ember ki
nem lát normálisan… Szóval ez most mind nem számít.
Volt itt nekünk Könyvhetünk nagy hévvel, változatosság
kedvéért Vörösmarty téren. Nagy romantika és nagy marhaságok. Cigányozó Spiró,
akit nagyon, de nagyon nem szeret az ország fele meg ilyesmik. És még mindig
nem értünk el a lényeghez, de már közelítünk. Van minékünk egy Kemény Istvánunk.
Hogy ő most költ, vagy ír, döntse el mindenki. Úgy igazán, de istenesen majd’
húsz éve írt. Hát most megint. Ebből az alkalomból aztán nyilatkoztatják lelkesen. Például a Mancsban. Ott aztán arról beszél, ami végtelenül igaz. Ciki szeretni
a hazádat. Bizony!
Nem-nem, most ne tessék négyszázezer embernek vadul
felhőkölnie. Nem rájuk gondolok. Hanem magunkfajta, egyszerű, hétköznapi kis
ténfergőkre. Tudjátok: azok a béna hazájukat szeretők, akik anélkül is szeretik
ezt a darabka földet, hogy mondjuk kirakatokat zúznának be, vagy kukákat
gyújtogatnának, vagy mondjuk összehugyoznák a Kossuth teret.
Szóval tudom, hogy ciki, meg közhely, de… De milyen érdekes,
nem? Úgy érzem, hogy mentegetőznöm kell, amiért szeretni merészelem ezt a drága
hazát. Kész röhej! Azt pedig már ki sem mondom, hogy „Magyarország én így
szeretlek”, mert megkéselnek.
Jaj, az persze már egy más kérdés, hogy variálnék én itt
egy-két dolgon. Mondjuk nem lőnék hátba sörétes puskával cigánygyerekeket, nem
úgy fejezném ki büszke melegségem, hogy a Bibliát ágyékomhoz dörgölöm az
Andrássy úton. És mondjuk nem terrorizálnám a feleségem és a gyermekem, ahogy
történik az minden harmadik családban ma Magyarországon.
Szomorú vagyok igen. De hát itt születtem, kérem szépen.
Ahogy a költő mondaná egy eltévedt délutánján a körút szmogját mélyen magába szippantva,
remegő kezében fröccsöt szorongatva: hát mit nekem te zordon nagyvilágnak
ezerfélével tarkított tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem
hegyvölgyedet nem járja.
Persze-persze. Menjek én a jó bús büdös picsába! Tudom. Mi a
halálról beszélek, amikor a férfiaknak fogalmuk sincs, melyik oldalon kísérjék
a hölgyet, hogyan hajbókoljanak, hogyan táncoljanak, igyák a bort, beszéljenek
franciául. Miért olvassanak, miért legyenek illemtudóak, miért tiszteljék a nőt
– még viharban is. Egyáltalában, hogyan beszéljenek, hogyan szólítsák meg a
legszebb felüket. Aztán persze papolok itt abban a világban, ahol
identitásukban zavarodott hölgyek futnak fűhöz-fához, szaladnak a vargához
csak, hogy kapjanak már egy-két kedves szót. Kapnak ők szót is, csókot is,
szerelmes éjszakát is. Aztán bűntudatot, széthullott családot, pofont és
szíjat. És megy ez nap mint nap oda-vissza.
Hát én mégis úgy érzem, hogy levetem magam 60 méter
magasból. Basszus! Alig hallom, mit makog a Kaiser Chiefs, meg egyébként
ellátok még a Margitszigeten túl is. Mi van akkor, ha leszakad a retinám? Vagy
prózaibb: nem bírja a gumikötél? Mivanhamivanhamivanha?
Nem tudom. De tényleg! Mégis tök hülye vagyok, persze.
Hiszen ebben a világban, ebben az országban merek szerelmes lenni. Nőt
választani, akit aztán majd jól elveszek feleségül. Megbocsájtani már előre az
összes marhaságát és bízni abban, hogy ő is ugyanígy cselekszik. Gyermeket
nemzeni vele ebbe a fene nagy őrült létbe. Aztán még aggódni is. Meg aztán még
figyelni rájuk, nem? Először a nőre, aztán még a gyerekre, urambocsá’
gyerekekre is? Nem vagyok normális? Hiszek magamban, egy nőben, aki itt ül
mellettem (most éppen egészen konkrétan nem, de higgyétek el, olyan mintha itt
lenne), hiszek a Jóistenben, hiszek a hazámban, meg úgy egyáltalán.
Hát igen. De egyébként… Nincs ennél
szórakoztatóbb dolog a világon. Nekemtinemagyarázzatok.
Fáradtak vagyunk az élethez…
2009 április 6. | Szerző: weekthor
Több minden ihletett… Képmás magazin, Ákossal készített interjúm, Szabó Magda regénye, Krúdy gondolatai, a Kedvesem mosolya, szavai, lénye, illata, a Biblia, Spiegelmann Laura blogja, emlékek, kérdések, filmek, fájdalmak, hangulatok, Belgrád rakpart…
Milyen érdekes az, hogy a felettünk álló erők, hogyan próbálnak hatni ránk. És mennyivel érdekesebb az, hogy az embereknek valamiért az ördög hívó szava a vonzóbb. Kábít és csábít, nem tagadom. Sőt! Sokszor izgalmas és érdekes, csiklandozza a lappangó kíváncsiságot. De, ha magára hagyott, éhes gyermekként lehetőséget kaptunk arra, hogy elhabzsoljunk egy egész oroszkrém tortát a testvérkéink elől, mi marad utána? A hasfájás és a maró tanácstalanság. A semmi.
