Álmodj egy világot magadnak és jöjj rá, hogy itt van

2009 február 6. | Szerző: weekthor

Induljunk el nagyon messziről. Nemrég az egyik bejegyzésem
kommentjei között értekeztünk a Mátrix című filmről, pontosabban annak egyik
jellegzetes pár mondatáról. Az egyik kedvenc párbeszédem a filmtörténelemben.
Tudjátok, amikor a buddhista kisfiú a konyhában üldögél, miközben Neo az
orákulumra vár. Ott hangzik el az egész film és az egész élet lényege! A kisfiú
hajlítgatja a kanalat, Neo rácsodálkozik és megkérdezi, „Hogy csináltad ezt?”.
A kisfiú pedig igen bölcsen azt feleli, hogy „Képzeld azt, hogy nem a kanál
hajlik. Hanem te magad. Hiszen nincs is kanál.”

 

Nincs kanál! Ez a lényeg emberek! Itt éldegélünk ezen a
meseszép földön, fantasztikus dolgok között. Csodálatos lények, alkotások,
építmények, érzelmek, színek, hangok, ízek, könnyek és nevetések. Ennél mi
többet remélhet az ember? Semmit. Nekünk ez mégsem kell. Valamiért úgy ítéljük
meg, hogy sokkal többet jelent egy BMW, egy Brietling karóra, egy Cavalli
csizma, egy Armani öltöny, egy Gucci napszemüveg és még sorolhatnám. Mit
jelentenek ezek? Mik ezek a nevek? Nézzünk magunkba! Fontos ez? Nagy ház, nagy nyaralás?
Miért? Csak így érezhetjük magunkat biztonságban, nyugalomban? Kell a papír a
jó nevű egyetemről? És? Nem értem… Minél több világi dolgot harácsol össze
maga körül az ember, annál inkább érzi, hogy szorul a hurok. Nemsokára eljut
valaminek a végére. Bizony… Ha valaki a világi javak mentén éli az életét,
csak arra fog rájönni, hogy a Föld lapos és korlátolt. Pedig ez nem igaz.
Hiszen a Föld gömbölyű és akárhányszor körbesétálhatom, ha akarom. Hiszen
végtelen és mindig más.

 

Két párhuzamos világban élünk, ezt tudni kell. Itt az egyik,
amelyikben épp gépelek, számítógép előtt ülök, iszom egy üdítőt és lélegzem.
Itt azt hiszik, hogy fontos dolgok történnek. Státusz, név, csupa-csupa
szimbólum. Múlandó, elporladó apróság. Gazdaság, pénzügy, jog, pszichológia,
cukorka, nyalóka, buli, szex, chips és tévé. Ám itt ez a másik! Amelyik a
lényeg! Ahol az álmok valóra válnak és megtörténnek. Anyai ösztön, megérzés,
önzetlen tisztaság, szeretkezés és természetesen a szerelem. Itt érzem, hogy
biztonságban vagyok, innen merítem az erőt a világi szellemek eltiprásához. Itt
vagyok én és a Kedvesem. Itt vagyunk kettesben, s itt talál ránk az Isten.

 

A legnagyobb tévedés, ha az ember álmai egy világi dologban
merülnek ki. Álmom egy hawaii nyaralás, egy Audi Q7 terepjáró, egy gyönyörű
szép ház… És egy szép napon a medencéd szélén ülve rájössz, hogy
csillogó-villogó életed, bájos feleséged és borzalmasan tehetséges gyerekeid
mind együtt úgy konganak az ürességtől, mint falu széli magányos templom
harangja délidőben. Mert elfelejtettél valamit. Emlékszel? Amikor még gyermek
voltál? Emlékszel az angyalokra? Hova lettek? Már nem látod őket? Hát persze!
Elfelejtetted. Te szegény, magányos ember…

 

A terjedelemre való tekintettel most rövidíteni fogok egy
kicsit és egy-két gondolatomat átugrom. Nézzük az eddigiek fényében a
párkapcsolatokat!

