Lángolj elhagyott utadon, férfiember!

2009 január 21. | Szerző: weekthor |

 A minap kivetett magából a színház, beleköpött a világba, ráhányt a körút aszfaltjára, mint egy egyszerű rongyot. Meglepő volt, szó se róla és némileg tán megrázó is. Főleg, hogy fel sem ismertem a várost. Hiszen az imént még a Teréz körút 48. szám alatt tátottam a számat, csodát vártam, igazságot, erre egy óvatlan pillanatban kilöknek egy átkozott és ismeretlen helyre. Egy labirintusba. Tévelyegtem, sosem látott folyosókon tekeregtem. Zsákutcákkal szabdalt estémet csak időnként törte megy egy-egy távolban pislákoló fáklya fénye. Időnként felsejlett: eme építmény egyes részeit talán a Deák tér mintázta, valamikor régen. Megdöbbentő volt a hasonlóság. Valahol a mélyből rémlett a Gödör, arrébb a templom, a metrólejáró, azt hiszem amott tán a Bazilika derengett. Ám minderre köd, homály és sötétség szállt. Ráadásul, ahogy már említettem, eltorzult világ vett körbe engem. Bár sosem látott terepen jártam, esetlenül lépdeltem, mégis a szívem azt súgta, nyílt utak várnak ezen az új helyen. Bizalommal és szeretettel figyeltem a labirintusban kószáló lényeket. Elengedtem lelkem, s tovaszállt belőlem a szerelem. Nyitott könyvként borultam a lila porral borított bársonyos földre.

És akkor megtörtént, amitől rettegtem. A neszeket korábban is hallottam már, még a színház előtt, de most már megbizonyosodhattam felőle. Az ismerős zörgés, a fülsértő visítás és hahotázás… Csontvázak serege. Húscafatoktól éktelenkedő csontos kezükben kivont kardot szorongattak. Felém tartottak. Rettegtem. Egykor volt férfiak, barátok, apák, szeretők és szerelmek. A levegőben orrfacsaró hullaszag terjengett. Menekülni próbáltam, ám csak ekkor vettem észre, hogy a világ folyamatosan formálódik körülöttem. Fal bukkan elő a földből mellettem, padló és plafon kúszik alám, s fölém. Nincs mese, újabb zsákutcába kerültem. A csontvázak pedig csak csörtetnek. Míg valóban elérnek.

És, hogy utána mi történt?

Senkinek sem kívánnám.

Ezer tőrdöfés szaggatja a testet, pokol szavai marcangolják a lelket. Az ütések és pofonok terhe alatt összerogytak lábaim. A földön feküdtem, kitárt karokkal szánalmas állatként könyörögtem, hagyjanak engem. De nem figyeltek. Se irgalom, se kegyelem. Csak szabdaltak egyre mélyebben és mélyebben, míg elértek a szívemhez. Harapni kezdték, rángatni, kitépni helyéről. Fájt a mellkasom, szétfeszített az ordító kín, a szívem megszakadt belé. Az agyam már elzsibbadt, forgott a világ. Véres könnyek szakadtak fel szemeim alól. A hajam lángolt, arcomról leszakították a bőrt. Megértettem, miért pusztítanak engem. Ki akarják tépni belőlem az életet. Nem eltaposni akarnak, hanem olyanná tenni, amilyenek ők. Erőm véges volt, vérem, könnyem rég elszáradt. Néhány ruhacafat fedte torz testemet. A gyilkolás küzdelmében kikapart gödör alján hevertem. Ezek? Már elmentek. Szemem kitépték, fülem lemarták. Egyedül feküdtem a pokol tornácán. Magányosan. Senki sem volt velem. S hallottam, ahogy a távolból nevetnek. Bevallom, elgyengültem és féltem. S akkor megszólított az, akitől életem során a legjobban rettegtem. Nyájas volt és kedves. Körbedalolt, s ígért szépeket. Kényeztetett, azt ígérte figyelni fog, hogy erősebb legyek. Tán nem meglepő, ha egy gödör alján félholtra tépve, vonzónak hatottak e tételek. Simogatott, cirógatott, táncolt körülöttem. S éreztem, hogy apró kis sertepertélése, hogyan gyújt keserűséget, gyűlöletet darabokban vérző szívemben. Lángolni kezdett a szívem, marta a régi énem. Harag és bosszú tombolt valahol, odabent. Ő pedig? Csak mosolygott szelíden. Éreztem a bennem támadó erőt és hatalmat. A világ uralma kísértett meg abban a pillanatban. Nevetni kezdtem, eltorzult hangon, a madarak felröppentek a világegyetemben. Remegett a hold, a csillagok elbújtak. Lángvörösre gyúlt az ég, mindent hamu és korom borított. Pokoli zajok kerekedtek körülöttem, ahogy a mélyből egyre feljebb emelkedtem. Ő pedig? Csak mosolygott szelíden. Csókokkal borította testem. És karját nyújtotta énnékem.