Az embernek jobb esetben van munkája, dolgozik és pénzhez jut. Munkahelyén kihívást, kreativitást, önmegvalósítást keres. Amit aztán ilyen-olyan módon „meg is kap”. Többnyire nagyobb áldozatot kíván ez mint gondolnánk. Agilis, fiatal, rugalmas, lényeglátó és sorolhatnám milyen még az új titán. Bemegy reggel kilencre, leül a monitor elé és szisztematikusan illetve mechanikusan ugyanazt műveli napról napra, hétről hétre, évről évre. És közben ott áll mögötte, mosolyog és a fülébe súgja: végre önmagad vagy, végre megteheted, végre kreatív lehetsz. Emelkedj, gyarapodj, karriered lehet, hatalmas leszel, befolyással, tekintéllyel. Kábítja szép szavakkal és változatossággal. Ami persze… igaz? Ha olvasnák ezt annyian, akkor most ezrek hőkölnének fel, hogy na ebből ő biztos, hogy nem kérne! Biztos, hogy nem kapta már meg? És biztos benne, hogy nem ebben él? Hm?
Hiszen annyira különbözünk mindannyian, de nem? délután négy és öt óra között üt az óra. monoton leterhelés alatt tartották az agyat, mindenki elhitte, hogy tett valami fontosat. hazamegy és fáradt. mihez? önmagához, ahhoz, hogy levegőhöz jusson a tudat, az öntudat, az ego. az ember fáradt. napi 8-9 órában azt teszik vele, amit kell. lesorvasztják, eltompítják, elhitetik vele, hogy valóban dolgozik az agy, az elme(?), valóban sokat kellett gondolkodni. Pedig valójában? nem csinált igazán semmit. vagy igen? tényleg? és mit? jobb lett a világ? előrébb léptünk? ránk mosolyoghat az Isten? értem… tehát foglalkoztunk valamivel és utána már nem jut idő az „énre”. magunkra jut, csak az „énre” nem. feltétlenül! hiszen jut idő a tesco-ra, az aréna plázára, a multiplex mozira, a kólára, az új versace illatra, a levis’ farmerra, a műkörömre, az unalmas haverokra, céges mosolyokra és a világ összes bődületes baromságára. és otthon? és „én”? arra már nincs se erő, se idő. micsoda? hiszen egész nap csináltam, robotoltam, majd belegebedtem, annyi mindent tettem és … és… és… ? na, de most komolyan! otthon már fáradt az ember ahhoz, hogy szépirodalmat forgasson, fáradt ahhoz, hogy az olvasott sorokon elgondolkozzon. fáradt ahhoz, hogy beethovent hallgasson. beethoven ugyanis komoly (!), tehát fárasztó. de még vivaldi is. kiállítás? nincs rá időm. meztelen csajokat nézi a blikk címlapján? arra van. hangverseny? uncsi és nincs rá időm. buli okádásig, hörgő, üvöltő, agytompító gitárszóló? na! az már jöhet! nagyokat beszélgetni a világról, a helyünkről, az Istenről? ne már! unalmas! inkább az új izgi pasiról, csajsziról a munkahelyen. pletykáljunk, traccsoljunk, csak ne kelljen gondolkodni, léci! írni? Jesszusom! dehogy! az meg aztán végképp leterhelő. ez mind-mind fárasztja a ma emberét. a jövő kicsi zombiját.
mert a jövő kicsi zombija pihenni akar. nem is ez a jó szó… kikapcsolni akar! igen! ki szeretné kapcsolni magát! leállítani az agyát. mert erre van szüksége. semmi gondolat, semmi hit, semmi ilyesmi. a tévében azt mondanak, amit akarnak. híreket mondanak. ne gondolkozz. jobb oldal, bal oldal. higgy nekünk! jó nézni, pihentet. az újságban azt írnak, amit akarnak. ráadásul ott a sok szép kép, csak ne kelljen már elképzelni bármit is, nehogy használni kelljen már a fantáziát. inkább kikapcsol. jó kis zene, r’n’b, funky, hiphop, electirc, stb. Laza az egész, ellazít minket is. számítógépes játék, internet. wellness, illatos otthon, thai kaja, különleges anyag, érdekes csillár, ikea, sony, full extra, hd, magic, power, tdi, iphone, 3g, 3d.
ő pedig? ott áll mindenki háta mögött és figyel. csontos pofája csak úgy mosolyog, orrlikai gőzölögnek, elővillannak sárga fogai. és észre sem veszünk ebből semmit. hiszen már régen kikapcsolódtunk. és hol van már a szerelem és hol van már a szeretet? hol van az a pici, selymes kéz? hol van az drága szempár? az a kis pofi? kicsi csomag? maszat és csöppség? hol van az öregedés öröme, az elmúlás gyönyöre?miért akarnám megérteni a problémáját. annyira kínos, ciki, hosszú, nehéz, aaaa… „drágám, nehéz napom volt, fáradt vagyok”. mihez? a gondolatokhoz, az érzelmekhez? vagyis? ahhoz, hogy ember legyél? igen! tessék! eljutottunk oda, hogy fárasztó embernek lenni. előre megírt szabályokat, frázisokat követni mennyivel könnyebb egyszerűbb. a munkahelyen, a gondolatokban, a világban.