 

Elég csak a neveltetési sztereotípiákat vizsgálnunk. Szinte
már közhelyszámba megy, milyen alapvető különbségek lelhetők fel a fiúk és a
lányok nevelési módszerei között. A kisfiúk nem sírnak, nem bolondoznak, nem
szerethetik a pirosat, a rózsaszínt, a narancssárgát, csakis a rideg színeket.
A kéket, a zöldet, a feketét. Természetes, hogy a kisfiúk lövöldöznek, állatot
kínoznak, küzdenek, harcolnak. És természetes, hogy a kislányok odafigyelnek
egymásra, nem verekednek, simogatják a másikat és szépen beszélnek. Aztán ez
végigvonul egy egész életen. Te férfi vagy! Hát viselkedj is úgy! Légy kemény,
határozott, rámenős. Harcolj, tartsd el a családod, keress sok pénzt, teremts
egzisztenciát. És most álljunk meg egy percre! Hol marad közben a szív? Drága
apuka és anyuka? Hm? A kisfiúknak nem illik sírni? Ergo nem illik
kinyilvánítani az érzéseiket, nem illik érezni és egyáltalán, ne is dobbanjon
az a rohadt szív, nemde?

 

És milyen fölnőtteket nevelünk? Szabad kérdeznem? Ó igen!
Droidokat, kedveskéim! Egyszerű robotokat! Dobban egy férfi szív? Vérezhet egy
férfi szív? Igen. Elmondhatja ezt bárkinek is? Tudhat róla a világ? Fájhat
látványosan? Sírhat az utcán? Na azt azért már nem. Csak mosolyogni tudok ezen.
A férfiak isznak, buliznak, hánynak, vergődnek az életben, dugnak, basznak,
öklendeznek, eltévednek és köszönjük nekik szépen! Sajnáltatják magukat, amiért
nem érezhetnek annyi mindent, mint a nők. Próbálnak szépen öltözködni. Szép
illatok, szép haj, szoli, kondi, nagy izmok, szőrtelen mellkas, macsó tekintet.
Feszül a naci, hálleluja metroszexualitás. Mélyen meghajolok előttetek, a tapsvihart
már meghagyom a nézőknek. Oh, kiknek? Azoknak a nőknek, akik társat keresnek
bennetek! Akiktől féltek, ti gyáva férgek! Akiknek nem meritek megnyitni a
lelketek, akikről azt hiszitek, hogy bántani akarnak, megcsalni, átverni és
megvezetni. Akiknek fájdalmat okoz félelmetek. Akik mindig érzelgősek,
romantikára vágynak…. Ehelyett ti mit csináltok? Virágot vesztek névnapjukra,
bonbont visztek szülinapra, moziba mentek egy bugyuta vígjátékra, sütivel „lepitek
meg” Valentin napon, ékszereket vásároltok, ruhákat, megjavítjátok a
gáztűzhelyet, és elmondjátok, hogy „drágám, te vagy a legszebb a világon”. Ne
haragudjatok, hogy hangosan nevetek…

 

Rátok vágynak! Basszátok meg! A szerelemetekre! Nem pusztán
szerelemre. Nem egy eszményre. Nem. A SZERELMETEKRE! A tiétekre, mely feléjük
sugárzik!

 

A szerelem pedig, nem az a rózsaszínű nyámnyila maszlag,
amit ti érezni merészeltek. A szerelem az önzetlen bizalom, a mélyen rejlő
fájdalom, a mélyre eldugott félelmek felszabadítása. A szerelem arról szól,
hogy levetkőzöl. Félsz? Átvernek, megcsalnak, eltévedsz stb. Akkor vess
magadra, nem érdekel! Ne a világban légy bátor! Az kit villanyoz fel? Engem
biztos, hogy nem. A szívben legyetek bátrak! Az álmok itt élnek előttünk! Az
Isten tűkön ülve várja, hogy minden nap megszülethessen a földön. Ez csak úgy
lehetséges, amikor két szív egymásra talál. De gyerekek! Nem egy okádós buli
legmélyén történik az ilyen. Ha olyan szerelemre vágyunk, amely mögött később
ott vár a szelíd és bölcs szeretet, nem megy egyik pillanatról a másikra.