És akkor megrázta magát az Isten. A lángvörös égbolt megnyílt és vakító fény ordított a föld felé. Megremegett minden. Robajlott a világ. És akiről úgy tűnt eddig, hogy mellettem állt és felsegített romlott magányomból? Reszketni kezdett. Hiszen oly kedves volt, hogy támadhat félelem ő benne? Ám láttam, ahogy a hisztérikus görcs eltorzítja arcát, a félelem leolvasztja álarcát. Nem mosolyt figyelhettem már akkor, hanem sárgán villogó fogakat és acsargó ráncokat. Szarvai előtűntek, patái fölül lerohadt a jelmez. Ott izzott előttem, s a fény egyre inkább csak közelített feléje. Majd az történt, ami talán a leginkább meglepett. Összekulcsolt kézzel térdre rogyott, s darabjaira hullott, amíg a fényből bömbölő égi szó hangzott:

„Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!”

Azzal borzalmas robbanás, hatalmas armageddon.

S legközelebb?

Úgy rémlik, hogy már máshol fekszem. A világ lenyugodott körülöttem. Valami még derengett az égbolt alján, s egy apró fénysugár világította meg testem. Valami csoda folytán egy karcolás sem éktelenített engem. Pihent voltam és csendes. Nem csak a világ. A lelkem is békében honolt. Nem féltem már. Csak szelíden mosolyogtam a zöldellő rétre. Amott ha jól láttam egy pipacsos mező, s tán annak is közepén egy tölgyfa szelídült. A tölgyfa tövében? Egy lány feküdt. Odasiettem és fölé hajoltam. Aludt, csendesen. Pihegett kedvesen. Végigsimítottam arcát, s felnézett. Rám. Majd hirtelen felragyogott a nap, feltámadt a szellő. Táncolni kezdtek a pipacsok, felröppentek a dalos madarak. Pacsirták énekelték az Örömódát, vadlovak szelték át a pipacsok hullámát. Arcunk finoman lángolt. Az övé is és az enyém is.

A lány lágyan szemembe nézett csillogó tekintetével. S mosolyogva súgta a szellővel egyenletesen:  kövess engemet! A tisztaság útján és megmutatom, milyen az élet.

Megszorítottam apró kezét, felkelt a tölgyfa tövéből. Megölelt. Még egyszer rám mosolygott. Egy picit tán nevetett. S halkan búgó játékos hangján mondta: menjünk, kedvesem.

Azzal elindultunk, keresztül a pipacsos réten, a pajkosan csobogó patak partján. Tudtuk, egyszer még ide visszatérünk. Nevettünk. Tudtuk, hogy még csak most vár ránk igazán az élet. Megszenvedtük a részünk, amely szükséges.

Boldog vagyok. Köszönöm, Istenem.

Téged pedig?

Szeretlek, kedvesem…