ő pedig? vezet. teheti ezt nyugodtan, hiszen senki sem veszi észre.
régen persze látták őt, tüzet okádni, fővesztve menekülni, patáit maga után vonszolni és megszégyenültem, a gyűlölettől részegülten üvölteni.
ám egy némább pillanatban, megállt a menekülésre ítéltetett fajzat és hátrafordult. ismét vigyorgott. fogai közül csak ennyi szisszent elő:
„el fogom pusztítani a világodat”
és mi? a jövő kicsi zombijai?
ennek megfelelően tesszük is a dolgunk…
puszika érte!
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet…
2009 március 23. | Szerző: weekthor
És megint Kosztolányi, még mindig Kosztolányi, örökké
Kosztolányi. Játszunk tovább! Játsszuk az életet. Egy újabb hét kezdődött, egy
újabb hétfő. Játsszuk azt, hogy a világ komoly dolog. Játsszuk azt, hogy válság
van és ez megrendít. Játsszuk azt, hogy aggódunk. Játsszuk azt, hogy
elfelejtkezünk magunkról, s a másikról. Játsszunk kudarcot és csalódást.
Játsszunk könnyeket…
És játsszunk a blogon is! Ezúttal Kedvesem játékának kívánok
eleget tenni. Lássuk, milyen szavakra volt kíváncsi!
Egyensúly. Az egyensúlyt fenntartani elsőre talán ijesztően
hangzik. Hiszen, ha az ember hirtelen gondolatra beleszalad a szóba, talán
átfuthat az agyán, hogy milyen kényes tényezőről is van szó. Ez így igaz, de
nem feltétlenül a borzalmas kihívások elefántcsont-tornyáról van szó. Szerintem
az egyensúlyhoz érzékenységre van szükség és arra, hogy láss, ne csak nézz.
Csalóka egyensúlyt fenntarthatunk jó darabig saját kis elképzelt világunkban,
aztán egy röpke pillanat alatt összeomlik az egész. Egyensúlyt valahol odabent
kellene tartani. Nem árt, ha a fejben, de kötelezően a szívben.
Életerő. Valószínűleg a hittel szoros összefüggésben ragyog
az ember életereje is. Mennyire hiszel a feladatodban, a célodban, az
életedben. Hihetsz a pénz erejében, a hitel adta lendületben. Hihetsz a
papírban, hihetsz az egyenletekben és a jogszabályokban. Aztán pedig? Jön egy
válság és milliók hite dől össze. A baj talán valahol ott kezdődik, hogy
mindenben merünk hinni: a bankban, a kórházban, az iskolában, a klubban. Néhány
dolgot pedig egész egyszerűen elhessegetünk. Nem biztos, hogy merünk hinni
önmagunkban. S ami még nagyobb feladat: hinni egy másik lényben.
Magány. Mardos, kínoz. Nap mint nap. A magány pillanatai
azok, amikor tényleg önmagaddal szemben ülhetsz. Ott a tükör, figyelheted
önmagad. És mennyire bántó, nem igaz? Régi elveket, szabályokat húznál magadra,
kérdezed, hogy mennyire feleltél meg az elvárásoknak. Talán még kedved támad
tipródni is. Magányos lehetsz emberek között és egyedül is. Magányos lehetsz a
párod mellett és szerelemben is. Magányos lehetsz mindig. Mint, ahogy a legtöbb
ember. Ő is, ott veled szemben.
Kultúrprogram. Magas, alacsony. Elit, tömeg. Arany középút
és átmenet. Ahány ember, annyi kultúra, annyi kultúrprogram. Szabad-e éles
határt húzni? Nem tudom. Én személy szerint gyenge vagyok és húzok. Story
magazin, Blikk, V-Tech, VivaTV, Balázs Show, BB muskotály, Harry Potter,
Velvet, Tiesto, Rádió1, multiplex, Barátok közt. Karinthy, Voltaire, Hodler,
Vajda Lajos, Kosztolányi, Bock, Gere, Dark Play, TÁP Színház, Bartók,
Beethoven, Mozart, ÉS, Bárka. Bulvárlap és könyv. TV és színház. Sör és bor.
Hazugság és szerelem. Ki-ki a maga útját tapossa…
Karrier. Számomra a karrier rokonszava a szépség.
Gyönyörködtet, úgy érzed: örömet okoz. Ha megtévedsz, akár még azt is hiheted,
hogy boldog vagy miatta. Izzadsz és szenvedsz, gondozod, beleölöd a
gondolataid, a lelked, az életed. De ő nem olyan áldozatkész, mint te. Elmúlik,
elfelejt, elsétál melletted. Gyorsabban megy, mint ahogy te valaha is tudsz
sétálni. Elrohan egy élet, s egyszer csak itt maradsz. Örök aggodalom,
gyötrelem és félelem után. Magányosan, szomorúan.