 

Sok egyéb mellett nagyon sok beszélgetéssel jár. Kínos
beszélgetésekkel. Mert át kell rágjátok magatokat a félelmeiteken. Együtt kell
leküzdenetek őket. Meg kell szenvednetek egymás démonjaival. Tudjátok, hogy
Orwell híres regényében az 1984-ben, hogyan győzték le a szerelmeseket? A
félelmeikkel. Amelyekkel nem mertek szembenézni. Ne féljetek! Mitől is
félnétek? Féljen a világi ember! Féljen a gazdasági válságtól, a rablóktól, a
főnökétől. De ti? Mitől félnétek? Hiszen már van egy erő mögöttetek! A
legnagyobb félelmeket, fájdalmakat küzdöttétek le. Együtt. Nő és férfi. Vagyis
az Isten!

 

Nem segíteni kell egymáson. Segítség a világi embereknek
kell. Tanácsot adhattok egymásnak. De segíteni? Minek? Nem tudok segíteni a
Kedvesemnek. Ő küzd meg a munkahelyén a hülye emberekkel, a bunkó BKV
ellenőrrel, a város bűzével. Ám a mi közös szerelmünk ad neki erőt ahhoz, hogy
ezt gond nélkül legyőzze. Néha úgy érzi gyenge, fáradt, mert a világ játszott
ővele. Ám itt ez a világ, mi ketten, ahol erőre kaphat, ahol megértik és
gyámolítják. Ahol nyugodtan összeeshet, mert elkapják. Ahol gyenge lehet.

 

Nem parfümöt, nadrágot, jellegtelen ékszert adok neki.
Odafigyelést, megértést, türelmet, önzetlen bizalmat. És a szívemet. A maga
hibáival, kezdetlegességeivel, göröngyeivel együtt.

 

Tanuljátok meg, mit jelent az a szó, hogy „szeretlek”.
Egyszerű szó, mely soha el nem kophat. Feltéve, ha odafigyelnek rá. Ne akkor
használd, amikor bocsánatot kérsz. Ne akkor használd, amikor enyhíteni akarsz
vele valamit. Ne akkor használd, amikor öröm ér a munkahelyeden. Ne akkor
használd, amikor dicsérni és jutalmazni szeretnél. Ne akkor használd, amikor
részeg vagy. Ne akkor használd, amikor rövidre akarsz fogni egy beszélgetést.

 

Akkor használd, amikor úgy érzed megnyugodhatsz, amikor úgy
érzed nem kell már félned, amikor tudod, hogy benned él az Isten, amikor tudod,
hogy az álmaid élnek, amikor tudod, azzal, hogy ezt megélted, többet nem kell
elérned. Amikor tudod, hogy ez a kezdet egyúttal a vég is. Amikor tudod, hogy
elérkezett a végtelen. Amikor tudod, hogy megszűnt végre az idő. Amikor tudod,
hogy már nem vagy magányos.

 

Amikor teljes szívvel megérted végre:

 

Nem a kanál hajlik…

Hanem te magad.

 

Hiszen nincs is kanál….

Lángolj elhagyott utadon, férfiember!