Énkép. A
legegyszerűbb, ami csak lehetsz. Mégis félsz tőle. Megismerni őt. Az énképet.
Karácsonyfaként tekintesz rá. Teliaggatod jelzőkkel és jellemzőkkel. Díszeleg,
világít, sziporkázik, vibrál, s mégis milyen gyenge, korlátok veszik körül
mindenfelől. Erős és határozott énkép? A legegyszerűbb, valahol odabent, ahol
rejlik a szabad végtelen. Amelyet emberi erő le nem bonthat. Soha. Ha
egyáltalán megleled.
Barátság. Önzetlen szeretet. Érzés, kapocs, láthatatlan
szál, amely nem kér, nem követel semmit. Nem követel közelséget, nem követel
segítséget, nem követel kényszert, megfelelést, vágyakat és embert. A barátság
két lélekről szól. Férfi és férfi, nő és nő között. És sajnos nagyon ritkán a
szerelemben. Két lélek. Amelyek pusztán egymás miatt mosolyognak. Két ragyogó
pont, amelyek önmagukban örömet okoznak – a másiknak.
Egyedüllét. Igen hasznos. Nincs körülötted zaj, nincs
körülötted ricsaj, nincs telefonod, nincs feladatod. Hallhatod a hangod.
Hallhatod, ahogy dalolnak, komponálnak számodra a madarak, a csövesek, a
villamos és a Duna. Figyelhetsz a világra, amely szól hozzád, beszél
egyfolytában. Egyedül lenni izgalmas. És néha meglepő.
Természet. Ahol igazán jó a világban. ahol valóban az vagy,
aki, s ami vagy. ember, semmi több. ahol emberként álmodhatsz magadnak egy
igazi valóságot. a szellő, a napfény, az eső utáni illat, a virágok, a fák, a
madarak, a hegyek, a puszta, a róna, a domb. az örökké szabad vadkacsa. s az ő
biztonságot jelentő talaja.
Pingvin. Látszat és valóság. Kecsesen csusszan keresztül a
habokon, észrevétlenül, pillanatok alatt kapja el a halakat. Ritmusra moccan a
víz alatt, kacéran lebeg az óceánban. Szabad lehet, miközben úszik. Szinte
szárnyal ott, ahol a hajók fennakadnak. Felkorbácsolt vízfelszín, alatta egy
legyőzhetetlennek hitt forradalmár. Gyönyörű minták, gyönyörű külső, irigylésre
méltó világi megjelenés és úriemberként viselt elegancia. És a parton? Ő az.
Valójában. Tipeg és totyog. Ázik, s fázik. Száradnia kell a napon, csapzott egy
picit. Fiókái a legesetlenebb lények a földön, vadászok könnyed prédája. Hason
fekve napozik, nehezen kel fel. Harcosan védelmezi családját, de igen esetlen. És
mégis ilyenkor szeretjük őt igazán. Ilyenkor áll a szívünkhöz legközelebb.
Ilyenkor csodáljuk leginkább, hiszen ilyenkor bújna hozzánk védelmet keresve,
ilyenkor tűnik úgy, hogy eltévedt. Olyan ez mintha a dáma, a pesti polgári nő,
az éjszakák primadonnája, a kecses kis karcsú gazella, a keringők királynője, a
magassarkúval centiméterekkel föld felett lebegő egyszer csak… tornacipőre vált…
alacsonyabb, totyogósabb, talán kevésbé kecses, kevésbé kívánatos… lehet. de
ilyenkor tudod nyugodtan, tisztán, őszintén, bizalommal azt mondani, hogy…
szeretlek
Játszom, hogy akik alusznak, gyerekek…
2009 március 16. | Szerző: weekthor
Kosztolányi? Ó, igen! Az egyik kedvencem. Szeretem, mert ő
tudta, hogy mi a játék. Maga az élet. Egy nagy játék ez az egész! Néha játsszuk
azt, hogy nevetünk és boldogok vagyunk, néha pedig játsszuk azt, hogy fáj, s
könnyezünk. Játék ez, amelyet csak annyira szabad komolyan venni, amennyire ő
maga szeretné. S persze az egész különös , hiszen oly valósnak tűnik, oly
bántónak és sértőnek. Pedig játék az egész. Ami pedig valóban komoly? Az „a
szívnek láthatatlan”…
Szóval engem is meghívtak játszani, aminek nagyon-nagyon
örülök! Még csak három hónapja blogolok, s ráadásul igen ritkán, úgyhogy külön
megtisztelő az, hogy én is részt vehetek az ilyen bolondozásokban!
Kronológiai sorrendben, először Nyomkereső játékára
reflektálnék. (Légy türelemmel, sor kerül Rád is…)
Varázslat. Néhány éve, sőt néhány hónapja még nagyon nem
tudtam volna mit írni erre a szóra. Ma már persze a napnál is világosabb. Varázslat
az, amit mi teszünk ezen a földön, az életben. A varázslat az, amely túlmutat a
játékon, amely az élet valóban komolyabbik fele, s amely egyben a legtöbb
nevetéssel és örömmel ajándékozhat meg bennünket. Varázslat az, amikor
megszületik az Isten. Itt, a földön, közöttünk. S észre sem vesszük, hogy a
buszon, a villamoson, a metrón ott ül velünk szemben. Nem látjuk persze, hiszen
a varázslat nem feltétlen szemünk láttára, s szemünk előtt történik. A
varázslat az, amikor elhagyod a tested. A varázslat az, amikor nem vagy se
férfi, se nő. A varázslat az, amikor már nem létezel. A varázslat az, amikor te
vagy ő, s ő pedig te. Igen egyszerű ez.
Nevetés. Ajándék, amelyért szívünk mélyén köszönettel
tartozunk. Nevetéssel gyógyíthatunk bármit. De tényleg bármit. S tisztán nevetni
csak akkor tudunk, ha értjük a játékot. A világ legnagyobb nevettetői szívűk
mélyén mind csordultig voltak fájdalommal. Így lehet csak nevetni. Nevetsz, ha
boldog vagy. Nevetsz, ha megkönnyebbültél. Nevetsz, ha fáj…
Őszinteség. A forradalmárok sajátja. Nem lehetsz őszinte,
csak ha átlátsz a játékon. Ha őszinte vagy, úgy tűnhet sebezhető vagy. Ha
először vagy igazán őszinte, talán még egy kis félelem is elöntheti lelkedet.
De nem a szívedet! Ha őszinte vagy, igazán és mindig… akkor pisilhetsz igazán
szembe a széllel. Ha őszinte vagy nincs okod a félelemre, hiszen úgy sem fog
érteni senki más. Csak az, akinek kell.
Megbocsátás. Természetes. Az út végtelen, de az itt
eltöltött idő oly kevés. Harag? Nincs perc, amelyet megérné erre fordítani. Haragban
lenni bárkivel is? Egy csepp az ördögtől. Haragban lenni oly könnyű, oly
felelőtlen, nincs benne semmi teher. Megbocsátani? Oly nehéznek, igazságtalannak
tűnik, oly fájdalmas. Mégis a legegyszerűbb, s a legtisztább.
Összetartozás. Na ez az, ami a szívnek ugyancsak
láthatatlan. Nincs jegygyűrű, nincs papír, nincs tinta, nincs bizonyíték, nincs
ígéret, nincs adott szó, nincs fogadalom. Senki nincs. Csak te és ő. Csak a
barátság, csak a szeretet, csak a szerelem. Lehet férfi és férfi között, lehet
nő és nő között. De valahol, mindenen túl… Nő és férfi között él igazán.
Tavasz. Születik valami, hogy egy puritánabb távozzon.
Feltámad, hogy pusztuljon. Előtérbe lép, hogy háttérbe szoríthasson. Kér, hogy
lemondjon. Elfogad, hogy változhasson. Megért, hogy szerethessen. Megnyílik,
hogy beengedjen, s hogy beengedjék. Egy csodaszép évszakot követ. Látszólagos
fájdalmat, kihalt világot. Könnyeket, magányt, egyedüllétet. Gondolatokat,
érzéseket. A tavasz? Remény, kezdet, születés? Csak játék, ne feledd… Egy szép
játék. Veled.
Bátorság. A széllel szemben pisilni. Őszintének lenni.
Embernek lenni. S tudni, hogy ember vagy. Meg is érteni egyben, hogy ember
vagy. És tudni gyengeséged, és tudni balgaságod. S aztán rájönni arra, hogy
több vagy mint ember, több vagy mint balgaság, több vagy mint gyengeség. Sokkal
egyszerűbb vagy ezeknél. Na ez a bátorság.
Szépség. A világi szépség gyönyörködtet, örömet ád, elbűvöl,
elkápráztat, elvakít, tompít. Mértékkel, s értelemmel valóban lehet értékes. Ám
ezek nélkül fájdalom, félelem és rettegés, ami körbeveszi. A meg nem értett, s
el nem fogadott szépség törékeny, kínzó és gyilkos. A szívből fakadó szépség
ritka és mosolygós.
Játék. Maga az élet. Játszom két színes szememmel,/a két
kedves, pici kézzel,/játszom játszó önmagammal,/a kisgyermek is játékszer.
Titok. A titok az, hogy nincs titok. Milyen egyszerű és
csodálatos! És milyen nehéz…
Kell-e támadni az emberi hazugságot?
2009 március 9. | Szerző: weekthor
Szóval minél többfelé, minél többféleképpen kapaszkodni a világba, mert csak így lehet az egész részévé válni. És aztán persze hazudjunk tovább még ezt-azt. Szerelmet, nőket és férfiakat. Hazudjak magamnak tudományt, hormonokat, fizikát és biológiát. Hazudjak magamnak lesüllyedt éjszakákat egy idegen konyha asztalán, egy szórakozóhely vécéjében, egy bántó illatú ágyban. Hazudjak magamnak szerelmet, s nyugalmat. Csak, nehogy utolérjen a félelem. Hazudjak magamnak sok pénzt, egy gömb alakú bolygót, határokat és korlátokat. Hazudjak magamnak kielégítetlen vágyakat. Hazudjak magamnak egy vagy két gyermeket, egy férjet. Hazudjunk egymásnak fontos elfoglaltságokat, sok munkát, rengeteg bajt a gyerekekkel. Felejtsük el egymást és hazudjuk azt, hogy ez így van rendjén. És folyjanak a könnyeink, mikor utoljára fekszünk az ágyunk szélén, és végre látjuk a fényt az alagút végén.