2009 január 21. | Szerző: weekthor

 A minap kivetett magából a színház, beleköpött a világba, ráhányt a körút aszfaltjára, mint egy egyszerű rongyot. Meglepő volt, szó se róla és némileg tán megrázó is. Főleg, hogy fel sem ismertem a várost. Hiszen az imént még a Teréz körút 48. szám alatt tátottam a számat, csodát vártam, igazságot, erre egy óvatlan pillanatban kilöknek egy átkozott és ismeretlen helyre. Egy labirintusba. Tévelyegtem, sosem látott folyosókon tekeregtem. Zsákutcákkal szabdalt estémet csak időnként törte megy egy-egy távolban pislákoló fáklya fénye. Időnként felsejlett: eme építmény egyes részeit talán a Deák tér mintázta, valamikor régen. Megdöbbentő volt a hasonlóság. Valahol a mélyből rémlett a Gödör, arrébb a templom, a metrólejáró, azt hiszem amott tán a Bazilika derengett. Ám minderre köd, homály és sötétség szállt. Ráadásul, ahogy már említettem, eltorzult világ vett körbe engem. Bár sosem látott terepen jártam, esetlenül lépdeltem, mégis a szívem azt súgta, nyílt utak várnak ezen az új helyen. Bizalommal és szeretettel figyeltem a labirintusban kószáló lényeket. Elengedtem lelkem, s tovaszállt belőlem a szerelem. Nyitott könyvként borultam a lila porral borított bársonyos földre.

És akkor megtörtént, amitől rettegtem. A neszeket korábban is hallottam már, még a színház előtt, de most már megbizonyosodhattam felőle. Az ismerős zörgés, a fülsértő visítás és hahotázás… Csontvázak serege. Húscafatoktól éktelenkedő csontos kezükben kivont kardot szorongattak. Felém tartottak. Rettegtem. Egykor volt férfiak, barátok, apák, szeretők és szerelmek. A levegőben orrfacsaró hullaszag terjengett. Menekülni próbáltam, ám csak ekkor vettem észre, hogy a világ folyamatosan formálódik körülöttem. Fal bukkan elő a földből mellettem, padló és plafon kúszik alám, s fölém. Nincs mese, újabb zsákutcába kerültem. A csontvázak pedig csak csörtetnek. Míg valóban elérnek.

És, hogy utána mi történt?

Senkinek sem kívánnám.

Ezer tőrdöfés szaggatja a testet, pokol szavai marcangolják a lelket. Az ütések és pofonok terhe alatt összerogytak lábaim. A földön feküdtem, kitárt karokkal szánalmas állatként könyörögtem, hagyjanak engem. De nem figyeltek. Se irgalom, se kegyelem. Csak szabdaltak egyre mélyebben és mélyebben, míg elértek a szívemhez. Harapni kezdték, rángatni, kitépni helyéről. Fájt a mellkasom, szétfeszített az ordító kín, a szívem megszakadt belé. Az agyam már elzsibbadt, forgott a világ. Véres könnyek szakadtak fel szemeim alól. A hajam lángolt, arcomról leszakították a bőrt. Megértettem, miért pusztítanak engem. Ki akarják tépni belőlem az életet. Nem eltaposni akarnak, hanem olyanná tenni, amilyenek ők. Erőm véges volt, vérem, könnyem rég elszáradt. Néhány ruhacafat fedte torz testemet. A gyilkolás küzdelmében kikapart gödör alján hevertem. Ezek? Már elmentek. Szemem kitépték, fülem lemarták. Egyedül feküdtem a pokol tornácán. Magányosan. Senki sem volt velem. S hallottam, ahogy a távolból nevetnek. Bevallom, elgyengültem és féltem. S akkor megszólított az, akitől életem során a legjobban rettegtem. Nyájas volt és kedves. Körbedalolt, s ígért szépeket. Kényeztetett, azt ígérte figyelni fog, hogy erősebb legyek. Tán nem meglepő, ha egy gödör alján félholtra tépve, vonzónak hatottak e tételek. Simogatott, cirógatott, táncolt körülöttem. S éreztem, hogy apró kis sertepertélése, hogyan gyújt keserűséget, gyűlöletet darabokban vérző szívemben. Lángolni kezdett a szívem, marta a régi énem. Harag és bosszú tombolt valahol, odabent. Ő pedig? Csak mosolygott szelíden. Éreztem a bennem támadó erőt és hatalmat. A világ uralma kísértett meg abban a pillanatban. Nevetni kezdtem, eltorzult hangon, a madarak felröppentek a világegyetemben. Remegett a hold, a csillagok elbújtak. Lángvörösre gyúlt az ég, mindent hamu és korom borított. Pokoli zajok kerekedtek körülöttem, ahogy a mélyből egyre feljebb emelkedtem. Ő pedig? Csak mosolygott szelíden. Csókokkal borította testem. És karját nyújtotta énnékem.

És akkor megrázta magát az Isten. A lángvörös égbolt megnyílt és vakító fény ordított a föld felé. Megremegett minden. Robajlott a világ. És akiről úgy tűnt eddig, hogy mellettem állt és felsegített romlott magányomból? Reszketni kezdett. Hiszen oly kedves volt, hogy támadhat félelem ő benne? Ám láttam, ahogy a hisztérikus görcs eltorzítja arcát, a félelem leolvasztja álarcát. Nem mosolyt figyelhettem már akkor, hanem sárgán villogó fogakat és acsargó ráncokat. Szarvai előtűntek, patái fölül lerohadt a jelmez. Ott izzott előttem, s a fény egyre inkább csak közelített feléje. Majd az történt, ami talán a leginkább meglepett. Összekulcsolt kézzel térdre rogyott, s darabjaira hullott, amíg a fényből bömbölő égi szó hangzott:

„Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!”

Azzal borzalmas robbanás, hatalmas armageddon.

S legközelebb?

Úgy rémlik, hogy már máshol fekszem. A világ lenyugodott körülöttem. Valami még derengett az égbolt alján, s egy apró fénysugár világította meg testem. Valami csoda folytán egy karcolás sem éktelenített engem. Pihent voltam és csendes. Nem csak a világ. A lelkem is békében honolt. Nem féltem már. Csak szelíden mosolyogtam a zöldellő rétre. Amott ha jól láttam egy pipacsos mező, s tán annak is közepén egy tölgyfa szelídült. A tölgyfa tövében? Egy lány feküdt. Odasiettem és fölé hajoltam. Aludt, csendesen. Pihegett kedvesen. Végigsimítottam arcát, s felnézett. Rám. Majd hirtelen felragyogott a nap, feltámadt a szellő. Táncolni kezdtek a pipacsok, felröppentek a dalos madarak. Pacsirták énekelték az Örömódát, vadlovak szelték át a pipacsok hullámát. Arcunk finoman lángolt. Az övé is és az enyém is.

A lány lágyan szemembe nézett csillogó tekintetével. S mosolyogva súgta a szellővel egyenletesen:  kövess engemet! A tisztaság útján és megmutatom, milyen az élet.

Megszorítottam apró kezét, felkelt a tölgyfa tövéből. Megölelt. Még egyszer rám mosolygott. Egy picit tán nevetett. S halkan búgó játékos hangján mondta: menjünk, kedvesem.

Azzal elindultunk, keresztül a pipacsos réten, a pajkosan csobogó patak partján. Tudtuk, egyszer még ide visszatérünk. Nevettünk. Tudtuk, hogy még csak most vár ránk igazán az élet. Megszenvedtük a részünk, amely szükséges.

Boldog vagyok. Köszönöm, Istenem.

Téged pedig?

Szeretlek, kedvesem…

A szerelem jó, a szerelem fáj…

2009 január 20. | Szerző: weekthor

Ezúttal inkább egy vallomásszerű töprengéssel rémiszteném
azokat, akik arra vetemednek, hogy olvassák e remeket. S e vallomás mentén
indulunk el a végcél felé, amely persze csak annyira teljesedhet ki, amennyire
fejletlen elmém engedheti.