Persze nehéz. Hiszen el kell dönteni, mi a fontos. Félsz? Mitől félsz? Amíg az emberi világ tárgyiasult formái között keresed lételemed, addig félni fogsz. Mihelyt a világban magában keresed a helyed, elindultál valamerre. Hogy szabad leszel-e teljesen? Nem hiszem.
A te fogalmaid szerint biztos, hogy nem. Hiszen nem lehetsz szabad magányosan. Egyedül lehetsz, de magányosan nem. Függés, párkapcsolat, házasság, szerződés, jogszabály, tabletta, vita, hullámvölgy, tévedés. Kell ez? Ugye nem?
Nekem is van egy álmom. Hogy minden ember szabad.
Ám nem biztos, hogy a világban. Hanem azon túl.
A helyén.
Otthon.
Kedves G pont? Mint tűz a tarlót…
2009 február 17. | Szerző: weekthor
Na tessék! Lehet ám felhorkanni! Egy férfi blogol és a
szexről ír. Várható volt! Nemde? Az előítélet teljesen jogos, hiszen most én is
egyik előítéletemet szeretném kibontani.
A minap éppen a szemben elsuhanó kifejezéstelen és/vagy
szomorú tekinteteket fürkésztem az Astoria szeles mozgólépcsőjén felfelé
suhanva, amikor a nagy emberrengeteg mögött egy plakát keltette fel a
figyelmemet. Kedves G pont. Egy könyv reklámja feszül büszkén a metró falán. Az
„alkotás” pedig nem máshoz (mint az általam egyáltalán nem ismert, de ilyen
szempontból egyáltalán nem is releváns) Zane nevezetű „úriemberhez” köthető. Zane
legújabb tanításairól van szó. És mi másról tanítana bennünket? Hát arról,
amihez a legjobban ért: szerelemről és szexről. Áh…
Először még Zane-t akartam darabokra cincálni, de aztán
rájöttem, hogy ő csak egy balga eszköz, aki nagyon szeretne világi karriert
befutni, és No. 1 író lenni a Times bestseller listáján, így hát ő igazán
említésre sem méltó. A gond a világgal és azon belül ezzel a gesztussal van. G
pont. Hm… Legyen a könyv címe G pont. Miért? Ó, miért? – kérdem még egyszer.
Miért kell kiemelnünk a G pontot? Miért kell a férfiak által diktált szexuális
trendeket folyton-folyvást az emberek szemébe hánynunk? Valahogy az jut eszembe
erről az egészről, ahogy hosszú-hosszú évszázadokon (de talán nyugodtan
mondhatom: évezredeken) keresztül a nők – sok egyéb mellett – szexuális elnyomásban
részesültek. Egy nő? Nehogy élvezze már az együttlétet! Egyáltalában is
gusztustalan, bűnös etc. Aztán valamiféle „csoda” folytán ráébredtek, hogy a nő
is ember! Nini! Hát hadd élvezze a szexet. No igen! De miért? Mert a teremtés
koronái felfedezték, hogy így élvezetesebb… Valahol itt lesz a kutya elásva. Nem
feltétlenül az önzetlenségről, a tiszteletről, a bizalomról és a megbecsülésről
van szó. Hanem sok esetben sajnos arról, hogy így a férfinak is jobb. Miért
kell, hogy feltétel legyen az, hogy a férfinak jobb legyen? Egyáltalában, miért
kell, hogy felmerüljön ilyen kérdés? Hiszen egy egészről van szó, nemde? Két
végtelenül UGYANOLYAN és EGYENLŐ félről. Ha a mérleg két nyelvére tesszük őket,
az nem inog. Miért kell, hogy felmerüljön az, hogy NEKI IS LEGYEN JÓ… Ez
evidencia kéne, hogy legyen. Ehelyett? Ma már egy nőnek lelkiismeret furdalása
van, ha nem képes az orgazmusra. Egy selejt… Valóban ez lenne a legfontosabb?
Ugyan!
Erre itt van egy ilyen könyvcím. G pont… Mi jut eszünkbe
róla? Igen, nyertünk! A nőben rejlő apró kis gomb. Bocsánat a szóhasználatért,
de a könyv címe nem többre utal. Egy eszközre, amelyet addig lehet nyomkodni,
kéjesen, csorgó nyállal, megfeszült izmokkal, ágaskodó fallosszal, elborult
aggyal, vörösödő fejjel és égő fülekkel, amíg végre nem ordít az a
szerencsétlen teremtés és nem „élvezi” végre azt a rohadt szexet. Nyaljuk „bő
nyállal”, turkáljunk benne két, három, sőt négy ujjal! Tudjátok, ahogy a
pornófilmekben. Dobjuk le magukról azt, hogy emberek vagyunk. Dobjuk le magunkról
a tartást. Hagyjuk, hogy kinevessenek az állatok is. Hányan és hányan gondolják
azt, hogy megtanultuk, mi a megfelelő szög, irány a mosdó a vonaton, a
diszkóban, a TESCO-ban a próbafülke aztán zakatoljunk, lihegjünk, izzadjunk és
jó minden. Hányan és hányan vásárolják a kámaszutrával foglalkozó könyveket
kizárólag a pozitúrákért. Minél bonyolultabban, minél kitekertebben, csak végre
jöjjön már az orgazmus. Vége a munkának, rohanok haza, véget ért a sorozat,
élvezzünk már végre el. Közhely-hegyek, felgyorsult világ. Gyerünk-gyerünk,
holnap jön egy új nap. Szexeljünk már, mert attól elmúlik az a kurva nátha,
jobb lesz a közérzetem, mosolyogni fogok…. ááááá… elég!
Szomorúan tapasztalom, hogy sok ember képes feláldozni a(z
állítólagos) kedvesét a modernkori (férfiúi motívumokkal megáldott) szexualitás
oltárán. Egyik ismerősömtől hallottam: „tök jó dolog szerelemből dugni”. Hadd
fordítsam le az én nyelvemre: tök jó dolog egy kis időre nem megbecsülni, nem
tiszteletben tartani a kedvesemet, hanem tök jó dolog eszközként tekinteni rá
és addig reszelni, mint a szánalmas faluvégi bolondok az erdő szélén, hogy
végül aztán visít, mint a malac és aztán alszunk egy jót. Tök jó dolog, hogy
nem kell hagyni azt, hogy az angyalok röpködjenek körülöttünk. Tök jó dolog az,
hogy nem ragyognak fényesebben a csillagok. Tök jó dolog az, hogy nem kell
figyelni az illatokra, az érintésekre, az észrevehetetlen csókokra. Tök jó
dolog, hogy elveszíti selymes, bársonyos jellegét az egész. Tök jó dolog, hogy
végre nem forr össze a lelkünk. Tök jó dolog, hogy nem hallom Beethovent. Tök
jó dolog, hogy nem érzem a bor ízét. Tök jó dolog, hogy nem látom Karinthy
sorait.
Ha az emberek megvásárolják a keleti szerelmi mesterek és
művészek alkotásait, könyveit, akkor miért ugranak át azon a fejezeten, amely
nagyjából arról szól, hogy mindenek előtt mérjük fel a jelentőségét annak, ki
az, aki mellettünk áll. A tisztelet és a megbecsülés nem megerőltető. Ja
persze, tudom. Én akkor is tisztelem a kedvesemet, amikor a Dacia nemzetközi
gyorsvonat gusztustalan, hányásszagú fülkéjében azt kérem, hogy lovagoljon
rajtam, aztán pedig térdeljen, miközben a folyosón viháncoló kisgyerekek épp
azt játsszák, hogy itt a világvége. Tudom, én akkor is tisztelem a kedvesemet,
amikor a Sziget fesztiválon a mobilvécé fertőjétől égetett ujjaimmal a
bugyijában turkálok a nagyszínpad előtt és azt várom, hogy mikor akar elém
guggolni egy félreeső bokorban Carl Cox techno-betyár dübörgése alatt. Tudom,
ez izgalmas, érdekes, feldobja a kapcsolatot. Mint ahogy feldobja a kapcsolatot
egy jó kis veszekedés, néhány pofon, rövid időre szóló szakítás, egy
feldolgozott megcsalás. Mint, ahogy feldobja a szürke hétköznapokat egy
keresztülhányt éjszaka, egy jó kis hasis-buli, egy topless bár. Mint ahogy
feldobja egy templom hangulatát, ha a szenteltvizet megissza az ördög…
G pont? Ó igen! Lux Elvira, ismert szexológus nyilatkozta
egyszer, hogy a férfiak sajnos nem értik a nőket. Pedig egyáltalán nem
bonyolultak. Hozzátette, hogy a férfiaknak persze az lenne az ideális, ha három
kézzel bírnának, mert akkor kettő kapásból a két mellet markolászná, a harmadik
pedig a nők lába közé túrna. Állatnál jóval szánalmasabb módon próbálják minél
hamarabb felizgatni a nőt, hogy aztán végre megkaphassák, magukévá tehessék. Gyerünk
nyalni a csiklót, nyalni a mellbimbókat. Gyorsan-gyorsan! Szép szavak, rózsák,
bonbonok, felszínes mozik, üres bókok, hideg érintések, hazugságok, pina.
Hol van itt szó lélekről? Hol van itt szó a két fél alkotta
egészről? Hol van itt szó az Istenről? Hol van itt szó a csodáról, az álmokról?
A varázslatról, az angyalokról, a pipacsos rétről, a dalos pacsirtákról? Hol
van itt szó a szelíd és csendes közös elmúlásról? Változatlanul csillogó
szemekkel együtt figyelni, hogyan borul ráncba a másik arcbőre? Hol van itt szó
építkezésről? A végtelenről? A kanálról, amely nem is hajlik? Az Örömódáról, a
Capilláriáról? A fehérlő kézfejre lehelt csókról? Az érintés öröméről? A kis
csomagokról? A gyengeségről? A bizalom biztonságáról? A külsőségek lefejtéséről?