Nos, a „gond” az, hogy szerelmes vagyok. Isten lássa lelkem:
küzdöttem ellene. Harcoltam keményen. Hideg fejjel, ép ésszel, akarattal és
elfojtott szívvel. Borral, barátokkal, álmatlan éjszakákkal. Mégsem ment.
Kerestem hibákat, kerestem piszkálni való apróságokat, kerestem keserűséget,
kerestem önostorozó múltbeli gyengeségeket. Mégsem ment. Pedig apró kis
kapaszkodók lettek volna ezek. Segítséget nyújtottak volna nekem ahhoz, hogy
valami a földhöz láncoljon, itt tartson, az emberek között. Mégsem ment. A lufi
elszállt, magasan, s messze a fellegek felett. Nem látom én már a földet,
angyalok röpködnek körülöttem. Időnként megráznám a fejem, hogy hé, na, hó,
jaj, na! Mégsem megy. Egy nő legyőzött engem. Természetével, tekintetével,
kérdéseivel és válaszaival, jellemével és gondolataival.

És most? Figyelek és építkezem. Legalábbis ezt próbálom
tenni. Úgy emlékszem, hogy amikor még a földön jártam és a gondolkozó,
kérdésekkel felvértezett emberek közé tartoztam a szerelem mögött komoly
feladatot sejtettem. Amely hosszú lépésekkel nemesb annál, mintsem egyetlen
célként magát a boldog, s felhőtlen örömet sejtetné. A szerelem legszebb célja,
hogy eszközként szolgáljon. Segítsen. Bennünket, halandó, s bizalmatlan,
kételkedő embereket. Segítsen abban, hogy elfogadjunk, s jobban megismerjünk
egy másik lényt. A szerelemmel behintett időt nem tölthetjük pusztán azzal,
hogy örülünk egymásnak, boldogok vagyunk és kész ennyi. Nem. Feltérképezhetjük
egy másik lény természetét. Megismerhetjük a hibáit, megismerhetjük tökéletlenségét
és ami a legszebb: rózsaszínű ponyvával fedik el tekintetünket, hogy
megtanulhassuk ezeket. Félreértés ne essék! Nem szabad szánt szándékkal hibákat
keresni, de ha rájuk lelünk, ne hessegessük el őket. Örüljünk nekik, s
dolgozzuk fel, tanuljuk meg, igazodjunk hozzá. Tiszteljük, hogy megmutatta
magát! Mindezt a szerelem pajzsa mögött tehetjük!

Szóval a szerelem gondtalannak tűnő éveit töltsük hasznosan.
Próbáljunk a másikra figyelni, tanulni tőle, s róla. Mert a szerelem tovaszáll,
ez nem kérdés. Elmúlik. S csak rajtunk áll, hogy csendben, vagy fájón teszi
mindezt. Tételezzük fel, hogy csendben. Mi történik?

Taps, hangorkán, üvöltés és heuréka tombol a színház
nézőterén. Millió ember csapkod tenyerével, bolond módjára éljenez, csókokat
dobál, ordít, mint egy megvadult állat. S egy szent pillanatban leoltják a
lámpákat. A tömeg elhallgat. Elhúzzák a függönyt. S ott áll egy díva, egy dáma.
Ott és akkor kiderül, őt várták-e. Őt látták-e a plakátokon, őt képzelték-e el,
őt ismerték-e meg korábban. Ha korábban odafigyeltek és utána olvastak,
tudhatják, hogy igen. Ha nem foglalkoztak vele, egyáltalán nem.

Mindenki azt szeretné, hogy a válasz „igen” legyen. Emberek!
A szerelem egy eszmény! Tanuljuk meg! Egy eszköz. Nem több. Eszköz arra, hogy
szilárd alapokat építhessünk. Nem azért van, hogy tesze-tosza módon
eléldegéljünk benne, s örüljünk annak a tejszínhabos, cukros állapotnak. Nem.
Azért van, hogy erőt adjon az építkezéshez. Pont annyi ideig tart velünk,
amennyi szükséges ahhoz, hogy alkothassunk.

Mit?

Szeretetet. Igen. A szeretetben sok meló van emberek! Le
kell, hogy romboljam az illúziókat. Nincs örökké tartó fehér paripa, herceg és
mesebeli manók. Nem is kellenek. Éljünk már egy picit a földön. Remek hely ez!
Legalább annyira, mint sekélyes és felszínes álmaink. Teremtsünk szeretetet!
Végre elmúlik a szerelem, elmúlik a lila köd, a fátyol, s nem marad más
helyette mint két egyszerű ember. Akik egymásnak teremtettek.

Nem szerelmesek egymásba önző, bitorló, kínzó módon. Mert a
szerelem fáj. Jobb, ha tudjuk. Mindig a másikkal lennénk, gyötrelem,
féltékenység és fájdalom az, mi vele jár. A szerelem szétszakít agyat, testet,
lelket. És éppen ezért fantasztikus érzelem! Kiváltképp azért, mert egy másik
ember állhat mögötte. No, de a szeretet? Szelídebb, bölcsebb, tisztább, s ami a
legfontosabb: önzetlenebb!

A szerelem boldogságra, nőre és férfire vadászik, őrjöng,
tombol, harsányan nevet.

A szeretet jövőt keres, egy másik lelket, s párt. Egy örök
életre. Egy alkotótársat, egy embert, aki végigkísérhet. Akivel egy világot
teremthetsz, amelyből erőt meríthetsz az élethez. Ahová visszahúzódhatsz,
hiszen a büszkeség, a bizalmatlanság, az irigység és sok más egyéb gonosz
indulat és gondolat kívül marad. Ahonnan bármikor kaphatsz ihletet, biztatást
további küzdelmedhez, harcodhoz, életedhez. Ez a hátország nem azért van, hogy
helyetted megoldja a gondokat. Hanem azért, hogy valahová visszavonulhass,
valahol felgyógyulhass.

A szerelem egészen az emberi természet sajátja.

A szeretet? Egy isteni sugallat. Csoda.

Sokan sokféleképpen ébredtek rá erre. Shakespeare,
Kosztolányi, Karinthy, s mondjuk Juhász Gyula. Íme a Szerelem:

Én nem tudom
mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni
némely szavadon,
mint
alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl
derengő csillagok.

Én nem tudom
mi ez, de édes ez,
Egy
pillantásod hogyha megkeres,
mint
napsugár, ha villan a tetőn,
holott
borongón már az este jön.

Én nem tudom
mi ez, de érezem,
hogy
megszépült megint az életem,
Szavaid
selyme szíven simogat,
Mint
márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom
mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes,
hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság,
ha tévedés, legyen
Ha szerelem,
bocsájtsd ezt meg nekem!

Summa
summarum? Szerelmes vagyok egy nőbe, s megpróbálom mindezt ésszel tenni.
Tisztelem és becsülöm őt, bízom benne. Érdemesnek találom a szeretetre. Ehhez
gyűjtök erőt a következő években.

S egyebet?
Ugyan mi mást is tehetek?

Azok a silány férfiak…és ti?

2009 január 13. | Szerző: weekthor

Féltem a nőket. Látom szomorú tekintetüket. Egyúttal nem értem őket. Gondlkozzunk el! A nagy elődeik vajon ezért viselték el a kényszertáplálásokat, a megaláztatást, a megvetést, ezét láncolták magukat az Eiffel-toronyhoz több mint 70 éve? Nem hiszem.

Ugyanakkor hittek valamiben. Abban, amelyben mindannyian legbelül hinni szeretnénk. Hogy minden ember egyenlő. Zsidó, cigány, meleg, leszbikus, muszlim, fehér, néger,… nem adok végszót. Vagy inkább mégis! És legvégső soron egyenlő: férfi és nő, nő és férfi. Pedig nem hittek nagy csodában, mindössze a természet egyik legalapvetőbb evidenciájában. Két fél feladata, hogy egésszé válva jobbá tegye a világot. És mi történt? Azt kell látnunk, hogy mind a két fél elveszítette önmagát. Eltévedt. A választ valahol az öröm- és a boldogsághajhászás ködös és rögös útvesztőiben kell keresni. Persze változtatni kell ezen, hogyne! Én elhiszem, hogy káosz uralkodik a világban, hiszen a Vízöntő jegyébe lép az élet. Zűrös évszázadok ezek. Nem érdekel.