Az édes harcról? Nőről és férfiról? Emberről… Egyről…
Kedves G pont?
Ez a könnycsepp értetek hullik. Ti szomorú női szívek…
Keserédes kérdések – üzenet Lucynak
2009 június 26. | Szerző: weekthor
Szerintem a női egyenjogúságot félreértelmezték az emberek. Az
úgynevezett gyengébbik nem már szavazhat, dolgozhat, karriert építhet, céltudatos
lehet, politizálhat, aktivista lehet, bármit megtehet. Igen, ezt megadtuk nekik,
pedig ennél egyszerűbbel is beérnék ők, de valamiért azt nem adjuk. Nem merjük?
Nem merik?
Félnek tőletek. Félnek, hiszen a szabadjára engedett
esszencia nyomán betörhetne valami más is az életbe. Szín és illat, szivárvány
és vadrózsa, madarak és kellemes tea, halk muzsikaszó, öröm és fájdalom, nevetés
és nyugalom. Félnek. Attól, hogy emberek lehetnek. A férfiak félnek attól, ami
emberi. Félnek a nőktől, tőletek.
Jogokat adnak, feladatokat.
Mégis rettegnek. Rettegnek attól, hogy egy vitában alul
maradhatnak. Rettegnek attól, hogy gyámoltalanságukban bátorító szavakat
tőletek kapjanak. Rettegnek attól, hogy könnyeiket borostás, barázdált
orcájukról lecsókolhassátok. Rettegnek attól, hogy gyermekek lehetnek. Naivak,
esetlenek, gyávák és csúnyák. Rettegnek attól, hogy őszinték lehetnek.
A félelem és rettegés pedig? Keserűséget szül, haragot,
bosszúságot, lángoló lelkeket, elborult elmét és komor természetet. Szigorú
határokat, szürke szabályokat, durva tapintásokat.
Parancsolni akar nektek a férfi, de már nem tud. Megpróbál
benneteket sárba tiporni, eltaposni, elherdálni, kihervasztani, meggyötörni,
megalázni. Ne hagyjátok! Istenemre kérlek benneteket, ne hagyjátok! Bennetek él
még valami remény. Van még bennetek valami isteni, csak hinni kéne ebben! Ott
az a csodálatos ösztön, amely vezérel titeket.
Nádas szélén az arcotokra élveznek, raktár mélyén pletyhüdt
farkukat belétek erőszakolják, egy éjszakán melleteket markolásszák, megvetnek,
leköpnek, ellöknek, megpofoznak, leszidnak, eltaszajtanak.
Könny csordul ki szemeimből, egyedül térdelek a sötét szoba
közepén. Odakint néha dörög az ég, hallani, ahogy kopog az ablakon a durva
nyári eső. Egy-két madár csiripelve menekül a fák rövidke búvóhelyet jelentő
lombjai alá. Magam elé révedve, hajamba túrok. Egy kérdés dobog a szívemben:
miért teszitek ezt? Miért nem ismeritek fel, kik vagytok?
Mitől féltek, miért nem bíztok és miért nem hisztek? Üvöltöm
most tinéktek: ébredjetek fel, kérlek szépen! Valóban szükségetek van az
elnyomásra, a rabigára? Mihez ragaszkodtok, miért kínozzátok magatokat?
Bízzatok magatokban, álljatok a tükör elé! Nézzetek
magatokra! Kövér és sovány, kis mellű és nagy mellű, szeplős, szőke, vörös,
szemüveges, széles csípőjű, egyenes orrú, hajlott hátú, szőke, barna, fekete,
göndör, vastag ajkú, s vékony ajkú, ti mindannyian! Nők vagytok! Üvöltsétek!
Nők vagytok, az Isten szerelmére!
Állj fel! Állj talpra! Hát vegyétek már észre, hogy háborúk
törnek ki értetek! Ezrek haltak meg egy-egy női szívért! Buckingham és
Richelieu ezer és ezer angol és francia férfit küldött a halálba Annáért! Hát
nem látjátok? Első Péter, a hatalmas, a rettegett és keménykezű orosz cár csak
egy nő előtt remegett meg.
Nők miatt! Nőkért!
Borzalmas hatalommal, hadsereggel és nemzetek üvöltő
szavával hátuk mögött férfiak álltak nemes páncélban, büszke arccal a csatatér
közepén… s mégis? Csak mosolygok rajtuk. Remek találmányok, dicső csaták,
millió elfeledett hősi tett. S kik voltak ők? Nem többek egyszerű férfiaknál,
akik csata után térdre borultak, asszonyi csókot reméltek.
Egy faluvégi, egy kollégiumi, egy városszéli kis tacskó, ki
magát csődörnek véli? Jogot kap tőletek, hogy megalázzon benneteket? Elfogadjátok
a hazugságot, a képmutatást, a koszt és a mocskot? Szánalmas barbárokért
hullajtjátok bús könnyeiteket, száz sebbel szíveteken, üres, félhomályos szoba
sarkában?
Mi a baj? Áruljátok el nékem… Mondjátok el… Nagyon szépen
kérem…
Miért veszítettétek hiteteket?
Feleljetek, s adjátok vissza…
legalább az én hitem, s reményem…
Oldal ajánlása emailben
X