Én hiszek a nőkben. Mégis ki másban higgyek? A férfiakban? Nofene! Kérem! Nézzünk már szét! Nevetséges… Erőtlen, enervált, karrierista törpék ezek nem egyebek. Gyengék ahhoz, hogy felkeljenek. Teremtés koronái? Lehet. Majd egyszer… Szóval én a nőkben látom a reményt, hiszen ők azok, akiknek még vannak álmaik És ez fontos! Nem terveik, életcéljuk és egyéb badarságaik vannak… Dehogy! Álmaik! Nagybetűsek, szépek, rózsaszínűek. Csak valamiért valahol valamit elveszítettek és ezért nem elég erősek ahhoz, hogy ennek éljenek. Az álmaiknak…

Ehelyett alárendelik magukat a pasiknak (nem a férfiaknak, a pasiknak) és hagyják, hogy lerombolja őket az anyagi világ. Hol vagy Vénusz? Gyere kérlek! Látod ezt? A nők mindent megtesznek a körítés, a külsőség legtökéletesebb megteremtése érdekében. És aztán mihez kezdenek vele? Kiárusítják. Kegyetlenül. Közben nem veszik észre, hogyan hervadnak el, hogy áll le az apró szívük, s végül nem dobban többé. Bulikban, munkahelyen, utcán, közértben közszemlére téve testük apró kincseit, hirdetik a testiség győzelmét. Férfiak ágaskodó fallosza, mint bálvány után epekedve merülnek a lehető legmélyebbre. Odavetik magukat. Habozás nélkül. És ez fáj. Hiszen a nők nem ilyenek! A szexualitás, a férfi kiszolgálása lenne a végső cél? Tényleg? Nem. Egyáltalán!

És hallom a mondatokat: “minden férfi egy állat”, ” én már csak a bunkó pasiknak kellek”. Vajon mi végre születnek ezek a mondatok? 70 éve nem csak a szavazati jogért küzdöttek, hanem az elme, a szív szabadságáért is. Ez miért nem kell? A nőben rengeteg energia, erő lakozik. Nem méltó hozzá az önsajnálat… Az emberiség reménye! Merjen a nő sugározni. Belülről. Lényével. Nem érdekelnek a darázsderekak, a mellek, a szolárium, a festék, a máz, az álarc. AZ érdekel odabent! Azt engedjétek szabadjára, kérlek! Tudom: féltek… A férfiak ezt nem értenék. Nem tudnának mit kezdeni vele. Hiszen ez a lány tegnap még mindenkinek odaadta magát, mindenki előtt ott térdelt. Ma pedig már táncot, bort, stílust, szép szavakat és verseket vár tőlem. Hát hülyének néz engem? – ilyenek ezek. A szánalmas férfiak.

Tudom, hogy felálltok. A földről. Ti nők. Ha a férfiak a teremtés koronái, akkor a nők a teremtés csodái. Valakinek változnia kell. El kell indulnia. Két balga óvodás néz egymásra, melyikük tanuljon meg puszta kéz helyett késsel és villával enni. Melyikük vesse le magáról a barbár (s egyáltalán nem állati) ösztönöket. Melyikük legyen a bölcsebb, a szelídebb, a finomabb, a kedvesebb, a selymesebb. Él még a kérdés? Nem hiszem.

Bízom bennetek. Legyetek erősek! Nézzétek! Itt vagyunk néhányan partizánok. A vonalak mögött állunk. Ha kell könnyezve, ha kell ordítva, ha kell éjszakánként a fájdalomtól ajkunk véresre harapva, ha kell megvetés közepette, ha kell nevetség tárgyává őrölve, de tudnotok kell, hogy tartjuk a hátunk, amíg felálltok. Utána már tudom, hogy nem jöhet más, csak a ragyogástok.

Hiszek bennetek. Mi többet tehetek?